Petőfi Népe, 1970. november (25. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-01 / 257. szám

**•*. november 1, vasárnap K Mai krónika L Városszél, sík vidék. Jó öt kilométerről is idelátszik az öregtemp­lom tornya, meg a Nagy­templomé, meg a Ferences barátoké. Ahogy kijjebb és kijjebb siklik a tekintet, földszintes, és csak néha emeletes házak tetejei zsú­folódnak össze a régi Kecs­kemét képévé — oldalt pil­lantva azonban összeomlik az illúzió: a szalagház, a Széchenyiváros, a ZIM kecskeméti gyára és egy modem terményraktár jel­zi, hogy a jelenben járunk, 1870. október végén. A busz már elhúzott, megfordulok, s nekivágok a járművek által kemény­re taposott salakos-vizes útnak a feneketlen homok­ban. A téesz majorja odább van, de itt, mindjárt a betonút mellett élénkme­leg színekben pompázó új házak sorakoznak kedves­feszes rendben: A város több termelőszövetkezete évekkel ezelőtt arra a gon­dolatra jutott, hogy ha ők nem segítik ki tagjaikat a múlt század elmaradottsá­gát őrző tanyavilágból, azok elöbb-utóbb kievickélnek akkor is, csak a saját ere­jükből, és esetleg arccal sem fordulnak többé a me­zőgazdaság felé. Ezért sza­porodnak ma egyre gyor­suló ütemben Kecskeméten a téesz- és OTP-segítséggel épült házak, szinte mindig a város peremén, de a közlekedésbe, a villanyhá­lózatba, sőt a víz- (és a kö­vetkező évekre , tervezett gáz-) hálózatba is jól be­kapcsolhat óan, Kijönni a feneketlen pusztából, hol a kultúrte- rületek határán a homok a legkisebb szélre is rög­tön mozogni, repülni kezd.: s bejutni az apák, nagy-1 apák és dédapák által el­érhetetlen városba — óriá­si emelkedés, szinte leír­hatatlan haladás! Kovács István, valahai szőlőkapások 45 éves utóda minden idegszálában érzi ezt; a gyakorlott megfigye­lő észreveheti tartásában, megfontolt, komoly szavai­ban — érzelmességet vagy meghatódottságot azonban hiába keresgélnénk: Nagy családot kell eltartani-irá- nyítani, s bár a városba költözvén a nagyobb gyere­kek, sőt a feleség is mun­kához jutott, mégis kemény az elet. De nem panaszolja; természetesnek veszi ezt is, mint azt, hogy egy fél élet dolgos mindennapjai (és a szövetkezet meg az állam segítségének) eredménye­képpen emberhez méltó la­kásba, emberhez méltó kö­rülmények közé jutott! S mindezen legfeljebb mi hatódhatunk meg, neki nincs ideje: így őszidőn reggel ötkor kél s halkan jár, hogy fel ne ébressze a 16 éves Mancit, meg a 13 éves Pistát, kik majd nyolcra mennek munkába, illetve iskolába. De ott yan még a szobában a felesége is, annak az álmára is vi­gyázni kell, különösen mert éppen délutános, és csak az éjfél engedi az ágy­ba. A szomszéd szobában pedig ott a nős fia, menyé­vel és a kisgyerekkel, az első unokával, aki mind­járt fiúnak sikerült!... Ki­óvakodik a konyhába, ösz- szeüt magának valami reg­gelit a gáztűzhelyen (mi­csoda kényelem! a cserete­lep biciklivel csak tíz perc, és reggel nem kell kínlódni a tűzgyújtással!), megrakja a hast és kerékpárra kap, hogy idejében beérjen a téeszbe. Tag, már tizenegy éve mú!t a tavaszon, s szí­nesen emlegeti, hog^ össze­sen is ez a negyedik mun­kahelye — pedig mennyi mindent megpróbált már az életben. Külső-Baliószögtoen szü­letett, napszámos szülők második gyermekeként, s emlékeiben ma már any- nyira zsúfolódnak a később jövő testvérek, hogy gond előszámlálni őket: az bizo­nyos, hogy .összesen tizen­négyszer szült az anyja, de abból csak kilencen nőttek föl, s többieket elnyelte a nyomor hároméves, másfél éves, néhány hetes vagy éppen pár napos korban! S volt egy, amelyik már az anyaméhben megszűnt lé­tezni: úgy született, hal­va... Arra emlékszik, hogy kisgyermekként apjá­ra alig emlékszik, mart mi­re ő reggel felkelt, az már messze járt, kapával a. vál­lán, este pedig hiába akar­ta hazavámi, leragadt a gyermeki szem, mielőtt a kenyérkereső megérkezett volna. És a vasárnapok? Vasárnapokon az apa rend­szerint robotban volt: így hívták a munkát, amit a zsellér lakás bérének fejé­ben kellett a gazda föld­jein dolgozni... Bátyja, ha jól emlékszik, két elemit járt — ő majdnem háro- mat: alig múlt kilencéves, mikor anyja „jó helyet” talált számára; libát és disznót őrzött egy mária- hegyi gazdánál. Ez az első munkahely, s pontosan tíz évig volt ott, miközben apró pásztorfiú- búl kocsissá nevelkedett: nem nőtt túl nagyra, se zö­mökre, akárcsak apja, vagy minden munkába születő rokona és testvére — de inas testébe nem kevés erő és nagy akarás költözött. Nem sokkal a felszabadulás után ott hagyta a gazdát Újságot eladdig egyetlen egyet sem olvasott, a rádió­nak csak a hírét hallotta, — mindazonáltal úgy érez­te, hogy nagy változások történtek az országban, és neki többé nem szabad cse­lédnek maradnia! Egyetlen batyuba kötötte hát kevés holmiját, becaplatott Kecs­kemétre és addig koptatta a cslzmatalpat, míg sikerült molnárlegénynek elhelyez­kedni!... Az első fizetését egy fillérig h^zavitte, egyik kistestvérét Borért szalasz­totta, és egész vasárnap mértéktartással élvezte azo­kat a jó ízeket, melyek a tőke levétől, az anya főzt- jétől meg a család ámula­tától gyűlt össze a szájá­ban. Méltán csudálták kö­rül: a Kovács családban, de messze környéken ő volt az első, aki városi ember lett, munkás ember — az első fecske, aki kijutott a homokból! Ez a könnyen törhe­tő, de fukarul szolgáló sivó homok azonban mégsem engedte: negyvenkilencben termelőszövetkezeti csoport alakult a környéken, haza­jött. Akkoriban nősült, de mindmáig nehezen tudná megmondani, hogy mi húz- t" '-'--za: az, hogy a városi albérletem mégse lehet családot alapítani, vagy az, hogy a koTaktivitásban új erőt, felemelkedést re­mélt?!... Egy év múlva feloszlott a csoport, és ak­kor ő „megmaszekosodott”. „Parasztizált” n "hány évig állami tártál ékfö'dön, de az önálló ki>"''zdal 1 :t csak nem akart o’' kézni. Most azt mondja: ..Biztos apám álma, meg nasysnám álma tett engem szédültté. Ök akartak mindig Önálló föld­re' 'esek lenni.” Ötvenötben feladta a har­cot, és állami gazdaságba szegődött. Az már mérhe­tetlenül jobb volt. Egyedül az ő munkájáért többet fi­zettek, mint amennyi jöve­delmet ketten a feleségé­vel maszekként össze tud­tak szedni! S ráadásul az asszony is dolgozhatott, majdnem egész évben, s bére csaknem ugyanannyi volt, mint az övé!... Kezd­tek jobbakat enni, új ruhá­kat venni, bútorosat vásá­rolni. Már azt hitte, abban a nyugalmas, jó életben fog megöregedni, mikor egy­szeresek meglátogatta az apja: „Gyere vissza Kecs­kemétre, fiam! Téeszbe áll­tam. Keresek annyit, mint te itt, azonkívül háztájim van, tehenem, két anyako­cám!” Hónapokig gondol­kodott az ajánlaton. Aztán belevágott. S most kétszer is megismétli: Minden szü­lői „csábítás” mellett az volt a legerősebb érv szá­mára, hogy a téesz tagjait az elnök egy gyűlésen — mikor terepszemlére haza­jött — gazdatársaknak szó­lította! ...Most az építőbri­gádban dolgozik. Új istállót készítenek, tavasszal ebben már vemhes üszők szálaz- zák a lucernát... Ahogy leszáll a kerékpárról, á bal csuklójára pillant: Hat óra lesz öt perc múlva, mint mint minden reggel, szinte másodpercre. A melegedő előtt a brigádvezető most szedi elő a tervrajzot.,. Otthon most ébredezhet az unoka, szopni akar — fe­lesége pedig már biztosan a konyhában forgolódik: hiá­ba hogy délutános, hat előtt csak fölébred. Megszokta, hogy reggelit kell adni a családnak. KÚNSZABÓ FERENC I Életjel Miniatűrök A jugoszláviai magyar szellemi élet gazdagodását jelzi, hogy Szabadkán két évvel ezelőtt a fenti cím­mel könyvsorozatot indí­tottak az ottani munkás­egyetem kiadásában. A szerkesztők (Dér Zol­tán, Lévay Endre és Urbán János) azt tűzték ki célul, hogy összegyűjtik és a kö­zönség elé tárják mindazt a sok és értékes szellemi produktumot, ami a tekin­télyes vajdasági városban: Szabadkán és annak kör­nyékén az utóbbi évtize­dekben létrejött. Itt csupán néhány köte­tet említünk meg annak bizonyítására, hogy milyen érdekes és sokszínű ez a vállalkozás. Sáfrány Imre Vinkler Imre festészetéről írt vallomást; Dési Ábel Kortársaim címmel jelen­tette meg versciklusát; Dér Zoltán Csáth Gézáról írt kismonográfiát; — Burkus Valéria költőnő Ferenczi Ibi színművésznőről rajzolt portrét egyik kötetében — és így tovább. Az Életjel Miniatűrök nemcsak hasznos és érté­kes sorozat, nemcsak a vajdasági szellemi élet de­centralizáltságának fényes bizonyítéka, hanem egyben formai elemeivel, külső megjelenésével, (ízléses ki­állításával) bizonyítéka an­nak is: ha egy „vidéki” város legjobb erői össze­fognak, az eredmény nem várat sokáig magára. Kecskeméten is érdemes lenne ezen elgondolkozni. A város gazdag irodalmi és művészeti hagyománya, öröksége és változó, erősö­dő mai szellemi élete nem­csak lehetővé tenne egy hasonló vállalkozást, de egyenesen sürgeti azt. Varga Mihály ZL — Ö, egyáltalán nem soká! Magda kért, hogy siessek vissza az iskolába, s vegyem magamhoz a jegyeket, a szállásnyugtát, meg az útitervet. Fél nyolckor már ott is voltam a tanáriban. Kinyitottam a fiókot, s az asztalra tettem az iratokat, hogy átfussam őket. Tud­ja, hogy van ez: az ember ott is felejthet valamit. — Természetesen. Más nem történt? — Más? Nem. Illetve... — Nos? — Egy apróság. Egy ablakot közben bezártam. Va­laki nyitva felejtette, s féltem, hogy éjszaka szél ke­rekedik. — Értem — bólintott Beke. — Hát, akkor men­nék ... A tanárnő elvörösödött. — Valamit, hogy egészen őszinte legyek, még kö­telességem elmondani magának, ön előtt nem kívá­nom eltitkolni. Igaz, hogy szégyenkeznem kell miat­ta, de megérdemlem. — ígérem, diszkrét leszek! — Magdának van valakije... — Ugyan! — De, sajnos. Beleolvastam az asztalon hagyott'le­velébe. Az őrnagy vállat volnt. — Elvégre ön is asszony. — Gondolja? — Már miért ne? Az asszonyok kíváncsiak... — A levél, sajnos egy férfinak szólt Magda két­ségbeesetten közölte benne, hogy nem tudnak talál­kozni. Megbetegedett, nem mehet el a kirándulásra, bár „oly szép és romantikus lett volna..Ha már így van, ha a sors megtagadta tőlük a visz' rjátást, legalább a levélben őszinte lesz: igenis, emlékszik a 'átrai turisták •í •’ban eltöltött szé--* na-?ok’"» • i.’;ú ságom legszebb emléke!” — írta. Hát nem borzasztó? Hiszen férje és gyereke van! Amellett oly megfontolt asszonynak látszik! Egy pedagógus, egy m íatika- tanámő! Nem képtelenség ez, főhadnagy elvtárs? — Remélem, nem ... Beke melegen kezet fogott Csalogány kisasszonnyal, Bozso János; Kecskemét megköszönte a meggyespitét, és sietve elhagyta a szo­bát. Az utcán frissen, felszabadultan föllélegzett A rendőrségen már várta a veszprémi orvosról be­szerzett anyag, közte egy fénykép is. Beke szemügyre vette és elmosolyodott A képen felismerte az öregurat, akit a Vadgalamb teraszán látott Igen, ő meg a két, tömött hátizsákkal felszerelt' fiú ült ott a lövedékek becsapódásának pillanatában. Azok hárman éppúgy meghalhattak volna, mint a kislány, aki a kávét hozta, vagy az I/b. növendékei... Az öregúr azóta biztosan hírt kapott Sárkány tanárnő­től, de akkor, azon a reggelen nem ért el hozzá a levél, amit a tanárnő nyilván Medgyes Katival akart átadatni neki. Tanítványával, akinél jobb barátnőt nem is kívánna magának... Nos, ha a tanárnő tudja, hogy a Vadgalambot szét fogják lőni, s ezért betegséget színlel és otthon marad, szerelmét aligha ültette volna oda a teraszra, hogy a diáklányokkal együtt meghaljon. Mi haszna lehetett volna az öregúr halálából? Érzéseit titokban tartotta, s így utólag se mondhatta volna: alibim van, hiszen azt, aki drága volt számomra, odarendeltem, épp úgy, mint a tanítványaimat A kapcsolat oly irreális és elvont volt, hogy gyakorlatilag képtelenség lett volna hivatkozni rá. Nem, az orvos halála aligha szolgált volna mentségül Sárkány tanárnő számára. De az, hogy odarendelte, valóban alibinek számíthat. Épp úgy, mint Csalogány kisasszony makacssága, amellyel megtiltotta, hogy a lányok átszálljanak a turista­buszra. A két tanárnő eszerint ártatlan. S ha így van, akkor egyetlen megoldás marad: az útitervet meghamisítot­ták! A cselhez ismerni kellett a két tanárnő jellemét, az egyik precízségét. pedantériáját, a másik rendít­hetetlen engedelmességét, tudni, hogy Csalogány kis­asszony szigorúan tartani fogja magát az utasításhoz, a Sárkány tanárnő által papírra vetett útitervhez. A két pedagógus egyénisége, persze, közismert- De ki tudhatta előre azt, hogy Sárkány tanárnő az utolsó este megbetegszik és képtelen elutazni? Egyedül az, aki a rosszullétet előidézte! Erre pedig csak annak nyílt alkalma, aki a közelében volt... Ez az illető még Csalogány kisasszony megérkezése előtt besur­ranhatott volna a tanári szoba előre „nyitvafelejtett” ablakán, hogy átjavítsa, meghamisítsa az útitervet. Volna... Hisz Medgyes Kati, az egyetlen, aki szóba jöhet, alig tud járni! Igen, gondolta Béke, egyelőre feltételes módba kell fogalmazni. De vajon arról, ami a feltételes mód hasz­nálatára rákényszeríti, meggyőződett-e már? Tudja-e, vagy csupán hiszi, hogy a lány, aki Király őrmestert az iroda ablakához vonzotta — valóban béna?! ÍFolytatjuk}

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom