Petőfi Népe, 1970. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-06 / 209. szám
Az arany és ezüst festője Udvardi Erzsébet tihanyi kiállítása Csak véletlenül vetődtem el Udvardi Erzsébet tihanyi kiállítására. Az apátsági múzeum nevezetességeit akartam megmutogatni valakinek, aki először volt a Balatonnál. Mindezt csak azért említem, hogy rögtön kiderüljön, nem a műitész szigorúsága adta a tollat, hanem az őszinte meglepetés öröme. Mert csak szerencsés véletlen lehetett, hogy éppen akkor kapott helyet a múzeum termeiben Udvardi Erzsébet kiállítása is. Sokat hallottam már erről a bajai származású festőnőről, aki tanulmányait még az ottani Rudnay-szabadiskolában kezdte. A felszabadulást követő években végezte el a Képzőművészeti Főiskolát — ahol Bernáth Auréltól, Hincz Gyulától, Domanovszky Endrétől tanult —, majd tanár lett Budapesten a Vendel ut- eai tanítóképzőben. Hogy azután 1959-ben valami váratlan elhatározással a Balaton északi partján, Badacsonyban telepedjen le, a Veszprém megyei Tanács által rendelkezésére bocsátott házban. Ott él azóta, s a mecénásnak Rudnai Gábor: Induló Vörös a holdudvar, szelek szabadulnak, töretlen csikóként rúgkapál a holnap. Körszákáll a pázsit, házunkon cilinder, de valami csengő bennünk is csilingel. nának ezzel a hatássdt —; majd azt kérdeztem magamban, vajon lehet-e, szabad-e még fokozni ezt, nem tűnik majd öncélúan dekoratívnak vagy akár giccsesnek? Majd kiderült, hogy nemcsak a sárga nádas és a lebukó nap aranya, a viliódzó víz ezüstje tolul a vászonra Udvardi alkotókeze és kedve nyomán, hanem a mélyebb, drámaibb színötvözetek is. Az . Anyám, a Magányos fa, a Sirató, a Fájdalom című képei vallanak erről a drámaiságról. Variálja az évszakokat, újrafesti a már ismert 'témákat — s mindig új, amit felfedez a számunkra. Mint a tél című képének egyik változata, ahol a befagyott Balaton fehérsége vakít, s csak a kép csücskében lapul valami kis színes, megnyugvás. Sajnálom, hogy Udvarw di balatoni festő lett, még ha témája túl is lendült már ezen a változatosságában is monoton világon. Vagy talán mégi9 jobb így! Mert nem biztos, hogy bajai festőként is úgy látná a világot, ahogy most — s a világ is tudomást venne róla, mint így. Mert mintha tőlünk — az alföldi ég alól — nehezebb volna a művész felemelkedése^ mint a szélesebb horizon, tű és mozgalmasabb vidékről, a badacsonyi vagy tihanyi tájról. Nem törvényszerű, hogy így legyen, de ma még sajnost így van. S ezen is érdemes e®« gondolkozni Udvardi Er-; zsebet sikeres kiállítását nak képeit nézegetve. B, Tóth PálJ Udvardi Erzsébet Anyám című képe nem okozott csalódást. (Gyakrabban lehetne élni mindenütt az ilyesfajta gesztusokkal!) Mert híre, neve már túlszárnyalt nemcsak a Balaton-vidé- kén, de országunk határain is túlra. Az országos rangot jelzi az 1957-es budapesti VIT-kiállítás II. díja, az azt követő Der- kovits-ösztöndíj, az 1962- es SZOT-díj, az Egry-díj majd a Munkácsy-díj. S a határon túli elismerését a külföldi kiállítások egész sora — Újdelhiben, Moszkvában, Oslóban, Varsóban s az idén Bécsben. De őszintén szólva ez utóbbi életrajzi és munkásságát is méltató adatokat én már csak akkor ismertem meg, amikor átlapoztam a kiállítási katalógust. Így tehát elmondhatom, hogy nem a tekintélytisztelet, hanem a tájékoztatás igénye, szándéka miatt soroltam most fel mindazt. Amit ott a kiállításon már első perctől fogva éreztem, annak a felismerése volt, hogy egészen sajátos arculatú és eredeti tehetség művészetébe pillantottam be. Nem könnyű beszélni a látottakról, mert Udvardi képein a színek a meghatározók, s ezt nem lehet szavakkal vagy fekete-fehér klisényomattal érzékeltetni. S milyen szokatlan színek ezek! Főként az arany és az ezüst dominál — mint valami régi templomi freskón — és a kék. Az ember nem tudja hirtelen, hogy csak gyönyörködjön-e benne, vagy közelhajolva a technikáját kutassa, az arany és ezüst fólia, s az olaj egymá.sra dolgozását, $ különös hatását. A leheletfinom kontúrokat, a fények villódzását, a változást, melyet a képek különböző szögből nézve keltenek. Először megfogott a bátran vállalt lí- raiság — festőink mostanában mintha félve básnHatvani Dániek Beat Csigolyákra feszített villany-húron cikáznak fecske-ujjak j Járkálunk a mennyboltra szögezett gyermekkori istállópadlás alatt nagy ezüst-szél forgácsolta szét a hvrosimai gerendákat Megkeresni egy-egy darabját autóstoppozni bármerrefelé kabalának a fejünk alá Arcunk sebhelyes földé csörömpölve közeleg a minket felváltó computer-nemzedék Farmernadrágunk az utókoré tépett zászlóként lobog az alagutak kandeláberein Weöres Sándor: Alkonyi táj tehenekkel Hálni tér a kegyes égi gyermek, rávetkőzik földre, fűre, fára. Leb ben titkos fészkéből a pára,' légben ringatózik, mint a csónak. Dombhajláson tehenek legelnek, szarvaik az égre rajzolódnak. Néhány ráunt már a legelőre, és hever az akác lyukas árnyán, faragatlan tömb, akár a márvány. Néha kólón, 9 kong a levegőbe. Alekszandr Ivanovics Kuprin — Születésének századik évfordulójára — A magyar irodalomtörténet nem foglalkozott még módszeresen az emigráns irodalommal. Bizonyára nem énkezett el az ideje. Más a helyzet a Szovjetunióban. Ott szembe kellett nézni a külföldre távozottak értékelésének kérdésével, hiszen immár több mint félszáz évről van szó: az értékek leszűrődtek, az idő tekintélyes szelektáló munkát végzett. Ha a Nagy Szovjet Enciklopédiában ( a második kiadásra gondolok) megnézzük az emigrált írókról szóló cikkeket, meglepődünk, mekkora különbség van Bu- nyin és Kuprin útjának megítélésében, pedig 1917 után mindkét út idegenbe vezetett. De megvan az oka. Kuprin ugyanis, Bunyinnal ellentétben, nem volt igazán emigráns író. Nem azért, mert 1937-ben hazatért. Hiszen meghalni ment vissza a Szovjetunióba, nem alkotni, mint Alekszej Tolsztoj. Hanem azért, mert külföldi tartózkodása idején keveset írt. A hazától távol, idegenben, nehezen mozdult a tolla. A francia életrajzi lexikon, a Dictionnaire biographique des auteur (1956- ban jelent meg) szerint Bunyin az egyetlen emigráns, akinek írásait sokan olvassák a Szovjetunióban. Ha ez igaz, akkor nyilvánvaló, hogy Kuprint nem számítják emigráns írónak, hiszen mindig volt olvasóközönsége a hazájában. Magyarországon azok is tudnak valamit Kuprin művészetéről, akik semmit nem olvastak tőle. Egyik kisregényét a Boszorkány című film népszerűsítette. Igaz, keveset mutatott meg Kuprin gondolataiból. A francia —svéd kooprodukció szervezési érdekei, a hatásosság lehetőségei miatt a századvég orosz paraszti világából modem svéd környezetbe tették át a történet színhelyét, s a cselekmény meg a társadalmi háttér közötti diszharmóniát alig tudta feloldani a kitűnő rendezés, bravúros fényképezés, a szereplők (Nicole Courcel, Marina Vlady) nagyszerű játéka. A filmen a szerelmi és a meseszerű elem került előtérbe. A regény fő mozgató tényezője viszont társadalmi: a parasztvilág, amelynek szerepeltetéséhez nem kellett népi írónak lenni — ereje és elmaradottsága olyan súllyal nehezedett az akkori Oroszországra, hogy idézést szinte egyetlen író sem kerülhette ki. Aki a regényt rém olvasta, alig hallotta ki a filmből Kuprin szavát, amely, a gyöngébbek, az alulmaradottak )f* Sálért HdSttoft, améty váűoTta «r Trafatmaí, a korrupt ciét, a tudatlanságot —a cári Oroszország egész fene-j ketlen sötétségét Ez a kiáltás volt Kuprin írói hitvallása az 1905-ös forradalom előtt Utána? Az Olcsó Könyvtár Kuprin-; kötetének utószavában azt olvassuk, hogy 1905 utáni légiesebb, kevésbé társadalmi érdekű regényeket elbeszéléseket írt Van benne igazság: a Szulamit és több más mű megenged ilyen következtetést Mégis pontatlan ez a megfogalmazás abban a köJ tetben, amely a Gaambrinuszt (1907) is tartalmazza.' Mert — úgy érzem — ebben a kisregényben szól leg-; hangosabban a gyöngék éltaposása ellen. Száska, a zsidó hegedűs, nem A boszorkány talpraesett Olesztájaj nemcsak a társadalom rendjében, hanem önmagában sem talál eszközöket a védekezésre. Csodáljuk, miért nem jut a szegény kiskutya, Mókuska sorsára — hiszen ugyanolyan kiszolgáltatott, mint az. A cári bosszú bátor megbélyegzése bizonyítja, hogy Kuprin nem félt a megtorlás sötét napjaiban sem. Es tíz évvel a Gambrinusz megírása után nem volt bátorsága, hogy a jövő éLé menjen? Nem volt még öreg, nem lehetett fáradt — a nagy történelmi kavargásban nem tudta, hová álljon. Ki mondhatná meg, mennyire befolyásolta elhatározását Bunyin, Meres- kovszkij, Alekszej Tolsztoj és mások példája. A szovjet nép nem tagadta ki. Most, születése századik évfordulóján, úgy emlékszik rá, mint az utolsó cári évtizedek nyomorúságának egyik legtisztább szavú és legbecsületesebb tanújára. De nemcsak a szovjet nép. Az UNESCO abban a megtiszteltetésben részesítette, amely a humanizmus egyetemes tekintélyű képviselőinek jár: a világ minden országának, az írás minden nemzetiségű barátainak javasolta, hogy az évfordulón ünnepeljék emlékét és művészetét. A Kecskeméti Katona József Könyvtárban tizenegy katalóguscédulán olvashatjuk a nevét. Kilenc művét kölcsönözhetik a város olvasói, némelyiket két kiadásban is, valamennyit magyarra fordítva. Érdekesség A kripta 1918-as kiadása; a többi mű mind a felszabadulás után került a könyvtárba.- r fJAN EKVIN. J
