Petőfi Népe, 1970. október (25. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-21 / 247. szám

1970. október 81, szerda 5. oldal /# // Vidéki vidéki ## // iro, irodalom Valaki azt mondta egy­szer, hogy Magyarország Budapest külvárosa. „Vi­déki ország vagyunk” — így mondta más valaki. Móricz még a század ele- .' locsán vagy Debrecenben jén írta le ezt a mondatot: I él az alkotó. Budapesten mindéin ember vidéki. Ám azt be kell látni, hogy e változás lassú üte­Sokat és sokan írtak már I mű lesz mindaddig, amíg Könyvszemle Ligeti Károlyról — oroszul A kiskőrösi születésű költő és forradalmár, az első világ- háborús oroszországi magyar hadifogolytömegek forradalma- sítója, a nyugat-szibériai pol­gárháborús harcok legendás hírű parancsnoka, szerkesztő és szónok, az önfeláldozó párt­munkás Ligeti Károly életét és műveit az utóbbi években a jelentőségét megillető módon tanulmányozzák és ismertetik mind hazánkban, mind a Szov­jetunióban. Talán elég utalni Podonyi Antal és Földes Pé­ter regényes feldolgozásaira, Terbe Lajos tanulmányaira, a kecskeméti Joós Ferenc biblio­gráfiájára, a kiskőrösi gimna­zisták értékes és lelkes mun­kájára. A megyei filmstúdió rövidfilmjére az 50 éves jubi­leum alkalmából, melyben Li­geti alakja központi helyet ka­pott; a most nyáron avatott kiskőrösi Ligeti-szoborra. Évek óta tudunk arról, hogy Alek- szandr Dunajevszkij szovjet író jelentős apparátussal, ap­rólékos gondossággal készül könyvet írni L,igeti oroszorszá­gi éveiről. Hamarosan Ligeti Károly hetvenedik születésnapját ün­nepelhetjük, így különösen jóleső örömmel adunk hírt ar­ról, hogy Dunajevszkij köny­ve, a Ligeti Károly igazi tör­ténete megjelent a Moszkvai Katonai Kiadó gondozásában. A közel kétszáz oldalas, arc­képekkel és dokumentumok­kal illusztrált műből hatvanöt- ezer példány készült az Ifjú hazafi elnevezésű sorozatban, mely elsődlegesen a szovjet fegyveres erők fiataljainak in­ternacionalista nevelését hiva­tott támogatni. í s Sajátosan izgalmas műfaj­ban íródott ez a könyv. Nem tárgyilagos-hűvös életrajzi ta­nulmány, még kevésbé vádol­ható valamiféle romantikus hőskultusszal. A tárgyát ko­molynak és jelentősnek érző szerző tulajdonképpen egy si­kerekben és megtorpanások­ban bővelkedő nyomozó útra invitál bennünket. Szinte vele együtt örülünk minden újabb meglelt adaléknak, hajdani harcostárs jelentkezésének, a több mint tíz évet igénybe ve­vő „tényelőállítás” (mint Du­najevszkij gépkocsivezetője mondja) minden szerencsés és szomorú állomásának. Mert a közel harmincéves szünet ide­je alatt, megritkultak a nagy öregek, a szemtanúk sorai. Dunajevszkij ezért örül min­den új személy felbukkanásá­nak, ugyanekkor ezért kezel minden új szót fokozottabb bizalmatlansággal is. Kevesen maradtak életben, tehát egy­mást kevésbé tudják kijavíta­ni. Szembesíteni az élők val­lomásait és szembesíteni azo­kat az újságokból, levéltárak­ból kibányászott adatokkal. Ha hiányosak a szovjetek, a párt­arról, mitől vidéki egy or­szág, egy város, egy ember. Nem akarom ezek, s az örökké kesergőik számát szaporítani és azokét sem, akik örökké a fővárost meg a fővárosiakat szid­ják, amikor a vidéki élet­ből fakadó hátrányos hely­zetüket emlegetik. Van ilyen hátrányos helyzet? Van, ki tudná azt leta­gadni, de ki is akarná? És miből adódik ez a hátrányos helyzet? Az alapokból. Abból, hogy — amint az Élet és Irodalom egyik legutóbbi cikkében írta —, kicsik a magyarországi városok. Ki­sebbek, mint a környező országok bármelyikében. Hát igazán: nem érdekes, hogy a legkisebb kelet­európai országnak van a legnagyobb világvárosa? Terjedelmes tanulmányban lehetne csak kikutatni-ki- mutatni, hogy milyen tár- sadalmi-palitikai-gazdasági okok alakították ki ezt így a történelem során. Tény, hogy így van. A fentiekből következik, hogy mindazok az intézmé­nyek, szervek, — s ezek működéséből adódó érvé­nyesülési lehetőségek — amelyek a társadalomra áldásos tevékenységüket ki­fejtik, összezsúfoltan az egyetlen mammut-városban találhatók, ami azt vonja maga után, hogy az ezek­től távol élők, nehezen kap­csolódhatnak be a szellemi áramkörökbe. Nehezebb ez, de nem le­hetetlen. Igaz, fogynak a példák. Mert a régebbi évtizedek­ben, évszázadokban még csak lehetett sorolni azok­nak a neveit, akik távol a fővárostól igazán nagyot alkottak, vagy ami ezzel szorosan összefügg: rendel­keztek a világot látás és világot értés gyönyörű ké­pességével. Csak kapásból néhány példa: Kazinczy és a „Holnap” köre, Arany János és Fábry Zoltán, Sinkó Ervin, Juhász Gyula, és sokáig folytathatnám a sort. Az utóbbi időben egyre szűkült a kör, fogytak a nevek. A tehetséget, amint kicsit is megcsillant, az egyetlen igazi központ máris felszippantotta. Csupán a legutóbbi idő­nem fokozzák jobban a vidéki gyárépítések ütemét, amíg a szellemi műhelye­ket: kutatóintézeteket, könyvkiadókat, folyóirato­kat, lapokat stb. nem sza­porítjuk jobban a városok­ban. Mert alkotó műhely nél­kül magányos farkasként megélhet ugyan a sokszor dacból vagy az elvhez ra­gaszkodásból táplálkozó el­kötelezettség, de ez ritka és nem is mindig sokáig tartó. Ám, ha a fentebb jelzett változások fokozato­san bekövetkeznek, akkor nagyobb számban és hosz- szabb távon munkálkodnak majd a legjobb szellemi erők azokban a városok­ban, amelyekben sokáig a teljes pangás és elszürkü- lés veszélye fenyegetett. De addig is, amíg ez be­következik, mi is legyen a teendő? Mindenekelőtt sürgetni, minden erőnkkel, ezt a változást. Azután: te­remtsen ki-ki magának olyan jól felszerelt, zavar­talan alkotáshoz, gondola­ti elmélyüléshez, önvizs­gálathoz és világlátáshoz szükséges környezetet, amelyben magasan a lehe­tősége fölé tud emelkedni. Szerencsére, szaporodnak már a példák. Egyre több lesz az olyan író, művész, tanár, kutató és más ér­telmiségi, aki nem nyug­szik bele a vélt vagy való­ságos hátrányos helyzeté­be, nem merül ki tevé­kenysége a kesergésben és felesleges hadakozásban, hanem tekintetét a legfon­tosabb és legmeszebbre ha­tó elvégezni valókra irá­nyítja. Mert lehet valaki Pesten is vidéki, és lehet európai Kiskunfélegyházán. „Fölszállott a páva“ — Maikon Tanácselnökök a zsűriben Ma tkon jártam szomba­ton. Már hazafelé igye­kezve, gondolataimat ren­dezgetve, a kivételes per­cek örömét újra felidézve éreztem, hogy élményei­met, tapasztalataimat alig­ha szoríthatom szokványos beszámoló, tudósítás kere­tei közé. A lelkesítő va­lóság magával ragadja a krónikást is. A kecskeméti tanács né­hány esztendeje két-három család, elsősorban a Pó­lyák testvérek segítségé­vel toborzott közönséget az ország más vidékeiről ide­látogató népművészek, írók meghallgatására. Többször is. Kezdetben az öreg is­kolában szorongtak az em­berek, mert gazdáik féltet­ték a termelőszövetkezet klubját, meg az új tan­termeket. Pirosra tapsold ták tenyerüket, daloltak és' hazatérve mind többen szedték elő a porosodó ze- neszerszámokat. Farkas Imre két évtizede nem pengette a cimbalom húr­jait, ki tudja mikor ját­szott utoljára tamburicán Gáspár Lajos bácsi? Üjra muzsikáltak, egyre több­ször, s mind többen. El­jegyzésen, esküvőn, csil­lagfényes nyári éjszakán a szabadban, szeles, hideg őszön-télen már a közös gazdaság legszebb szobái­ban vagy Polyákék tanyá­ján. Gyors lábakon jár a jó hír. Ebben az esztendő­ben egyre-másra hozza a postás a felkérő leveleket. Felléptek már a rádió műsoraiban, Kecskeméten, a Szelidi-tó partján, a Tős- erdőben, Ménteleken ... Csak éppen odahaza hi­ányzott az alkalom. Most teljesen önállóan, minden sugalmazás nél­kül népzenei vetélkedőt hirdettek. A nagy dolog­idő ellenére húsz »'ver­senyzőt” mutathatott be Danicz Éva tanítónő, a műsor vezetője. Kit di­csérjünk? A hét hangsze­ren játszó, már említett Gáspár Lajos bácsit? Tán- ezos Pétert, aki éppen olyan jól megállta helyét, mint a stadionban szüreti bíróként? A szokatlan ösz- szetételű zenekart? A nyolcvanévesen is fiatalos Gajdácsi Pált? Hallgathatunk-e a peda­gógusokról? Győrfi Pál igazgató és kollégái tud­ják: mennyi érték bízatott az ő kezükre. Tudják, vál­lalják. Kivétel nélkül, He­gedűs Mária, Abonyi Im- réné, Felföldi Klára, Györ- fi Pálné és a többiek. A közönség soraiban ott lát­tuk a jövendő nevelőket: a Kecskeméti Óvónőképző Intézet tucatnyi növendé­két. Meg Csoóri Sándor költőt, s feleségét, Marosi Júlia népdalénekest, dr; Kálmán Lajos népzenékig tatát.. Ott voltak és segítettek a terület hivatalos „gaz­dái”. Vágó József helvé- ciai, Csík Kálmán város­földi tanácselnökök, még a zsűri munkájában is részt vettek. A Petőfi Termelő- szövetkezet szép tisztelet­díjakat ajánlott föl. Far­kas Imre párttitkár és Ko­vács Sándor KISZ-titkár is magáénak érezte a moz­galommá terebélyesedő ügyet. Ott voltak a járási KISZ-bizottság képviselői; Bártfay Attila titkár, Fe­kete Béla, Kutsch Zoltán munkatársak. A pusztaiak­kal együtt dalolták; „Kecs­kemétre két úton kell be­menni ...” Heltaj Nándor Iskolabővítés ... v!'VSS;/'•: JL * ■ A kiskunmajsai 1. számú általános iskola új, kétszin­tes szárnnyal bővül. Az év végére elkészülő épület­ben két tanterem és jól felszerelt politechnikai mű­hely várja a gyerekeket szervezetek, a vörösgárdista . parancsnokságok jelentései, j ben, napjainkban van né- akkor kenő mérlegelés után mi változás. Él néhány al­beveti a kolcsaklsta, fehérgár­dista vagy éppen a cseh lé­gióktól fennmaradt dokumen­tumokat. Ennek a végtelenül szimpatikus tudósi megbízha­tóságnak talán legjobb példája Dunajevszkij könyviben az a rész, amikor Ligeti Károly és csapata fogságba esésének kö­rülményeit rekonstruálja. Talán ennyivel is érzékeltet­hettük, hogy Ligeti Károly alakja és nagysága egy valódi kotó szerte az országban, olyan, akire még rosszin­dulattal sem fogható rá, jiogy „vidéki”, a szónak a lekicsinylő értelmében. (Legfeljebb azt, hogy vidé­ken élő. De ezt meg a le­kicsinylő értékelés nélkül minek kell használni? Nem mindegy-e az olvasónak, dokumentumregény lapjain | hogy Simonyi Imre vagy József, Buda Ferenc vagy Serfőző Simon hol ír­ja a verseit? Hogy hol al­kotja Raffai Sarolta a drá­máit, Holló László hol fes­ti a képeit? Kinek jutna , eszébe ennek alapján meg­idézzük végűi a könyv utolsó j . k/.„7 műveket’! mondatait, egy felelős interna- , lte‘™ a, K“z muvaitei. | cionaüsta összegezését „igazi Jó irányú xGnaenciákezd története” hőséről: „Nyugat-! hát mostanában kibonta- Szibéria egén a Duna-vidék ; hozni, ha lassan is. A te- fia jelentős csillag volt. De ezt | , , ’ . a csillagot főként azok láthat- hetséget nem a lakohely- ták, akik a 18-as évben Omszk j illetékesség alapján mé- környékén védték fegyverrel rj|j az érvényesülést nem kezükben a Szovjet köztársa- tnzhöz-kn'/pl-iilps hÍ7to- ságot. Most sokan megismer- a tuznoz-KOZei Ules DIZtO hetik Ligeti Károlyt, akinek az ■ sitja elsősorban, a megbe- élete egyetlen nagy hőstettet ! csülést és elismerést nem alkot. Égboltunkon mindig az szorf(;ja háttérbe már — első nagyságrendű csillagok . ,,,, . közé fog tartozni.” . legalábbis nem annyira, Vendi Péter * mint régen — az, hogy Ka­formálódik hihetővé és plasz­tikussá. Ligeti költői érdemeit, merész tetteinek, lángoló kom­munista hitének rugóit és ha­tósugarát széles szovjet földön bizonyára sokan fogják tanul­mányozni, még többen szívük­be zárni. A magyar könyvki­adásnak is figyelmébe ajánlva Bebe a páncélszekrény tetején parázsló pontra me­redt, a kis, ragyogó fénypontra: a fekete cica sze­mére, amelynek nem volt párja! Ha élő, valódi szem lenne, a másik épp úgy világítana, mint ez! — vil­lant át rajta. Igen, az előbb is ezt érezte furcsának, „felemásnak”. Mert a fekete macska csak a sötét­ben látszott félszeműnek, világosságban mindkét sze­me valódinak tűnt. Embernél hamarabb észrevenni az ilyesmit, a macskák tekintete azonban merev és rejtélyes. Az ismeretlen, aki az állatot „megoperálta”, nyilván nem egyszerű üvegszemet szerzett számára, hiszen nem a cica szépsége érdekelte, s nem is egér­lyukat akart megfigyeltetni vele... Az üvegszem aligha rögzítette volna az iratokat, amiket Zalay alezredes esténként, zárt ajtó mögött, tanulmányozni szokott! Az, amit a sötétben nem lehet felfedezni, ami most vaknak látszik, igazából egy parányi fény­képezőgép lencséje. Beke tétovázott, s végül is rosszul döntött. Nem tudta, hogy felkattintsa-e a villanyt, vagy sötétben közelítse meg a páncélszekrényen gubbasztó macs­kát. Ha megnyomta volna a kapcsológombot, talán jobban jár. így, amikor a sötétségben lassan a cica közelébe óvakodott, az állat felállt, s mire az őrnagy utána nyúlt, az íróasztalra ugrott. — Segítsen! — sziszegte Beke. De Zalay sokkal idegesebb és zavartabb volt, sem­hogy feltalálta volna magát. Beke megkísérelte elérni az ablakpárkányra szökkenő macskát, a mozdulat azonban elkésett: a fekete cica egy pillanatra vissza­nézett rá, félszeme még egyszer felragyogott, aztán egy ugrással az ablak előtti pázsiton termett. Beke előkapta a revolverét, a cica azonban már átbújt a kerítés rácsán, s kint volt az utcán. Az őmQ»v fel- indultságában kishíjájj vtáualőit, de végül K dott magán, belenyugodott a kudarcba. Az utcán emberek jártak, és Beke nem akart kockáztatni. Zalay felgyújtotta a villanyt. — Mi történt? — kérdezte sápadtan. — Az ön „hadtörténésze” egyáltalán nem gazdátlan! — Hogy érti ezt? — Ügy, hogy a gazdái tányérjába alighanem kémek töltögetik a tejecskét... Zalay végre megértette a helyzetet. — Holnap vissza fog térni, s akkor elkapjuk! — Nem hinném — rázta a fejét Beke. — Ha eszük van, egyelőre felfüggesztik a szolgálatát. Felkutatni pedig!... Hány fekete macska van ebben a város­ban? ... Nem, kézzelfogható bizonyítékot így már aligha szerzünk. Egyet azonban tudunk: a löveget, amely a turistaházat szétlőtte, ennek a fekete macs­kának a szeme irányította! S a gyakorlat terve, ame­lyet együtt „tanulmányoztak”, nyilván abban a ház­ban is megvan, ahová most sikerült hazatérnie. Beke az ablakhoz lépett, s kitekintett a sötét kis­városi utcára, a televízióernyő fényétől derengő ab­lakokra. — Ha tudnám, hogy melyik ház!.;; Zalay reszkető kézzel egy hosszú, bolgár cigaret­tára gyújtott. * A három elhárítótiszt a város szállodájában lakott; bejelentőlapjuk szerint az Állami Könyvterjesztő Vál­lalat alkalmazottai voltak, s jövetelük célja a boltok ellenőrzése. Napközben viszont Násfán dolgoztak. A fekete macska látogatását követő reggelen csak Beke maradt a városban, munkatársai az első busszal útnak indultak Násfára. A MÁVAUT-megállónál Beke még egyszer meghagyta nekik: a napot kihallgatá­sokkal, a tisztektől szerzett adatok ellenőrzésével tölt­sék. A tíz katonáról fényképet is be kellett szerez­niük. Az őrnagy első útja Hubert igazgatóhoz vezetett, aki azzal fogadta, hogy éppen a rendőrségre készült. — Eszerint megtudott valamit? — Csak annyit, hogy a gyerekek fecsegtek, s az eset híre már Pestre, a filmgyárba is eljutott vala­hogyan. Tegnap beállított egy rendező meg egy író, hogy anyagot gyűjtsenek, mert játékfilmet akarnak készíteni az ügyről. Kérték, hogy lefénykéoezhessék az osztályt, állítólag teljes hitelességre törekszenek. Az eredeti színhelyen forgatnának ... " - (Folytat juhi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom