Petőfi Népe, 1970. december (25. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-06 / 286. szám
Suha Andor: Az újságíró isvárosban az újságírásnak és az újságírónak különös varázsa van, és a városnak félelmetes ellenhatása. Az újságíró elé naponként tükröt tart a város, nézze meg magát benne. Abból tudhatja, okosat vagy butát, jót vagy rosszat írt-e aznap. A tükör előtt jólesik ácsorogni, ha szépnek mutat bennünket, de a tükör elől nem lehet elmenekülni akkor sem. ha csúnyának mutat. Bárhova megy a szerző, üzemben, piacon, presszóban, mindenütt ott vannak az emberek, beszél a száj, a szem, a mozdulat, esetleg a hát, amelyet az újságírónak fordítanak. Üldöz a tükör, kisvárosban mindenki benne él az ember életében, lelkében. Szakácsnak érzi az ember magát, aki körül ott tolong mindenki a konyhában, ő maga alig fér a lábashoz. Mindenki tanácsot ad, mindenki jobban érti, ismeri az ízeket, mindenki jobban tud mindent. „Jól megmondtad' Miért bántottad? Mondd, öregem, miért haragszol N. N. színésznőre?” Durr bele... mégse. Ne bántsd szegényt; Különböző alkatú emberek, az intelligencia különböző fokán, tehát különböző formákban, de mindig mond valaki valamit, ha csak a szemével, hátával is. Ez eddig panaszként, vagy inkább vádként hat. Szó sincs róla. A tükör szépnek is, okosnak is, jónak is mutatja néha a toliforgatót, de nem ez a lényeg. Az újságíró benne él a közéletben, amely természetesen erős kontrollal, írhatnám, a legtisztább cenzúrával vigyázza az írott szó varázsát. Az újságíró mindenpap fellép: egyszer a tollával és egyszer az utcán civilben, és ez kötelez. A hírlapíró mindennap, minden órában mindenütt tanácstagi fogadóórát tart, mindig visszatér, mert kénytelen visszatérni a tett színhelyére. A fővárosban, bezzeg, ha csak nem tv-sztár az ember, gyakran lelökik a villamosról, mit tolakszik ez az ürge. De ha előző este rosszul szerepelt a tv-sztár, az ő tyúkszemét sem kímélik. Mégis, e sorok szerzőjének igazi sikere most ebben a tolongó, lüktető, gyakran kíméletlen tempójú fővárosban született tegnapelőtt, vasárnap. Megjelent Budapest címszó alatt Tóthékról a dolgozat, írhatnám Nyolc és fél alcímmel. És vasárnap délelőtt megszületett a hatodik kislány, a hetedik gyermek, a kilencedik Tóth. örülök, hogy az első köszöntőt én mondottam el a riportban egy új ember születésénél. D e most megpróbálom elmondani, hogyan születet egy új ember Egerben. Az új ember, amikor megszületett, már elmúlt húszéves, 185 centi magas és 76 kilós volt. Meghökkentő adat, szép produkció, de hát szülőanya az élet volt, maga a taszítóvonzó kisváros, amelyről az új ember még születése^ előtt annyi szépet álmodott, amelyről annyi szépet írt,' amely mégis egy kissé mintha mostohán, tékozlóan bánt volna a magzatával. Neemrég jöttek a városba, nagy, lakli gyerek volt, egy kissé két balkezes, mint minden nagyra nőtt, csupa kéz, csupa láb kamasz. Hogy megérkeztek a városba, beíratták a gimnáziumba, és édesanyja elvitte egy francia magántanárhoz, akiről egy év múlva derült ki, hogy belga, és vallonul tanít. Mindegy, legyintettek a szülők, ahány nyelv, annyi ember, ablak a nagyvilágra, hadd tanuljon az a gyerek. Orvos, mérnök, pap, mindegy, csak legyen valami belőle. Géza újságíró lett. 18 éves fejjel, érettségivel, vallon nyelvtudással hátára vette a hatalmas, vesszőből font hátit, amely tele volt frissen nyomott újsággal, házról házra járt, csengetett: — Itt a friss kiadás, tetszik parancsolni? Délre elfogyott, akkor visszament a szerkesztőségbe, leült a pingpongasztalhoz, és írt. Színikritikát, a műkedvelőkről, riportot a dohánygyárról. (Miért rossz a Kossuth? ö csak tudja, hiszen írás közben is azt szívja.) Tárcanovellát a kínai kuliról, hogy mekkora boldogság a Jang Ce folyó partján a felszabadult öreg kínai kuli élete. Minden elkészült írás alá más, kitalált nevet kanyarintott, hadd lássák az olvasók, milyen nagy cég a városi redakció, milyen sok tehetséges újságíró dolgozik itt náluk. Ezt a főszerkesztője, a Béla kérte, aki valaha postatiszt volt, aki amerikai hadifogságból egyenesen Sidi Bel Abbesbe szökött, az ideegenlégióba. Ott megúnván az őrmester rabiátus természetét, átment Görögországba, és Athénból egyenesen Egerbe jött. Életrajzírás közben sokat töprengett, végül úgy döntött, hogy ezt az érdekes várost, ki kell hagyni az életéből. Helyette egy másik romantikus dolgot vetett a papírra, partizán volt, írta, Görögországban. „Iskolázott fiú ez a Béla, jól is beszél, világot is látott, kipróbált ember” — mondták róla a jóindulatú vezetők. Így lett belőle főszerkesztő. fpL rdekes ember volt. Keveset dolgozott, valaki va- F=" lahol beolthatta újságírás ellen, de néhány do- "" logra nagyon pedáns volt. Állandóan sietett, húszfokos hidegben csak úgy panyókára vetette a nagykabátját, és rohant ebédelni, a kollégák utána. Este 9-ig senkit sem engedett el a szerkesztőségből. Gézára, illetve a káderlapjára azt írta: Sohasem lesz jó újságíró. Minden este moziba akar menni, szombaton délután meg táncolni, hát milyen kommunista újságíró az ilyen? Amikor, teljesen véletlenül, az idegenlégió kiderült, az elvtársak nagyon a szívükre vették a „turpiságot”. Engem behívattak a pártba, vállaljam ezt a munkát, olvasták már néhány dolgozatomat a lapban. Valóban írdogáltam, de hát szerkeszteni nem ugyanaz. Tetszett is, nem is a bizalom, azért megpróbáltam kibújni. — Elvtársak, én a tömegszervezetnél dolgozom, ott, ahová raktatok. És előadó vagyok a pártiskolán, ott, ahová küldtetek __ — Nincs villany az irodádban? — kérdezte atyai barátom, a káderosztály vezetője, aki azt hitte, én vagyok a mozgalom Joily Jockere. — Van villany ... — Hát akkor? — kérdezte megrökönyödve. — Hát akkor dolgozz ezentúl este is. — Éjszaka is, ugye, így gondoltad, Guszti elvtársam? Hátba vágott, örült, hogy értjük egymást, én boldogabb voltam nála is. A szerkesztőség az utcára nyílt, valaha fűszerüzlet volt. Két helyiségből állt, az utcaiból és hátul egy kis irodából. Az utcai meglehetősen nagy volt, betonpadlóval. Benne pingpongasztal, két hatalmas szekrény, biztosító vasakkal megerősítve, oldalt egy mocskos, elhanyagolt 250-es Csepel motorkerékpár, az első sárhányóra ráerősítve a festett bádoglemez: Sajtó. A pingpongasztal volt a levelezési rovat, egy csinos, fekete asszonyka egész nap azon válogatta a leveleket, ez ipar, ez mezőgazdaság, ez párt. Egész nap passziánszt játszott, mormogván hozzá a szöveget. Minden délben egy órára bezárta a boltot, elment ebédelni. Mi azonnal leraktuk a sarokba a leveleket, fütyülve azok szortírozott rendjére, a szekrényből kivettük a hálót, az ütőket, a pingponglabdát, és játszottunk. Először jót nevettem a megvasalt szekrény tartalmán, később még nagyobbat, amikor a másik szekrénybe is belekukkanthattam. Egy, enyhén szólva elhanyagolt, száradt sárral díszített pufajka kezeslábas és egy ócska kopott csizma, vádliig sárosán lapultak a szekrény öblös gyomrában. Ketten használták ugyanazt a szerelést, a 185 centis Géza és a 165 centis János, ha vidéki riporttúrára mentek. Felettébb derűs látványt nyújtottak, amikor bepöfögtek Gyöngyösre, vagy Ti- szanánára, egy-egy nagygyűlés kellős közepére, be a tömeg közé, így is ápolván a tömegkapcsolatokat. Megjött a sajtó, ezt mindenki láthatta, akinek volt szeme. Ebből riport lesz, másképp kell mosolyogni is. Géza megjött a hátival, a lap mind elkelt A pénzt leszámolta a szerkesztőnek. Azon nyomban kapott néhány pucolt szempontot, egy óra múlva kész volt a vezércikk. Délben játszottunk, bal kezemben fogtam az ütőt, így igen ügyetlennek tűntem, jól meg is vert Géza. Mondom neki, játszunk egy forintban, és átvettem az ütőt a jobb kezembe. Még szerencse, hogy csak két forintja volt, ennyit még volt szívem visszaadni. D élután telefonon kaptuk a központtól a hírt: Kína felszabadult, befejeződött a Nagy Menetelés. Géza boldog volt, a pingpongasztalon megírta az öreg kínai kuli boldog életét. Este leadott még néhány hírt, írt egy külpolitikai glosszát. (Az imperializmus már megint mocorog, mi egriek ezt nem engedhetjük.) Éjszaka álmában regényt írt és drámát. Mindkettőn dolgozott már vagy tíz éve, valamikor a gimnázium első osztályában fogott a témákhoz. Másnap katonaság érkezett a városba. Géza volt a kiküldött tudósítónk, a várakozó, ünneplő tömeg szaW Uj magyar nyelvű hetilap Bukarestben Alig több, mint egy hónapja indult útjára az új magyar nyelű lap a román fővárosban, a címe; A hét. Főszerkesztője Huszár Sándor. A lapot az Állami Művelődés- és Művészetügyi Bizottság adja ki. Az alcíme: Társadalmi—Politikai—Művelődési Hetilap. Ez már előre jelezte, mennyi mindent vállaltak magukra szerkesztői, munkatársai. Érdemes az első szám beköszöntő cikkéből idézni; Az új hetilap ...... érdeklődési köre az anyagi és a s zellemi élet valamennyi területére kiterjed, amely a omániai magyar sajtó történetében először vállalkozik arra a sokrétű feladatra, hogy a bel- és külpolitika, irodalom, zene, képzőművészet, film- és színművészet, filozófia, humán- és reáltudományok hazai és világproblémáinak publicisztikus és művészi tükrözésével egységes valóság- és világképet alakítson ki az olvasóban, a marxizmus—leninizmus elvi álláspontjáról összefüggéseiben láttassa a társadalmi lét, az alap és felépítmény kérdéseit”. Idáig 5 szám jutott el hozzánk. Örömmel látjuk, Kerékpáron. (Marosits István rajza.) badon hagyta az úttestet, ott csak egy civil szaladgált izgatottan, Géza volt. Hatalmas blokktömb a kezében, jobbjában ceruza és összehúzott szemmel figyelte a jelenségeket, időnként az úttest egyik oldaláról a másikra’ szaladt... Hej, ha akkor a szerkesztőségnek fényképezőgépe is lett volna! Dehát nem volt, csak ceruzánk és pingpongasztalunk. A mikor meghúztuk a nadrágszíjat és földhöz csaptuk az aranytojást, azonnal megkezdődött a sorbanállás a kenyérért. „Nyüzsög az ellenség a városban” — „N. N. pék szervezi a sorbanállást, szabotál!” — elég szép, hangzatos címeket adtunk, de a kenyér nem akart megszaporodni. Egerben sem, pedig ott igen sok a templom, de a mi munkánkon nem volt áldás. A pék erős ember volt, egy kézzel söpörte műhelyét, a péklapát nyelét is egy kézzel fogta, pedig a vegén rajta volt a vekni. Mégsem ő volt az erős, hanem a női ész. Az egyik igazgatónőt ebben az időben Géza kiszerkesztette, némi visszaéléseket vélt felfedezni az üzemnél. Mondta a nő a péknek, nem kell agyonütni azt a firkászt, ezért börtön jár. Küldött az alapszervezetnek egy levelet. Volt abban minden. Bárólány, le- vitézlett osztály képviselői, bűnös szerelem, s mindenek főszereplője, negatív hőse Géza volt Még arról is szót ejtett a följelentő, hogy a fiú a Koronába jár táncolni, holott az I-es körzetben is össztánc van szombaton. De ugyebár, büdös a proliszag. Aki nem bírta a proliszagot, annak mindössze egy inge és egy gatyája volt. És nagyon jó kedélye. De most eltörött a mécses. Kizárták a pártból, el kellett mennie a laptól. Hol van az édes hátikosár, a kínai kuli, a csizma, a motor? A megyetitkár is új ember volt, én is. A megyetitkm- egykor kubikos, most melegszívű, bölcs pártmunkás. Ahogy beszélt, már tudtam: jól áll a szénám. — Milyen erősen fogják ezek egymás kezét — gondolkodott hangosan. — Fogjuk mi is erősen... — válaszoltam kérdezet- lenül. Az ügyet rám bízta, jólesett a bizalom. Egy hét múlva tisztázódtak a „frontok”, játszottunk tovább ... ötvenhat után találkoztam vele Szolnokon, rendőrkapitányként szolgálta osztálya igazságát. Most ismét megyetitkár. G éza Rózsa Ferenc-díjat kapott, három magas kormánykitüntetést, otthon, immáron 24 éve egyhelyben írja az újságot, naponként három cikket. Elvégezte az egyetemet, a pártfőiskolát, de regényét, drámáját még mindig nem fejezte be. öregszik. Esténként Fiat kocsijával egy kis helyiség előtt parkíroz, benn vágni lehet a füstöt, kártyáznak és összevesznek az ultin. Kisvárosban az újságírásnak és az újságírónak különös varázsa van ... hogy a „beköszöntőben” beharangozott szép célkitűzések nem maradtak üres szavak. Az eddigi számok sok tanulságos, élvezetes olvasmányt adtak az érdeklődőknek. Az irodalmi, zenei, színházi, képzőművészeti témájú cikkek, tanulmányok mellett máris olvashattunk az első számok szépen tprdelt oldalain urbanisztikai, nevelési, szociológiai, s természettudományi tanulmányokat. Érdemes egy-két nagyobb igényű, színvonalas írást megemlíteni; Balogh Edgár a nemzetiségek együttéléséről, Gáli Ernő a várnai szociológiai világkongresszusról, Sütő András (A Forrásból is ismert) Nagy Imre festőművészről írt figyelmet érdemlő, nagy cikket. A magányról írt szociológiai tanulmány, a Comenius munkásságát bemutató tanulmány, s a neves francia költővel: André Frénand-nal készített interjú egyaránt emeli a lap színvonalát, s változatosságát. Verseket és képzőművészek alkotásainak reprodukcióit is közli a lap rendszeresen. Tévé-kritikák, olvasónaplók, közművelődési tájékoztatók, heti műsortervek, műfordítások teszik még gazdagabbá a máris rangos hetilapot, mely a Román Népköztársaság területén más nemzetiségekkel eredményesen együttműködő magyarok egyre gyarapodó, erősödő szellemi életének újabb bizonyítéka. Megérdemli a figyelmet. Varga Mihály