Petőfi Népe, 1971. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-24 / 20. szám
B ocsásson meg érte Móra Ferenc, de itt, a szülőföldjén is kimondom; abban, hogy az ő életre szóló passzióját, hosz- szú időn át kenyéradó foglalkozását, nekünk pedig kedves olvasmányaink témáját — a régmúlt rekvizitumai között vaio búvárkodást nálunk sem nem tisztelik eléggé, sem nem nagyon ismerik, abban bizony ő maga a leginkább a hibás. Mert miféle foglalatosság is a régészet — ahogyan tőle tanultuk? ... Kis turkálás a határban (hisz pénz úgysincs nagyobbszabású ásatásokra), jóízű beszélgetések a föld egyszerű népével, némi szerencse... S olykor, ha netán kivet a rög magából valamit, szükségeltetik még sok-sok. nagy-nagy adag fantázia, hogy valami magyarázatot is leljünk arra, ami előtaláltatott. Hát becsületes munka ez? Ugyan! Jóízű időtöltés! Természetjárás (akkoriban még nem volt mozgalom). Holott a régész munkája, egyáltalában nem ilyen. Neki, Móra múzeumigazgató úrnak még félegyházi kisködmönös kisdiák korában bizonyára ilyennek tetszett, és aztán ilyen is maradt igazából mindvégig, mert a legtudósabb tudós búvárkodásban is minduntalan elragadta a képzelete, amivel aztán annyi gyönyörűséget okozott nekünk is, olvasóinak... A minap egészen másfajta könyv került a kezembe. A kecskeméti Katona József Múzeum kiadásában jelent meg. H. Tóth Elvira „Kora-bizánci üvegpohár egy szabadszállási magányos sírból” című munkája. Már a hosszú és a tárgyat pontosan körülhatároló cím is sejtetheti; nem szépirodalmi munka. Tanulmány. És mégis, különös; valami hasonló érdeklődést, mi több, fokozódó izgalmat kelt az emberben, akár ha múltba kalandozó elbeszélést olvasna. H. Tóth Elvira rövid tanulmánya mindössze alig egyívnyi szöveg, sok kép és ötoldalnyi jegyzet... A hatvanas évek elején a Szabadszállás határában megindult tőzegkitermelés során számos őskori lelet került felszínre. A Boczka-tanya közelében is felfedezték egy bronzkori telep jelentéktelen nyomait. Eléggé haszontalan, szokványos és nehezen azonosítható leletek voltak. Am a terület szélén egy érintetlen, magányos sírra bukkantak a múzeum munkatársai. Itt kezdődtek az izgalmak. A sírból egy 30—35 év körüli termetes, férfi csontvázát találták. Ruhamaradványok, övcsatok, fegyverek, ékszerek nélkül. Ez még rendjén való volna, bizonyára egyszerű lepelbe csavarva hántolták el a tetemet, ilyet ismer a régészet, bár az ittlakó, népvándorláskori nomád népeknél ez a temetkezési eljárás nem volt szokásban. Még különösebb, hátborzongató meglepetés, hogy a férfi fejét a halál után (ez a csigolyák sértetlen állapotából felismerhető) levágták és fordítva, a koponyatetővel a nyakhoz illesztve helyezték el a sírban. Ez a szertartás aztán végképp ismeretlen az eddigi leletek tanúsága szerint ezen a vidéken. A csontvázon kívül csak egy araszos nagyságú vaskapát és egy úgynevezett ásópapucsot (faásó vas éle) találtak a sírban. Továbbá egy 16 és fél centiméter magas, kúpalakú, repedt üvegpoharat S ez az utóbbi a szenzáció. Az a véletlen, amelyet közönségesen szerencsének hívnak, de amelyért — úgy képzelem — a tudomány bármilyen rangú munkása él, amely fáradságát jutalmazza, a tanulást, a sok apró. olykor bizonyára unalmas vesződséget, mindent, mindent, amit eddig a napig, eddig a felfedezésig tett — s amit ezután tenni fog. Mert a felfedezés maga is töméntelen újabb munkát ad. Búvárkodást a szakirodalomban, nyomozást, kitérőket, tév- utakat, vitát, míg végül oda lehet állni a világ elé az eredménnyel. Hogy sejtsük, mekkora ez a munka — elég átlapozni a képanyagot: a szabadszállási sír leletein kívül a du- napentelei 27. számú sír pohara; a híres kölni kékcsésze; Londonban, Párizsban őrzött faliszőnyegek mintái; egy kopt textília reprodukciója... És betekinteni a jegyzetekbe, az utalások, hivatkozott művek és szakvélemények rengetegébe. Kitetszik mindebből, hogy mekkora szakanyagon kellett keresztülhatolni addig, míg a szerző eljutott a lehetséges megoldásig. * A könyv ennek a nyomozásnak a szűkszavú és szakszerű krónikája. Kitűnt, hogy a szabadszállási üvegpohámak nincs párja. Nemcsak ezen a vidéken, hanem sehol a világon. Formája szerint az Ismert leletek egyik csoportjához kötődik mintája szerint egy másikhoz. S azzal, hogy eredetileg aranyozott, de nem kettősfalú, mint a többi aranyozott pohár abban a korban — valameny- nyi csoporttól különbözik is. Nem vállaikozhatom a részletes ismertetésre, csu- pán a végkövetkeztetést idézem: A lelet az V. századból, valószínűleg az első feléből származik. Az elhunyt bizonyára előkelő személyiség, hiszen egy ilyen pohár akkoriban becses kincs. Ám, nem idevaló volt, hanem messziről érkezhetett, alighanem Kisázsiából vagy arról az égtájról. A római provincia felé igyekezhetett, a Dunán túlra, s útközben halt meg. Ez egyébként újabb bizonyíték arra, amit mind többen állítanak, hogy a provincia határain kívül, a barbár törzsek lakta területeken is állandó jellegű közlekedési útvonalak vezettek. A lelet adta kérdésekntík természetesen nem mindegyike oldódott meg. De rés támadt a ködben, amely mindmáig belengi a népvándorlás századait. Kis rés, de újabb ti tikokat engedett meglátni. E r s itt következhetne Móra Ferenc. A régész Móra Ferenc után az író. Aki látná a messzi keletről jött öles termetű barna vitézt, amint szolgahadtól körülvéve épp Aquincumba tart, követségbe. Vagy a két folyó közötti sztyeppéken portyázó római zsoldosvezért, amint lekaszabolják a bosszúálló nomádok. Vagy egy itt élő törzs rettegett varázslóját, akit kétszer ölnek meg — halála után még fejét is veszik —, hogy vissza ne térhessen a sírból. Dísztelenül ássák el, csak az átkozott idegen holmit, a méregpoharat temetik vele, majd hirtelen támadt félelmükben ásót, kapát is feledve rádobálják a földet... Ez már a képzelet játéka, amikor letettük a könyvecskét. H. Tóth Elvira megmarad a tudománynál, amely — ráébred az olvasó — lehet olyan izgalmas, mint a kitalált leírások. A szerző H. Tóth Elvira készítette a pontos és áttekinthető rekonstrukciós rajzokat is, a kitűnő fényképfelvételek pedig Kiss Bélát és Bakonyi Bélát dicsérik. Mester László Gubisi József: Tornyok OLVASÓNAPLÓ Rés a ködben Március vége volt. Ez a tavasz sem különbözött a többitől, az évtizedek, évszázadok előtti tavaszoktól. A természet törvénye szerint a hosszú tél után újjászületett minden, ká- zöldellt a fű, rügyeztek a fák és egy-egy tavaszi eső után bódító virágillattal telt meg a levegő. Nálunk is megjelent a tavasz első hírnöke, a hóvirág, majd az ibolya. A fák is virágba borultak. De ez a tavasz mégis egészen más volt, mint minden eddigi. Ha körülnéztünk, a szörnyű háború nyomait, a pusztulás képét találtuk mindenütt. Vízberoskadt hidak, felrobbantott vasúti sínek, romba dőlt házak, tátongó bombatölcsérek és szerte az utakon mindenütt roncsok; teherautók, páncélkocsik, tankok maradványai. És mégis, belül, az emberi szívekben csodálatosan szép tavasz született, a szabadság tavasza. Amint elcsitult a szirénák idegtépő hangja, amint elvonult felettünk az a megfoghatatlan szörnyűséges valami, a front, munkához láttunk. Elástuk a halót-' tafcat, eltakarítottuk a romokat, tisztítottuk a kórházakat, hogy minél előbb eltüntethessük a háború nyomait. Sóhajtva gondoltunk arra, hogy talán tíz év sem lesz elegendő, hogy ennek az újkori népvándorlásnak áldozatul esett életünket újból megalapozzuk ás szebbé tegyük, mint volt. És mindnyájunkat, akik megmaradtunk, egy gondolat gyötört, vajon azok, akiket szerettünk — házastársak, gyermekek, szülők és testvérek —■, élnek-e? Április elseje volt, amikor meghallottam, hogy szülővárosom is felszabadult. Pillanatnyi nyugtom sem volt tovább. Néhány napi gondolkodás után beraktam egy bőröndbe és egy zsákba minden holmimat és elhatároztam, hogy hazamegyek. A vonatok még nem közlekedtek, hát kicipeltem a csomagokat a főváros nyugati felén levő országúira és vártam. Talán felvesz egy teherautó és eljutok enyéimhez. Óriási volt a forgalom. A front olyan gyorsan haladt előre, nyugat felé, hogy úgy látszott, a száguldó gépkocsik is csak nehezen tartanak lépést ezzel a rohanással. Vajon mit érezhetett a ketrecébe zárt vadállat, amikor minden oldalról rohanva közeledett feléje a pusztulás? Talán még mindig valamilyen csodafegyverben reménykedett? Mi, akik ott álltunk az országúton, láttuk, hogy már csupán néhány nap, és ütött a végső leszámolás órája. Már nem várakoztam egyedül, két „fcvldim” csatlakozott hozzám, ők is haza akartak jutni. Hanem az óriási zűrzavarban senki sem vett észre bennünket. IBODf\IDM Kerekes Imre: Önkiszolgálók Igen, ez úgy lesz, ha mindenki saját maga intézi dolgát, egy orvos járja a bolondját, mert nem tud többé gyógyítani, egy lázmérő küldi a szolgát, a higanyt, hogy mérjen lázat neki, egy bőgős a sarokban saját nótáját húzza és veregeti hátulját vonóval s egy mosógép saját szennyesét teregeti. A nap a hasát melengeti. Míg egy hordó a társának tőit a felhő magába vizet önt a dió hámozza friss belét, a dinnye issza saját levét. Hát a sorsom mit csinál... Azt, ami fő mestersége, görnyed, lép és szalutál. Gyurkovics Tibor: Vasárnapom A levegő oly tiszta, mint a pont, hűvös, egyszerű, végtelen, a lebegő vasárnapot * \ arcommal megérinthetem. Fekete villanyoszlopok állnak a sínek ujja közt, s bár nem világít semmi se, mégis úgy érzem, hogy te jössz. a domb mögül, a fák közül valahonnan előteremsz, s a madaraknak prédikálsz, ahogy Assisi szent Ferenc. . sií, Erre más senki sem lakik, pörgedezik a vakolat, s az összedült kapuk alól elköltöztek a madarak. Oláh /ános: Halászok Akiknek arca már kora tavasszal napbarnított, most azok hajolnak fölém. Türelmes szemeik árnyéka az ég. Remegő szelek hordják a téli ködöt. Ismerem a szelek járását, lépteim egyre könnyedebbek. A bomló felhők közül kisüt a nap. Halászok állnak lent a parton. Arcuk akár a tépett, barna föld. A meg-megcsobbanó vizet nézik, a halak vonulását. Mélyből szűrt fény hálójuk remegése. Százával haladtak el előttünk a vörös csillagos teherkocsik, de hiába tartottuk fel kezünket, hiába kiáltoztunk, a motorzúgás elnyelte hangunkat. Egyszerre a mozgó gépkocsisor hirtelen megállt. Elém épp egy üres teherkocsi került, egy fiatal, szőke hajú, kedves arcú sofőrreL Hirtelen elhatározással felugrottam az autó hágcsójára és összeszedve minden szlovák tudásomat, kérlelni kezdtem, hogy engedjen a kocsira bennünket. Ha szavaimból nem is, de könyörgő arcomból és taglejtésemből megértetne mit akarok és intett, hogy felszállhatunk. Társaim feldobták hátul a csomagokat és felkapaszkodtak a kocsira, én pedig meg sem kérdeztem, hogy megengedi-e, beültem melléje. A kocsisor elindult, s magyarázni kezdtem, hogy tulajdonképpen hová is akarok eljutni. Kék szeme barátságosan nézett rám, csupa megértés volt vörösre sült fiatal arca, de tagadólag rázta fejét. Olyan messzire nem mehet. Csak húsz-harminc kilométeres útja van, benzines hordókat kell vinnie a fővárosba. Láttam rajta, hogy nagyon sajnált, de hát háború van, mondta és a parancsot teljesítenie keik Rövid időközökben megállt, kiugrott a kocsiból, elment és visszajött üres kézzel. Mindig, amikor leszállt és eltűnt szemünk elől, remegtem, hogy jaj mindjárt kibukkan a fák közül, benzines hordót gurítva maga előtt. Remegtem ettől, mert a tervem már készen volt, csak kedvező alkalomra vártam. Végül is, amint megint csak üres kézzel jött vissza, kijelentette. hogy már vissza kell fordulnia, szálljunk ki. Ha akarjuk, szívesen visszavisz bennünket, de tovább már nem mehet. A tőlem telhető legközömbösebb hangon sen)
