Petőfi Népe, 1970. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-06 / 209. szám
A IV, kecskeméti népzenei találkozó után (Jj^JíSXocXCB^C22 Kunszabó Ferenc: Parázson pirítani A HEGY ALATT című, néhány évvel ezelőtt megjelent riportregénye után most Kunszabó Ferenc második kötetét veheti kezébe az olvasó. A fiatal, Kecskén-. 'ten élő író neve tehát nem ismeretlen. Könyvein kívül számos alkalommal találkozhattunk írásaival az Élet és Irodalom hasábjain, ahol rendszeresen közöl riportokat, rövidebb szociográfiai tanulmányt. Nevével találkoztak a Petőfi Népe és a Forrás olvasói is, hiszen mindkét lapban több alkalommal is szerepelt. Mostani könyve elsősorban szociográfiai tanulmányokat, riportokat tartalmaz. Az élet egy-egy sajátos területét, embercsoportok, társadalmi rétegek gondját, megoldásra váró kérdését boncolgatja, a fejlődés útját keresi, megrajzolja a kivezető utat, a megoldás lehetőségét. Három példaképének, mesterének ajánlja könyvét Kunszabó Ferenc: Veres Péternek, Erdei Ferencnek és Hegedűs Andrásnak. Nem nehéz azonban kitapintani a kötet anyagának elolvasásakor, hogy elsősorban Veres Péter az, akitől nagyon sokat tanult Kunszabó. Témafelvetésében, sokoldalúságában, vagy ha úgy tetszik világlátásában van ez a hasonlóság. Mert Kunszabó is igen érzékenyen reagál a változó élet jelenségeire „egyből” észre veszi, ha valahol az országban elindul egy egészséges folyamat (Szekszárdi kísérlet), s írásaiból érezhető az a közvetlenség, amely egyik értéke a könyvnek. Témáit nem felülről, nem kívülről írja, hanem „átveszi” a riportalanyok gondját, baját, örömét, keserűségét. FENTEBB azt írtuk, hogy a könyv elsősorban tanulmányokat, riportokat tartalmaz. Ennek hangsúlyozására azért van szükség, mert némelyek szemére vethetik (mint ahogy vetették is) a szerzőnek, hogy egyes írásait nem lehet besorolni, műfajilag meghatározni. Véleményünk szerint hiba volna ezt kifogásolni. Az írás értékét korántsem műfaji tisztasága jelenti. Kunszabó Ferencnél, illetve néhány írásánál az embernek egyébként sem jut eszébe ilyesmin meditálni, hiszen a téma, a „megírt emberek” feledtetik velünk azt, hogy tulajdonképpen nem tiszta riportot olvasunk. Persze van még mint tanulnia Kunszabó Ferencnek Veres Pétertől, Erdei Ferenctől és Hegedűs Andrástól Is. Csupán egyet említünk meg itt, éppen a megye egyik kisközségéről, Nyárlörincről, pontosabban egy itteni „töredékről” szóló írásával összefüggésben. A falusi ember — még a nyárlőrinci öregasszony sem — nem ennyire elmaradott sem gondolkodásában, sem megnyilatkozásaiban, s különösen Kanadát nem tekinti „kacifántos külföldi szónak...” Ilyen és ehhez hasonló álnépies, népieskedő hanggal többször találkozunk a kötetben, s ez nem szerencsés. EZ AZONBAN csupán árnyalati kérdés, de éppen Veres Pétertől tudjuk, hogy még a legapróbb részletek leírásában, ábrázolásában sem szabad tévedni, Kunszabó Ferenc könyvének őszintén örülünk és bízunk abban, hogy mostani kötetét hamarosan követni fogja, a harmadik, amely újabb lépcsőfokot jelent majd felfelé a tehetség bizonyításában. A kecskeméti népzenei találkozók ma már országosan számontartott események, amelyek népi muzsikusokat, énekes előadókat, zenetudósokat, szociológusokat vonzanak. Népzenei intézmények, találkozók, mozgalmak máshol is vannak, a kecskeméti azonban hiánypótló vitafórummá, erőgyűjtő hellyé nőtte ki magát. Afféle parlamentje, tapasztalatcseréje a nép muzsikusainak, énekeseinek, s fellépéseiknek várva-várt alkalma. A népzene mai élete izgató kérdés és ez idehúzza a népzene aktív művelőit, akárcsak tudósait, és gyűjtőit. Külön örülünk, hogy láthattuk e színes forgatagban a népzene ügyéért lelkesedő pedagógusokat, és a más irányból közelítő folk-beateseket, akik mindannyian a nép sajátos zenei hangvételét akarják megismerni, elsajátítani. Az írók és nyelvészek elmondták, mi mindent köszönhetnek a népi költészet nyelvezetének és szimbólumvilágának. Ezen a nagy találkozón érdekes dolog történt. A tudományos nézetek helyett zenei feldolgozásmódok csaptak össze Kecskeméten, s inkább ezeket a zenés mérkőzéseket kellett figyelnie annak, aki a népzene életének mai valóságára kíváncsi. Az ellentétes utak ugyanis éppen a spontán és együttes megjelenésében ábrázolódhattak, sőt polarizálódhattak, fgy e fórum legsürgősebb dolga, utólagosan, nem is annyira vitatkozni, mint inkább csak egyszerűen leírni, ami és ahogy itt népzene címén felhangzott. Mert mit hallottunk? Legelőször is, egy teljes munkanapon át, sok szép javaslatot, elemzést, két este pedig, egyfajta közfogyasztási pódium számára tálalt népzenét a rádió kisegyüttesétől, — harsogó és mesz- szemenően stílusidegen kísérettel, előadásmóddal. Ha már feldolgozás történik, több zeneszerzői felelősséggel kell hozzányúlni a népdalhoz, olyan etikai tartással ahogy Bartók és Kodály tette. (Tehetség szempontjából ha nem is lehet, de élik ni felelősségben kötelező őket követni.) Hiszen a népdal a maga feldolgozott formájában egyfajta műzenei alkotásnak számít, és aszerint hat, bármilyen gyenge is. Ezen a ponton _ tehetséges zeneszerzőink felelősségéről is kell beszélni: a feldolgozástól történő elzárkózásunk miatt többnyire közönséges szórakoztató-iparrá válik a népdal „városi köntösbe” öltöztetése. És nem győzött meg bennünket az a rokonszenves fiatal zeneszerző-előadó sem, aki saját — avantgarde — művein mutatta be: hogyan alkalmazhatja egy mai „komoly” zeneszerző a népzene idiómáját zenei formanyelvezetében. Az ilyen zene csak „vesz” a népzenéből, s nem „ad” neki valamit. Bartók és Kodály, de minden kor minden klasszikusa is, az igazi zeneszerzői helytállás mindkét irányában példát ad. Működésük nyomán máris láthatjuk, az „éneklő ország” annak lesz igazán hálás, aki hozzájuk hasonlóan tesz. A népzene mindig magasfokú költészet, zene és esetleg egyéb művészetek együttes jelentkezése; nem csoda, hogy legjobb méltatói, a tudósok mellett éppen a költők és zeneköltők. Hallottunk olyan népzenei estet is, egyik nevezetes költőnk bevezetésével, ahol a nép zenefolklórja végül is tisztán, háborítatlanul jelenhetett meg; még feldolgozások sem „segítettek bele”, pillanatfelvételekben jelentkezett a merő népzenei valóság, válogatott előadóktól. Fiataljaink viszont, éppen ellenkezőleg, azt mutatták meg a számukra fenntartott alkalommal, hogy őket elsősorban nem annyira a zenei kifejezésmód, mint inkább az egyenesen, őszintén kifejezett élettartalom valamiféle megszólaltatása érdekli, és nem mindig tud vagy akar törődni az őszinteség, és zenei szint ekvivalenciájával. Így aztán még sok a giccs, a szirupos szalonzeneíz, olcsó romantika, zenei megszólaltatásukban, minden őszinteségre törekvő, mai eszközökre is itt-ott rátaláló igyekezetük mellett. Ezeknek — a többnyire tehetséges — fiataloknak még sokat kell tanulniuk. Különös — és véletlen —, hogy előadásmódjuk többnyire mennyivel jobban szárnyal, ha a népihez közelítenek, vagy éppen azt szólaltat jók meg! Végiggondolva a programot és lehetőségeit, az az érzésünk, hogy még mindig sok minden „bennmaradt” a találkozóban. Így az igazi „parlamenti szellem” (népművészek szakmai, érdekvédelmi tanácskozása, népdalkedvelők disputája), a népművészetek összművésze- tiségükben való művészi-tudományos kifejtése, a város lakóinak nagyobb mérvű bekapcsolódása a népdaléneklő mozgalomba, erőinek rendezése s legalább területünkön való állandósítása, (iskolai, népművelési alkalmazása, helyi népdalkiadvány, népzenei stúdiórendezvények rendszeresítése, stb.) Nem utolsósorban a mindenkire kötelező iskolai énekoktatás eddiginél értékesebb népdalanyaggal való meghonosítása. Sokáig lesz' tehát még dolguk a remélhetőleg évenként ismétlődő kecskeméti népzenei találkozóknak. Még két kérés. Legyen a találkozó szeptemberben, hogy a tanuló ifjúság is részt vehessen rajta. Jelentessük meg az elhangzott értékes felszólalásokat, értékeléseket, a találkozó rövid krónikáját; nemcsak a mi számvetésünk számára jó alap ez, hanem országos érdeklődést is fog kelteni, segít problémáinkat ébren tartani, s megoldani. KÁLMÁN LAJOS Weintragev Adolf festménye Antalfy István: A hadifogolytábor udvarán már eltakarították a havat és a csillogó hidegben csak a csontkeményre fagyott föld mutatta meztelenségét. A hadifoglyok vasárnap délutáni pihenőjüket tartották; feküdtek a priccsek tetején, mások varrogat- tak, rongyolódott köpenyüket foltozták, néhányan aludtak. Innen-onnan horkolás hallatszott, s volt, aki a prices szélén, ölbe tett kezekkel ült és maga elé meredt. Senki nem beszélt, — ezek a percek a hallgatás percei voltak —, egyébként sem volt sok mondanivalójuk egymásnak. Az otthon, a munka, az evés és a hazamenetel témája bár örökös volt, most, ilyenkor nem ingerelte őket beszédre. Hirtelen csörtetés, erős léptek zaja hallatszott be, maid hirtelen felvágódott az ajtó és a század parancsnoka, Tamás főtörzsőrmester rontott be a körletbe. — Sorakozó! — ordította a vasárnap délutáni csendbe. és ő maga is rángatni kezdte az embereket, akik felriadva álmukból, munkájukból, merengésükből, kászálódni kezdtek. Ki-kl a bakancsát, nadrágját, kezdte hűzni, más a köpenyéért nyúlt a feje alá. Értetlenül néztek egvmásra. álmos szemekkel kérdezte, aki most ébredt: mi van? De nem tudta senkf. Csak Tamás főtörzsőrmester. — Disznó banda! Mozgás, mozgás! — ordította, majd kirohant. Pajor őrmester vette át most a szerepét, aki előkefült valahonnan és az embereket tuszkolta kifelé az udvarra. Tamás főtörzsőrmester pedig ott jár fel és alá a csupaszra fagyott udvaron. Talán nem is járt, hanem futkosott. Lehelete meglátszott a téli hideg levegőben. , Lassan összeállt a század. Mindenki tudta a helyét. Dideregve, össze-vissza toldott köpenyekben, nyomorúságos sapkákban, kesztyűkben, bakancsokban álltak ki az emberek a sorakozőhelyre. A főtörzsőrmester- századparancsnok végigrohant az alakulat előtt, Pajor oldalról a sorokat igazgatta; katonásan, rendben álljanak az emberek. — Disznó népség! Majd megtanítom én ezt a társaságot! Vigyázz! Pihenj! Vigyázz! — ordította, és koppantak a bakancsok. — Ügy hallom, nem megy a nóta! Hát gyakoroljuk, uraim! A gyűlölet és a düh szinte lángokat lövellt nemcsak a szeméből, de a torkából is. — Tagozott menet...! egy...i — pattant ismét a vezényszó és a fáradt foglyok karjaikat hátravetették, ott összefonódtak azok és már hangzott a következő vezényszó: — Kettő! Dobbant a bal láb. száz ember bakancsa csattant a fagyott földön. Aztán a jobb, aztán megint a bal és újra és újra. És a karok hátul összefonódva. — Ne mocorogjon! — ordított most már az őrmester is, nem akart lemaradni parancsnoka előtt. A főtörzs is észrevett valami mozgást a sor közepén és berohant — hátba vágta a mocorgót. Az öreg Czikár volt az, a nagy bajúszú, beteg ember, aki éjszakánként maga alá vizelt a priccsen — de kapott egyet a kis Ke- czeli Jóska is, akinek lecsúszott hátul a karja. Nem bukott fel, csak a másik lábára billent, pedig mindenki tudta, hogv szívbajos, epilepsziás, hányszor vágódott már a földre iszonyatos rángások közepette...! A főíftrzs kifutott a sorból és tovább vezényelt; _ T ovább! E-gy, Ket-tő ... E-egy... Ket-tő .. ■ Tovább egyszerre, rühes kutyák! A kapunál az ügyeletes orosz altiszt zsebre dugott kézzel álldogált, nem értette, mi történt. Szájában cigaretta lógott, amit a nyelvével egyik oldalról a másikra „vezényelt” át. Nézte egy darabig, hogy mit csinál a második század, nézte, ahogy a száz ember verte a díszmenetet egyetlen szó nélkül... a főtörzsőrmester hangja már alig hallatszott, az ordítástól annv!r- berekedt. Aztán az orosz megcsóválta a fejét és oda kiáltott az őrmesternek— Pajor...! Igyi szudát Az őrmester örült is. hogy elmehet. A fene egw meg ezt a vasárnap délutáni fegvelmezőt. igazán nem hiányzott neki sem! Az ügyeletes altiszt behívta az őrmestert az őrszobára. A század verte a díszletéit már legalább fél óráia tartott a fo"1atkozás, senki se fázik, csapzottak a homlokok, a lélegzet meglátszik, párállik az emberi testek előtt, amikor a sorok között mozgás támad, de nincs gazdája, hiába ordít a századparancsnok : — Szétverem a pofáját, amelyiket megfogom! A század most a német körlet elé ér. A barakk ablakán át a németek nézik a látványt, vigyorognak, nevetnek, csak látni, hogy mozog a szájuk — megjegyzésüket nem hallani... Dobbannak a lábak; e-egy ... ket-tő .. Az őrtoronyból az őrszem lekiált valamit, izgatottan emeli le a puskáját, mintha a levegőbe akarna lőni. A század vége felé, ahol Kerekes menetel, mozgolódás támad. A sorok közül kilép az egyik fogoly, szinte eszelősen, előbb mintha a röhögő németek barakkja felé indulna, de nem. Egyenesen a parancsnok, Tamás főtörzsőrmester elé lépdel elszántén, karjai már nincsenek hátra kulcsolódva, ott lendülnek a test mellett, előre-hátra, az ököl pedig ütésre készül... A főtörzs ordítana, de neiA jön elő hang a torkán, csak hápog; ilyen fegyelmezetlenséggel még nem találkozott, sem a jutási laktanyában, sem a fronton, sem a fogolytáborokban .. .1 Az ember pedig lépdel előre, még három lépés, még kettő... a főtörzsőrmester hátrál, mert már tudja, hogy ez nemcsak fegyelmezetlenség... de nem üt az ököl, mert a kapu felől futva jönnek a szolgálatos katonák, és maga a lágerparancsnok is, aki már mesz- sziről kiált: — Sztoj! Sztoj! mágyár! Az orosz katona gyengéden, de határozottan fogja le a lázadó kezét. A feje lebicsaklik és szeméből záporoznak a könnyek. A főtörzsőrmester a lágerparancsnok elé lép, hadonászni kezd. félig magyarul, félig oroszul, mi történt, de a major leinti; — Potom. . Az emberekhez fordul, tört magyarsággal adja a narancsot: — Aszolj. í .1 A század szótlanul indul vissza a körletbe, annyira a7 élmények, hogy ezt nem lehet még tárgyalni. M E ; mire a vacsora ideje elérkezik, a század végére beáll Tamás főtörzsőrmester is, csajkával kulacsfedéllel, rendfokozat nélkül, és nem mer a bajtársai szemébe nézni..,
