Petőfi Népe, 1970. december (25. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-09 / 288. szám

1970. december 9. szerda 5. oldal Petőfi-emlékek nyomában Látogatóban Vasberényi Gézánál Továbbképző iskolások Nem ösztönöz a többletkereset? A Dunától kőhaj ítás- nyira takaros családi ház. Homlokzatán márványtábla hirdeti „Ezen házban lakott Petőfi Sándor 1844-ben”. Az orgonabokrokkal körbe­font tágas tornácról bel­jebb lépő látogató önkénte­lenül is a jól ismert költe- ménj kezdő soraira gon­dol: „Kislak áll a nagy Duna mentében, Óh, mi drága e lakocska nékem.” Bent a szobák falain Pe- tőfi-portrék, nyomatok Ba­rabás Miklóstól, Orlai Pet­ries Somától. Korhű bútor­zat, emléktárgyak sokasá­ga,’ szobrok, színes gobeli­nek. A tárgyak harmonikus rendezettsége atmosztférát teremt a kis helyiségben. A látnivalóról tömören; ér­zelmileg megragadó, tisz­teletteljes adózás, a forra­dalmár költő emléke előtt. A ház mai lakója és tu­lajdonosa Vasberényi Géza, a helyi Petőfi-emlékek szakavatott kutatója, rend­szerezne. A kutatói elneve­zést szerényen elhárítja magától, csak egyszerűen gyűjtőnek tartja magát, egy évtizede nyugdíjas, de azóta is munkával telnek napjai. Délelőttönként a dunavecsei könyvtárban dolgozik, kezeli a folyóira­tokat, sajtófigyelőt vezet, délután a múzeumnak is beillő gyűjteménye köti le. Arcvonásain nem látszik a múló idő, szellemileg friss, fáradhatatlan. Munkásságá­ért nemrég megkapta a Szocialista kultúráért — kitüntetést. Nagy örömmel vette át a magas elisme­rést, mert ez a gesztus — szerinte — a nagy költő emlékének megbecsülését is jelenti. Élete, munkája ösz- szeforrt az irodalommal, a nagy költő emlékeivel. Va­jon. hogyan lesz valakiből Petőfi-kutató? Nagyon egyszerűen kezdődött minden. Már gyermekkorában megked­velte a könyveket. Az ab­lak előtt szeretett olvasni, kisszéken állva. A sok könyv közül a legkedve­sebb, apja Petőfi-kötete volt. Ma is ezt a könyvet tartja a legnagyobb becs­ben. Nézzük a vitrinekben sorakozó ' díszes kötésű könyveket. Különböző nyel­vű Petőfi-kiadások, japán, olasz, német, francia, esz­perantó — egyik szebb mint a másik — összesen 164 kötet. Két könyvre külön is fel­hívja a figyelmet. Az egyik Petőfi legelső nyomtatott verseskönyve, — mely 1844- ben jelent meg, a másik az 1901-ből való Petőfi Alma­nach, melynek művészi ér­tékű borítóját a kor híres, debreceni könyvkötő meste­re, Dávidházi Kálmán ké­szítette. A könyvek, után az em­léktárgyakat vesszük sorra. A gyűjtemény féltve őr­zött darabja egy parányi téglatörmelék!? Csodálko­zásomra vendéglátóm útba­igazít: Annak a lebontott pesti háznak a falából való, melyben utoljára lakott a költő. Kezében forgatja a kis tégladarabot és közben megjegyzi: elsiették annak a háznak a lebontását, még emléktábla sem volt raj­ta... Köztudott, hogy töb­ben foglalkoznak a Petőfi- emlékek feltárásával, meg­őrzésével. Vasberényi Géza a Dunavecsén fellelhető emlékek összegyűjtésére vállalkozott annak idején. Amikor a dunavecsei há­zat megvásárolta, arra gon­dolt, hogy akár hivatalo­san is elismert Petőfi-mú- zeum lehet ott. A vendég­könyv tanúsága szerint évente sok száz látogatója van a kis emlékháznak. Jönnek az ország minden részéből, sőt nem kevesen külföldiek is. Vitathatatlan érdemei vannak abban, hogy a centenárium évé­ben szobrot emelhettek a költőnek. A gyűjtőmunka mellett fáradhatatlan propagandis­ta is. Előadásokat tart ta­nulóknak, felnőtteknek be­kapcsolódik a költővel kap­csolatos ünnepségek lebo­nyolításába. Minden év szeptember 30-án emlék- konferencia van a község­ben. ahol Vasberényi Géza rendszeresen beszámol gyűjtő-kutató munkájának eredményeiről. Tavaly Szendrei Júliáról tartott élénk érdeklődéssel foga­dott, Urai hangvételű elő­adást Idén a nagy név sú­lya alatt vergődő Petőfi Zoltánról, halálának 100. évfordulója alkalmából kö­zölt néhány adatot, melyek még eddig nem kerültek nyilvánosságra. A követke­zőkben sor kerül a költő családjának többi tagjára is. Terveiről, elképzelé­seiről beszélgettünk. A gyűjtőmunka eredményei­nek jelentős hányadát írás­ban összegezte. Korábban már publikált ezek közül néhányat, de az utóbbi években már nem. De lesz folytatás. Szeretné valami­lyen formában összegezni a dunavecsei emlékhelyre vo­natkozó adatokat. Hogy mi­kor? Erre a kérdésre kité­rő választ adott: „Nem aka­rom határidők közé szoríta­ni magam.’* Élete során bejárta az or­szág valamennyi Petőfi-em- lékhelyét. A legnagyobb ha­tást Kiskőrös gyakorolta rá, de elismerőleg szólt Debrecenről és a szomszé­dos Szalkszentmártonról is. Vágyairól faggatom, íme egy: szeretne eljutni az er­délyi emlékhelyre, ez szá­mára még ismeretlen gyűj­tőterület. A látogatás végéin fény­képeket mutat. Az egyik felvételen érdeklődő gyer­mekkoszorú közepén látom, s a hátteret egy nagy mé­retű Petőfi-portré adja. Egy kicsit öregnek látszom itt — mutat a képre — de azért kedves a téma, mert a gyerekek szívesen látott vendégek e házban. Figyelemre méltó munkát végez Vasberényi Géza, szerényen, csendben. Elégedett? Igen. Sütő And­rás román és magyar író Anyám könnyű álmot ígér című legutóbbi könyvét mu­tatja: remek írás, élményt nyújtott elolvasása. A nye­reség tehát nem más, mint az irodalom szeretető. A nyári hónapokban gyakran látni a Duna-parti föve­nyen. Séta közben szemé­vel végigpásztázza az öreg fákat, a surranó vizet, és ilyenkor felidézi magában azokat a verseket, melye­ket a nagy költő e környe­zetben írt Szabó Attila A kiskőrösi járás több általános iskolája előkelő helyezést ért el a Televízió rendezésében lebonyolított tantárgyi vetélkedőkön. Az elmúlt tanévben a járás is­kolái a megyei tanulmányi versenyben is a legjobbak­nak bizonyultak. Ennek el­lenére bőven vannak olyan­fajta oktatási gondok, ame­lyeken nem elég csak el­gondolkodni, hanem segít­ségül kell hívni a társada­lom támogató, segítő ere­jét Az 1969/70-es tanévben több mint ezren végezték el az általános iskolát. Az előző évekhez viszonyítva emelkedő tendenciát mutat azoknak a száma, akik nem tanulnak tovább sem kö­zépiskolában, sem szak­munkásképző intézetekben. Ezeknek a fiataloknak van leginkább szüksége a társadalom gyámolító, buz­dító szavára. Körülmények A tizennégy, tizenöt éves fiatalok sem szellemileg, sem fizikailag nem képe­sek még teljes értékű mun­kát végezni a családban és a munkahelyen sem. A to­vábbképző iskolák hivatot­tak arra, hogy az ilyen fia­talokat átsegítsék ezen az átmeneti állapoton. Jelen­leg a járás minden közsé­gében működik továbbkép­ző iskola, csak a feltételek hiányoznak az ilyen jelle­gű képzés lehetőségeinek kiaknázására. Az 1969/70-es tanévben a beiratkozott 459 fiatalból mindössze nyolcvanan tettek betaní- tottmunkás-vlzsgát. Miért ilyen kevesen? „Ha nem tanulok szakmát, megleszek anélkül is”. Sokan ma is így vélekednek. A tovább­képző iskola elvégzésének elég kevesen tulajdoníta­nak gyakorlati jelentőséget. Az igénytelenség pedig eb­ben a vonatkozásban sú­lyos hiba. Lehetőségek Az említett szemlélet el­lentétes a fejlődő mezőgaz­daság érdekeivel. Nem azt akarom mondani, hogy nin­csenek olyan munkalehető­ségek, ahol különösebb szakképzettség nélkül nem boldogulnak a fiatalok, de például a kemizálás és ál­talában a gépek kezelése megköveteli az alapos is­mereteket. A továbbképző iskolák létrehozásának ép­pen az volt egyik célja, hogy a mezőgazdaság ilyen munkaerőigényét alapfokon képzett, betanított munká­sokkal elégítse ki. Törvényeink lehetőséget adnak a gazdasági veze­tőknek arra, hogy a vizs­gát tett fiataloknak ösztön­zésként 10 százalékkal ma­gasabb bért fizessenek. A járás gazdasági egysegei­nek vezetői — így véle­kednek a járási tanács mű­velődési osztályán — saj­nos, nem minden esetben honorálják magasabb jöve­delemmel a továbbképző iskolákból kibocsátott fia­talok munkáját. Munkalapok vallanak A kiskőrösi Rákóczi Szak- szövetkezetben például négy továbbképző iskolát végzett, betanított, fiatal mezőgazdasági munkás dob: gozik: Csatai Margit, Cse- nás Rozália, Üjvári Anna és Vancsik Magdolna. Bényó Pál, a szövetkezet párttitkára és Üjvári Pál KISZ-titkár úgy vélekedett, hogy a továbbképző isko­lát végzett fiatalok Haló­ban rendelkeznek a kor­szerű agrotechnika alapis­mereteivel. és tudásukat a gazdaság jól tudja haszno­sítani. A négy fiatal mun­kalapjait tanulmányozva, azonban kitűnik, hogy nem tíz százalék keresetkiegé­szítést kaptak, hanem csak ötöt. Több ez a semminél, de az is világos, hogy az indokolatlan óvatoskodás­sal alkalmazott ösztönzés hatása is eléggé mérsékelt, nem serkenti az iskola el­végzésére a fiatalokat. Érdemes lenne ezen a szemléleten, gyakorlaton változtatni. Jól járnának a fiatalok, az iskolák és min­denekelőtt maguk a gaz­daságok, hiszen a vizsgá­zott tanulók itt hasznosít­ják a termelő munkában a szakismereteiket. Csató Károly Mezőgazdasági vázszerkezetek A Beton- és Vasbetonipari Művek Szolnoki Gyára az elmúlt év végén kezdett termelni. Gyártmányaik között mezőgazdasági vázszerkezeteket is készítenek két méretben. Az előállított vasbetonpanele.k külön­féle mezőgazdasági épületekhez — magtár, istálló stb. — használhatók fel. Képünkön; Kiemelik a kész váz- szerkezeti elemeket a formákból. (MTI-foto — Erezi K. Gyula felv. — KS) „A jövőben az igazgatás egyre in­kább az elektronikus agyak segít­ségével történik.” (Isaac Asimov fizikusnak a L’Euro- peo-ban megjelent futurológiái cik­kéből.) I. FEJEZET „ÁLLJON A KÖRBE!” Kevés nyomasztóbb dolog lehet a világon, mint amikor az ember késő este, esős, szeles, hideg időben megérkezik külföldön valahová, ahol még sohasem járt, és — jóllehet egész utazása alatt abban re­ménykedett, hogy valaki várni fogja — nem vár rá senki. Keserves hajózás állt mögöttem. Igaz, délután, ami­kor a fredericiai öbölben felszálltam a Sonderborg nevű diesel-motoros bárkára, még igencsak kellemes­nek ígérkezett a kirándulás. Sütött a nap, gyenge szellő futkosott a fedélzeten, körülöttem nevetgélő emberek, daloló táskarádiók, hanerúrozó gyerekek. Az­tán, ahogy telt-múlt az idő, fogyott a nép, csitult a kellemes zsivaj. Ez a Sonderborg ugyanis vízi viciná­lisnak bizonyult, majd minden dűnénél kikötött, part­ra tette az utasok kisebb-nagyobb csoportiát. Közben elborult az ég is, a szellő süvítő széllé iz­mosodott. a bárka előbb döcögni, tántorogni kezdett, aztán már úgy hányta-vetette magát, a méteresre nőtt hullámok oly gorombán pofozták ide-oda, hogy csontjaim megpuhultak, gyomrom félpercenként he­lyet cserélt a tüdőmmel, szédelegtem, émelyegtem. Féltem is, mi tagadás. A szóbanforgó vízi jármű tudniillik apró jószág volt, nem sokkal nagyobb, mint a dunai kishajók, amelyek Pesten az átkalőforgalmat bonyolítják le a két part között. És ahogyan erősödött a szél, nőttek, tarajosodtak a hullámok, mind kisebb­nek tűnt. Dióhéj! Minthogy az útnak ezen az utolsó szakaszán már egyedüli utasként tartózkodtam a fe­délzeten, még csak arra sem volt alkalmam, hogy társaim viselkedéséből állapítsam meg, megszokott dolog-e az effajta időjárás ezen a tájon, a Kis-Balt tengerszorosban, jelentéktelen ügy-e az ilyen ugra- bugrálás, vagy tényleges viharba, életveszélybe ke­rültünk. A fedélzeten néha átkacsázó matrózok arcá­ról semmit sem tudtam leolvasni aggályaimmal kap­csolatban, a gyenge világítás és a sűrű köd miatt. Megkérdezni — restelltem. Így hát csak ott kuporogtam, a kormányfülke szár- nyéka alatt, és alig vártam, hogy végre ismét szilárd talajt érezzék a talpam alatt Most már érzek, ha nem is a talpam alatt. Itt ülök ugyanis az aarlesi hajó­állomás várótermében; de a hangulatom nem jobb, mint korábban. Hiába táviratoztam Renaténak még tegnap Odenseéből, nem jött ki elém. Nem kapta vol­na meg az üzenetemet? Beteg? Szabadságát tölti vala­hol? Vagy másfél hónap után már azt is elfelejtette, hogy kicsoda lehet az a Kopra Tibor, Budapestről? Bennem nemcsak megismerkedésünk minden moz­zanata eleven, az együtt töltött órák legapróbb rész­leteire is emlékszem. Szerdai nap volt, kora délután, színhely Budapest, a Béke Szálló hallja. Könnyű nyári ruhában a közepesnél valamivel ala­csonyabb termetű, fiatal nő jön lefelé a lépcsőn. Bal­karján apró táska, a jobb kezében selyempapírba gön-. gyölt hosszúkás csomag. A recepciós pult elé ér, szól valamit a portásnak, az felém int. Felállók a karosszékből, félúton találkozunk. — Renate Lins kisasszonyhoz van szerencsém? — kérdem németül. Ö mosolyogva biccent, kezet nyújt, bemutatkozom. Elmondom, a főszerkesztőm engem bízott meg, hogy kalauzoljam Budapesten, ö közli, hogy átutazóban van, este hétkor indul tovább a vonata. Ezt sajná­lattal veszem tudomásul, egyidejűleg kijelentem, hogy számomra öröm és megtiszteltetés, hogy kísérője lehe­tek, és remélem, hogy legközelebb több időt tölt ná­lunk. Ez nem farizeus udvariaskodás. így is gon­dolom. Mert szép és vonzó ez az ifjú dán kolléganő. Még ilyen csinos közgazdász-újságíróval nem talál­koztam. Sötétkék szeme pompásan illik a szőke haj- koronához, fitos orra, akaratos álla merész, harcias jellemet sejtet. Alsó ajka kicsit duzzadtabb, be-be- szívja, úgy tűnik, mintha bármely pillanatban ki­buggyanhatna belőle a visszafojtott kacagás. Egyál­talán, ennek a lánynak minden porcikájából sugárzik a derű, az életkedv. Átsétálunk a haliból nyíló presszóba, hogy egy fekete mellett programot csináljunk. Mielőtt bármit is ajánlhatnék, átnyújtja a selyempapírba burkolt va­lamit. Ezüstdugós palack. — Dán konyak — mondja. — ötcsillagos. Fő-tábor­nok. Azért adom, hogy lekenyerezzem és teljesítse egy nagy kérésemet. összeteszi két kezét, úgy néz rám, mint aki az éle­téért könyörög, De a szeme sarkában huncut szikra ugrál. — Állok rendelkezésére. Mi volna az a nagy kérés? — Tulajdonképpen nem is egy, hanem három. Elő­ször is, ne vigyen engem se múzeumba, se kiállításra. — Rendben van. — És ne mutasson nekem se új lakótelepeket, se régi barokk, got román épülőket, szobrokat. (Folytatjuk}.

Next

/
Oldalképek
Tartalom