Petőfi Népe, 1970. december (25. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-02 / 282. szám

1>70. december 2, szerda 5. oldal „Egyszer csak ráállt a kezem...“ Dunavecse, Hársfa utca 15. A kapuban fogad Bo- lega Imre, a Virágzó Tsz dolgozója. Az udvar végén, a ház falához lapuló kis műhelybe megyünk. A körbefutó deszkapolcokon fafaragások, kapáló asszo­nyok, öregember talicská­val, táncoló gyerekfigurák. Középen élére állított fa­ládán egyméteres, gipszből készült mellszobor; Lenint ábrázolja. Mellette jobbról is, balról is szobrok, fafigu­rák. Valamennyi alkotójuk kézügyességét dicséri. Az öreg, szúette gyalupad mellett beszélgetünk Bolega Imre nem mindennapi kedv­teléséről. Hogyan kezdő­dött, honnan a hajlam, több-e szórakozásnál mind­az, amit végez? nem láttalak.” E megjegy­zésből arra következtetek, hogy nem végeztem hiába­való munkát. — A szobor további sor­sa? — A Hazafias Népfront községi bizottságának aján­dékoztam, jelenleg a táj­múzeumban tekinthető meg. Nemcsak egyszerű kedvtelés — Közelebbi tervei? A faragást nem hagyom abba, de a jövőben főként szobrokat szeretnék készí­teni. Hogy kiket mintáz­nék meg legszívesebben? Petőfit és Fülöp Györgyöt, aki az 1848-as szabadság- harc idején Dunavecse jegy­zője volt. Ezenkívül van még egy régóta dédelge­tett szándékom: elkészíteni Szappanos Lukács kun- szentmiklósi népművész szobrát. A műhely padlóján he­verő fahasábok Bolega Im­re ügyes kezében előbb- utóbb életre kelnek. A pa- pírzsókokban várakozó gipszből is új figurák szü­letnek, magukban hordozva alkotójuk gondolatait, ér­zelmeit. Nem sok elismerésben volt eddig része, kiállítá­sokra ritkán hívják; talán nem is tudnak róla? Pedig egyre tudatosabb kedvtelés az övé, de lehet, hogy még annál is több... Szabó Attila Kisdiákok olvasóterme Apám is fafaragó ember volt — Tőle örököltem a haj­lamot, de nagyon is rend­hagyó módon. Harmincöt éves koromig semmit sem tudtam fafaragásról, meg szobrokról. Aztán egyszer- csak ráállt a kezem, a fa és a véső engedelmeskedni kezdett. Ennek már tíz éve. — Témái? — Könnyen akad. Me­gyek az úton, meglátok egy talicskát toló öregembert, aki izzadva, fújtatva vias­kodik a teherrel. Hazaérve kezembe veszek egy körte­fahasábot és csinálom. A harsogó forgácsok között már látom az öreg görnyedt hátát, kifáradt inas karjait, így születnek témáim, ugye egyszerű? — Készít-e vázlatokat? — Nem. Pedig tudom, hogy hasznomra lenne. Saj­nos, a rajzolás gyenge ol­dalam. Különös, de így van: emlékezetből könnyebben kifaragok egy figurát, csak ne kelljen lerajzolnom. Ta­lán ezért maradtam el a Goór Imre vezette kecske­méti képzőművészeti szak­kör foglalkozásairól. Akik látták dicsérik... — Legutóbbi munkája? — Mellszobrot készítet­tem Vikár Béláról, a jeles zene- és néprajztudósról, halálának évfordulója al­kalmából. Nem tudom, hogy sikerült-e? A községben élő Molnár Lajos személyes jó barátja volt Vikár Bélá­nak. Ö látta először a szob­rot és meglepettem mond­ta; „Kedves Béla, de régen Politikai tanfolyamok A MEDOSZ Bács-Kis- kun megyei Bizottsága, a szakszervezeteik megyei bizottságával közösen ez évben két sorozatban in­dít téli politikai tanfolya­mot. A társadalmunk idő­szerű kérdéseivel, foglalko­zó tanfolyamon a gazdasági témák hazai és nemzetközi vonatkozásait dolgozzák fel. A szocialista demokra­tizmus kérdéseit tárgyaló tanfolyam foglalkozásain pedig a munkahely és a dolgozók kapcsolatait igye­keznek feltárni az adott mezőgazdasági üzem szem­szögéből tárgyalva. A megye 30 alapszerveze­tében összesen 3762 dolgo­zó jelentkezett a tanfolya­mokra. A résztvevők több, mint 25 százaléka nő. A szemtanú emlékezik Amikor Szamuely Tibor Kecskeméten járt Az első világháború utolsó hónapjait éltük. Recsegett, ropogott a mo­narchia korhadt épülete, de ,,ott fenn” erről nem akartak tudomást szerezni. Az iszonyú véráldozatok­kal nem törődve, tovább csinálták a háborút. Jómagam pékmester lé­vén, a katonaságnál a szak­mámba vágó területen élelmezési alakulathoz kap­tam beosztást. Sosem fe­lejtem azt a szomorúan jellemző epizódot, amikor 1918 elején az ausztriai Innsbruckba vezényeltek. Három vagon sózott sza­lonnának a frontra kíséré­sére kaptam utasítást. A grazi állomáson, a velünk szomszédos vágányon egy szénnel megrakott teher­vonat vesztegelt. Egy édes­anya a lányaival szenet szedett a vagonokról, ami­kor egy tolató szerelvény az asszonyt halálra gázol­ta. A tragédia után oda­rohantam, s a két kétség- beesett kislányt kézenfog­va a vagonomhoz vezet­tem. Egy-egy darab sza­lonnát tettem a kötényük­be. Ezért egy osztrák vas­utas följelentett az állo­másparancsnokságon. Gon­dolom, a front élelmiszer­utánpótlását nem az én darab szalonnám veszé­lyeztette. Az már inkább, hogy a letartóztatásomig ez a „lelkiismeretes” egyén jó néhány a frontra irányított vagont tört fel és dézsmált meg társaival együtt. Budapestre vittek, a Margit körúti fegyházba. Októberben, az őszirózsás forradalom napjaiban bal­tával nyitották fel a cel­lánk ajtaját. Hazaérve Kecskemétre, sokat beszél­gettem unokatestvérem­mel, Bende József tenge­résszel. Az ő politikai jó­zansága, meg a rohamosan változó események egy­aránt segítettek abban, hogy csakhamar megtalál­jam a helyemet. A 38. ezred tiszti ét­kezdéjében teljesítettem szolgálatot 1919. március 21-én. Délután Kaufmann főhadnagy, élelmezési pa­rancsnok összehívta az ala­kulatot. „Fiúk”, mondot­ta, „hazánk sorsa végre a mi kezünkben van. Nagy munka áll előttünk. Én reggel Pestre utazom. Sza­muely elvtárshoz.” Ma is őrzöm az akkor készült fényképet, amelyen több katonatársam közt ott lát­ható Turjánszki Mihály, Űjhidi László és az izsáki Tószegi Gábor. Kecskeméten a 38. ezred­ből alakult meg a Vörös Ezred, amelynek négy zászlóaljából egy állomá­sozott itt, a többi pedig a fővárosban és környékén. A kecskeméti zászlóalj 1, szá­zadának — amelyet a ro­mánok ellen szerveztek — én lettem a főbizalmija. Kecskeméten egyébként a toborzás során annyi volt az önkéntes, hogy a bara- kokban tudtuk csak őket fedél alá helyezni. Április közepén a Ferenc József laktanyából a Sörház ut­caiba került át az egység. Egyik nap parancsot kap­tam, hogy a gépkocsin ér­kező Szamuely Tibort és kíséretét fogadjam. Felejthetetlen volt ez az első találkozás a for­radalom nagy vezéralakjá­val Amikor jelentkeztem előtte, a nevem hallattára azt kérdezte: „Talán ro­konságban vagy Bende Jó­zsef tengerész, direktóri­umi taggal?” Igenlő vála­szomra elmosolyodott, s ettől kezdve szüntelenül éreztem barátságát, tapasz­taltam jóindulatát A hosz- szan tartó tárgyalás szü­neteiben egyébként én szolgáltam fel a tízórait, uzsonnát. Az 1919-es május 1-ét a széktói erdőben nagysza­bású majálissal ünnepelte Kecskemét népe. Több ez­ren hallgatták az ünnepi szónokokat, az ifjúmunká­sok szavalókórusait. Még ökörsütés is volt! Június végén a vásártéren — a mai Dózsa György úton — rendeztek díszszemlét a Kecskeméti Vörös Gyalog­ezred részvételével. Ott volt a Tiszai Vörös Flottil­la küldöttsége is. Az ün­nepi beszédet Szamuely Tibor tartotta. Utána a Be- retvásban volt díszebéd. Ezután a tiszai frontra kerültem. Július közepén nehéz harcok árán vonul­tunk vissza. Szamuely elv­társ éjjel nappal köztünk volt, lóhátról irányította az ágyúknak a hídon való át­szállítását. Este Csongrád közelében egy kastélyban tárgyalta meg a rögtönzött haditervet a katonai veze­tőkkel: visszavonulni Al- pár, majd Zagyvarékas irányába. Zagyvarékasról a népbiztosokkal való ta­nácskozást követően, az éj folyamán távozott. Ekkor láttam utoljára Szamuely elvtársat. Emléke úgy él ben­nem, mintha az elválás csali tegnap történt volna. Látom átható, vesékbe te­kintő pillantását, amelyet a régi elvtársakkal, meg­bízható barátaival való együttlétek alkalmával va­lamilyen utánozhatatlanul kedves mosoly váltott fel. Egyéniségéről csupán egy mondatot: nagyon tudott bízni a győzelemben, de tu­dott lelkesíteni, példát mutatni is. Ha élne, nyolcvan esz­tendős lenne... Elmondta: Bende Pál Feljegyezte: Bartos Gyula Iskolai könyvtárat létesítettek Felsőszentivánon. A „szabadpolcos” olvasóterem berendezésére 50 ezer fo­rintot költöttek. Könyvek vásárlására a községi tanács tízezer forintot juttatott. A könyvtárat máris sok kisdiák látogatja. Minden tanuló, bármelyik osztályba járjon is, könnyűszerrel megtalálja kedvenc olvasmányait. A képen: Angyal Mária hetedikes tanuló nagy figyelemmel mélyed el kötelező olvasmányában. (Kovács János felvételei) Nem az én rádióm a hibás! A rádiózás, leginkább is a zene hallgatása kedveit szórakozásom. Ügy vélem, ugyanis, hogy a drága le­mezjátszónál és a megfe­lelő választékra soha sem gyarapítható lemeztárral szemben érdemesebb nagy teljesítményű, jó vételt biztosító készüléket vásá­rolni. A rádió kereső gombjának csavargatása megkímél a lemezkiválasz­tás gondjától. Rátalálok a hangulatomnak leginkább megfelelő muzsikára és hallgatom. A rádió műsor­füzetét is rendszeresen át­lapozom a hét elején, hogy megjegyezzem a zenei mű­sorok közvetítésének idő­pontjait. A műsorból azon­ban csak a Kossuth-rádió programja érdekel. A Pe­tőfi adót ugyanis többszö­ri antennaszerelési munka után sem vagyok képes élvezhetőén fogni, tehát műsora számomra — saj­nos — tárgytalan. Persze a „Kossuth” sem teljesen tiszta az esték fo­lyamán, de lassan megszo­kom. Nem a rossz minő­ségű vétel árán kapott ze­nét, hanem a kényelmet­lenséget. Másutt keresek zenét és biztatom magam; egyszer majd csak lesz elég pénzem, és vásárolha­tok egy drága, de igazán jó minőségű rádiót. A Kortárs című irodal­mi lapunkat forgatva vi­szont megdöbbenéssel ol­vastam Fábián Gyula cik­két. Megtudtam belőle: hi­ába cserélem ki rádiómat, sok eredményre nem ju­tok. Érzékenyebb készülé­kem annál tisztábban köz­vetíti majd a magyar adók hullámhosszán hall­ható idegen rádiók adás­töredékeit. A cikk ugyanis pontos adatokat közöl a szomszé­dos országok rádióadóinak teljesítményéről. Míg Ro­mánia 1000, Jugoszlávia állomásai összesen 1500 ki­lowatt energiával sugároz­zák középhullámhosszú műsoraikat (e két terület érdekel bennünket Bács- Kiskun megyeieket legin­kább) addig Magyarország adóinak összteljesítmé­nye csupán 670 kW. Így már több dolog megvilágosodott bennem. Az például, ha estefelé a „Petőfi” vételével próbál­kozom, miért harsog élet­erősen csaknem ugyanazon a hullámhosszon idegen adó hangja, míg a magyar közvetítés teljesen érthe­tetlen. (A közeli szolnoki adó is csak a megye északkeleti részében fog­ható.) Vagv Szlovákiában, Jugoszláviában járva mi­ért csavargatjuk táskará­diónk keresőgombját hiá- ába, ha magyar hangot szeretnénk hallani. De legfőbb okulásom; me­gyénkben még a Kossuth rádió vételét is enyhén fá­tyolos, középmély búgás kíséri, időnként magyar és idegen nyelvű szellem­hangok beszédtöredéke hallatszik — és mindez nem a vevőkészülékek hi­bájából. Hálás vagyok a Kortárs cikkírójának, hogy eltérí­tett új rádiókészülék­vásárlási szándékomtól. Írásában ugyanis arról is tudomást szereztem, hogy a központi, országos ter­vekben nem szerepel új, nagyobb teljesítményű adók építése. Azaz, a ma­gyar rádióadás minőségé­nek javulására — főként mi vidékiek — nem igen számíthatunk. A kevésbé tájékozottak a jövőben is megpróbálkoznak készülé­keik javításával, cseréjé­vel, antennák felszerelésé­vel. De én tudom, hiába — pem az én rádióm és nem megyénk összes ké­szüléke hibás. A baj má­sutt van — és marad is. Ha csak az illetékesek olyan korszerű adóhálózat építésére nem szánják el magukat, melynek segítsé­gével Itáliától Lengyelor­szágig is hallható lesz — Európa más országaihoz hasonlóan — a budapesti Magyar Rádió hangja. Pavlovits Miklós

Next

/
Oldalképek
Tartalom