Petőfi Népe, 1971. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-24 / 20. szám
Hemingway öröksége A ketchumi házban minden a régi... Vikár László A Volga és az Ural közötti vidékeken élő finnugor és török-tatár népek zenéjének gyűjtésével és tudományos feldolgozásával foglalkozik immár 13 esztendeje dr. Vikár László kandidátus, a Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjának munkatársa. Régi és fontos kérdése a magyar népzenetudománynak, hogy a finn-ugor népek, a tőlünk távol élő rokonok zenéje kapcsolatba hozható-e a miénkkel; vannak-e az egész nyelvcsaládban megtalálható közös törvények; vagy másként alakult az „ó-hazában” maradtak népi művészete a másféle körülmények hatására? Vikár László nemcsak kitűnő ismerője és művelője a népzenetudománynak, hanem vérbeli pedagógus is, aki előadásaiban színesen, ha kell elmélyült komolysággal, máskor derűsen és humorral ismerteti és kedvelteti meg hallgatóival mindazt a szépséget, amit tapasztalt, amit magnetofonjával rögzített. Erről tanúskodott a közelmúltban nagysikerű kecskeméti előadása is. Utána szívesen válaszolt kérdéseinkre. — Első szovjetunióbeli utamra 1957-ben került sor. Akkor kezdtem keleten élő rokonaink zenéjével behatóbban foglalkozni, Kodály aspiránsaként. Első ízben a leningrádi Irodalmi Ház fcmogram- gyűjteményéből válogattam ki értékes anyagot. A következő esztendőben már a helyszínen, a cseremiszek (marik) között gyűjthet- tem. Munkánkat a hivatalos szervek támogatásával eredményesen végezhettük, így azóta is általában kétévenként sor kerülhetett újabb gyűjtőútra. Ezek során Bereczki Gábor nyelvésszel — aki a leningrádi egyetem finn-ugor tanszékének lektora volt, jelenleg pedig a budapesti egyetem docense — eljutottunk a Volga-könyök vidékén élő más népekhez, a mordvinokhoz, csuva- sokhoz, a kazányi tatárokhoz. A zenei és a nyelvi gyűjtő- és kutatómunkát Kodály Zoltán tanácsára kapcsoltuk össze, hogy teljesebb feldolgozását, megismerését tegyük lehetővé az összegyűjtött anyagnak. — Jellemezze — kértük — a gyűjtött anyagot. — Mir .den népnek megvan a maga sajátos énekes és hangszeres zenéje, de fellelhetők a kölcsönhatás nyomai is. Az a típus, mely a mi népzenénk régi stílusára oly jellemző, például a hegyi-cseremiszekhez és hozzánk is a török népektől került. Nagy terjedelmű, ereszkedő, teraszos szerkezetű dalok pentaton hangsorban. Az elzárkózottabban élő finn-ugor népcsoportok a még ősibb formákat őrizték meg: kevés hangot használó, egyszerűbb formájú dallamokat énekelnek. Ezeket azonban roppant művészi gazdagsággal alakítják, variálják. — Mikor olvashatunk kutatóútjáról, tapasztalatairól? — Ez már a közeli jövőben megvalósuló terv. Ez azonban nem jelenti a munka lezárását. Jó lenne továbbra is legalább két évenként egy-két hónapos gyűjtőutat tenni, s közben elvégezni a lejegyzés és rendszerezés hosszadalmas munkáját. Annál is inkább, mert hatalmas változásokon megy át ott is az élet. Meg kell hát menteni mindent, ami egyelőre még őrzi a távoli múlt gazdag hagyományait. Ittzés Mihály Azon a júliusi hajnalon elhangzott dörrenés tragikus visszhangja még ma is gyakran betör a látszólag törékeny, azonban mégis rendkívül energikus, mondhatni férfiasán céltudatos asszony, Mary Hemingway emlékezetébe. A házuk halijában saját fegyverétől szétzúzott fejjel, mozdulatlanul fekvő férjének képe azóta sem halványult el emlékezetében. Olyan nő lett, aki megbékélt lelkiismeretével, akinek nincs rejteget- nivalója. Még jól emlékszünk rá, hogy annak idején nem akarta elismerni az öngyilkosságot. „Ez baleset, esküszöm önöknek!” — ismételgette az összesereglett újságíróknak, akik szinte elözönlötték Ketchumot. Nyilatkozatában makacsul állította, hogy Ernest a Mayo klinikán eltöltött napok óta már nem szenvedett depresszióban, hogy nem volt rosszindulatú daganat a nyelvén, sem rák az állkapcsában. ELÉBE VÁGOTT A HÁLÁLNÁK Az irodalomtörténet feljegyezte már, hogy Ernest és Mary a tragikus reggelt megelőző este együtt vacsorázott „Christian”-ban a legjobb halat és vadat felszolgáló étteremben. Innen korán tértek haza otthonukba. Hazaérve Marynek eszébe jutott egy nápolyi dalocska, amelyet annak idején egy mandolinos adott elő emlékezetes dél-olaszországi útjukon. Mary belekezdett a dalba, a Papa pedig menetközben átvette a refrént és vidám nevetéssel együtt énekeltek. Ki gondolna ekkor egy nyolc órával később bekövetkező ön- gyilkosságra? Hemingway asszony ma már elismeri, hogy a nagy író elébe akart vágni a halálnak. Most már megérti egykor elhangzott szavait: „Annyira szeretném megtanítani neked azt az igazságot, amivel az asszonyok nem törődnek: nem szabad illúziókat táplálni.” Mrs. Hemingway nem táplál illúziókat. Nem lett helyzetével visszaélő özvegy, aki szünet nélkül kesereg, vagy karmolásra kész, valahányszor valaki megtámadja Ernest Hemingway szeretve tisztelt alakját. Ö az író felesége akar maradni. S ezt legjobban egy mondása illusztrálja: „Őbenne élni, vele élni, mintha még itt lenne, vidáman, joviálisán, szellemesen, neptuni szakállával, amelyet időnként nagy nevetések ráznak meg.” Szappanos István: Tűnődés megkérdeztem, hogy mit is keres tulajdonképpen, talán tudok adni, hiszen ismerős vagyok erre. — Mondtam már, hogy benzines hordókat —- válaszolta kissé türelmetlenül. — Üreseket — tette még hozzá. — Miért nem mondta mindjárt — szóltam mosolyogva. — Néhány kilométerre innen van egy olajfinomító. Ott egészen biztosan kap üres hordót, ameny- nyit csak akar. — Milyen messze van az a gyár? — kérdezte. — Pontosan nem tudom, de úgy gondolom tíz-tizenöt kilométernyire — válaszoltam. Egészen felderült az arca. — Hát annyira még elmehetek a saját felelősségemre is — mondta, és beült a kocsiba. Nem állíthatnám, hogy nagyon megkönnyebbültem, amikor újból elindultunk, sőt. határozottan rosszul éreztem magam. Az olajfinomító-gyár valóban létezett, csakhogy nem tizenöt, hanem legalább negyvenöt kilométer távolságban. Pontosabban, amikor utoljára erre jártam, még volt belőle valami, de hogy szélén feltűntek az olajfinomító épségben maradt tornyai. Most már fellélegzettem. A gyártól csupán néhány kilométer út, amit a legrosszabb esetben gyalog is megtehetek és otthon vagyok. A gyár kapujában leszálltunk. Hálálkodva szorongattam Szergej kezét, majd hirtelen elhatározással lecsatoltam karórámat és kezébe nyomtam. Ha lehet, még pirosabb lett zavarában. Visszaerőszakolta az órát és szívére tett kézzel bizonygatta, hogy neki ezért nem jár fizetség, mert barátságból hozott el. Én egyre próbáltam a kezébe nyomni az órát és magyaráztam, hogy nem fizetségképpen adom, hanem emlékül. Erre ő belső zsebébe nyúlt, papírt, ceruzát vett elő és furcsa ákom-bákomnak tetsző betűket írt fel — a nevét és tábori postaszámát. — Holnap elindulunk Berlin felé — mondotta. — írj nekem. Mégegyszer kezet rázott velem, felugrott a kocsira és már el is tűnt a gyár udvarában. * Régi írások között keresgélve akadt a kezembe a cémost van-e ott csak egyetlen benzines karma, azt nem tudtam. Nagyokat hallgattam tehát, ő pedig időnként megkérdezte: — Messze van még ez a gyár? — Nem, nem — dadogtam —, mindjárt itt kell lennie. Mentünk, egyre tovább és Szergej Ivanovics Boj- csenko arca egyre jobban elkomorult. A helyzet már- már válságosra fordult, éppen ki akart tenni kocsijából felháborodva, hogy becsaptam, amikor a látóhatár dula. Szergej Ivanovics Bojcsenko és egy tábori postaszám. Nem tudom mi lett vele. Lehet, hogy valamelyik német városban, talán éppen Berlinben fekszik egy vörös csillagos síremlék alatt. Talán úyy halt meg. | hogy rég nem kaoott hírt hazulról. Talán, ha írok neki, az utolsó óráiát aranyozta volna be a barátság l fénye. De én nem írtam meg azt a levelet és úgy érzem most, örökre és jóvátehetetlenül adósa vagyak. Nagy Irén szlovákiai magyar írónő Az asszony minden évben hat hónapot ketchumi házukban tölt, ahol azóta sem változott semmi és ahol ugyanazt a kemény, módszeres életmódot folytatja, amelyet egymás mellett ismertek meg. Naponta négy órát férje irodalmi örökségén dolgozik, s derűs gőggel, kivételes hűséggel ápolja Hemingway kultuszát. Szívesen válaszol a világ távoli részeiből érkező dián- levelekre, akik tanácsot kérnek, amikor dolgozatot írnak férje munkásságáról. TALÁLKOZÁS a ritz-bep A ketchumi ház őrzi tizenöt évig tartó boldog házasságuk legféltettebb emlékeit. Mint írja, itt gondol legtöbbet életük meghitt pillanataira, megismerkedésükre. Mint ismeretes, 1944-ben, a háborús Londonban ismerkedtek meg egymással. Június 4-én este szokás szerint a haditudósítók megtöltötték a Ritz bárját, ugyanis a haditudósítók itt találkoztak mindennap. Az egyik fiatal, csinos és élénk amerikai r.ő, ekkor közölte társaival: „Nagy esemény van készülőben a „Papa” érkezik New Yorkból egy repülőerőd fedélzetén.” Az újságírónő Mary Welsh, aki a Daily Express számára dolgozik. Hemingway igen nagy hatást gyakorol rá és még aznap este találkoznak egy étteremben. Másnap Hemingway megkéri, ebédeljenek együtt, s az előétel fogyasztása közben feleségül kéri. Mint mondja, ezt akkor nem vette komolyan. Ezután naponta hoz a postás levelet Mary Welsh otthonába. A levelek hangja egyre szenvedélyesebb, s végül is az író meghódítja Mary szívét. 1946-ban pedig, miután mindketten szabaddá váltak előző kötelékeikből, egy havannai ügyvédi irodában házasságot kötnek. HUSZONKÉT KILÓ KÉZIRAT A Hemingway házaspár hat éven át, minden évben több hónapot az Idaho állambeli Ketchumban tölt. Szeptember első napjaiban vadgalambra vadásznak, októbertől januárig vadkacsára. Ezután visszatértek New York-i otthonukba, amely a nagy kiadóvállalatok szomszédságában volt. Hemingway neve, mint ismeretes, Havannával is szorosan összekapcsolódott, ahol legendája 1938-tól vert gyökeret. Itt, a „Fincha Vigia” haciendájában írta 1951-ben az „Öreg halász és a tenger” c. művét. Tudjuk, hogy a haciendát azóta múzeummá alakították. Marj' egyébként a „Papa” halála után 22 kilogramm- nyi kéziratot talált lerakva egy kubai bank páncél- szekrényében. Az író végakaratának végrehajtójaként csupán egyedül ő dönthet arról, mit adhatnak ki ebből. Két pennsylvaniai professzor felmérése alapján a 22 kilogrammnyi kézirat, Hemingway irodalmi öröksége négy regény, 19 novella, 33 költemény, 11 elbeszélés. Mary eddig három művet adott ki. „A folyón át a fák közé” c. regényt, két kötetnyi emlékiratot: „Párizsi ünnep” és „Sorban” címmel. Ez utóbbi Hemingway haditudósítói írásait tartalmazza. IÉKÉJÉT A FALU VÉDI A ketchumi padláson 12 utazóládában várják sorsukat Hemingway bizalmas levelei. Az író végakarata szerint e levelek közül egyet sem tehetnek ki a közönség kíváncsiskodásának. Mint Mary Hemingway mondja: „Nem akartam tudomást venni ezekről a levelekről. (Ezt a levelezést azzal a négy asszonnyal folytatta, akiket szeretett. — A szerk.) Ami a mi levelezésünket illeti, csodálatos könyv lenne. Nem fog napvilágra kerülni.” Az elmúlt esztendőkben sokan megkérdezték már: Mary Hemingway miért nem ír életrajzot férjéről. Erre mindig azt válaszolta: „Nem állítom, hogy ismerném Ernest találkozásunk előtti életét.” A ketchumi temető zöld lejtőjén, a folyó túlsó oldalán márványtábla jelzi Hemingway sírját, rajta a felirattal: Ernest Miller Hemingway 1899. VII. 21. — 1961. VII. 2. Mary két fenyőt ültetett a sír mellé, az egykori harcostársak pedig fehér keresztet helyeztek el megemlékezésül. Nap mint nap ismeretlen emberek jönnek a világ különböző tájairól ide, hogy leróják kegyeletüket. Télen pedig sítalpas gyerekek siklanak le mesteri módon a behavazott lejtőn. A turisták gyakran kérdezősködnek a faluban házának helyéről. A falu lakói rendszerint emígyen válaszolnak: „Hol a ház? Négy kilométernyire (holott csak 400 méterre van) de vigyázat, állandóan kutyák őrzik!” Pedig ebből semmi sem igaz, csak védelmezik a nagy író örök nyugalmát és Mary magányát. TERMÉSZETBEN ÉLNI... Mary ragaszkodik Ketchumhoz. ahol ősszel aranybarnára _ színezett, télen csupasszá váló dombokról, hegyekről, pisztránggal teli patakok zuhannak le. Szereti ezt a vidéket, mely Hemingwaynak is minden más tájnál jobban tetszett, amelynél jobbat vadászat es halászat számára álmodni sem lehet. Az asszony ma is mindennap vadászni jár,, s a vadászatnál ugyanazokat a fogásokat ismétli, amelyre férje tanította. Az első vadásznapon, amelyet férje nélkül töltött, csak két madarat lőtt. Ma vadásztársai a falu lakói, akik megítélhetik ennek a törékeny, kék vászonnadrá- gos, bőrzekés fehér hajú asszonynak a vadásztudományát. De ai író örökül hagyta rá a Sziklás Hegység nagyszerű tájai iránti szenvedélyét is, amelyet az asz- szony egyik vallomásában így fogalmazott meg: „Megtanított arra, hogy a természetben éljek. Ez a legszebb ajándék amelyet Ernest nekem adott.” Boros Béla
