Petőfi Népe, 1970. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-06 / 209. szám
1970. szeptember 6, vasárnap K oTflal Az óvodai felvételekről Az elmúlt hetekben mindenfelé festették, szépítették az óvodákat, hogy mire szeptember elején ismét elkezdődik a rendszeres nevelő munka, addigra megszépült falak köpött fogadhassák a kicsinyeket. A berendezés, korszerű felszerelés tekintetében az elmúlt években sokat léptek előre, lehetővé vált, hogy óvodáinkban ne szorítkozzanak csupán a gyermekek megőrzésére, hanem sokirányú nevelő tevékenységet folytassanak; a mai igényeknek megfelelően készítsék elő a három—hatéveseket az iskolai életre. Ilyen tekintetben nincs nagyobb probléma. Általában kielégítő az óvónői ellátottság is, bár még sokat kell tenni azért, hogy a csoportonként két nevelő biztosítva legyen. Kecskeméten ezt a jövő tanévben akarják elérni. A legnagyobb gondot az okozza, hogy sokkal nagyobb a felvételi igény, mint az elhelyezési lehetőség. Köztudott, hogy a gyermekes anyák jelentős része dolgozik, részt vesz a termelőmunkában, s közülük kevésnek van lehetősége családi alapon (nagymama stb.) megoldani a gyermekekkel való rendszeres foglalkozást. így adódik, hogy évente jóval több óvodás korú gyermek elhelyezését kérik a szülők az óvodáktól, mint amennyit azok fel tudnak venni. Kecskeméten példáid ebben a tanévben is a jelentkezőknek csupán a felét tudják elhelyezni. Éppen ezért van rendkívüli jelentősége annak, hogy a jelentkezők kérelmének elbírálása igazságosan történjék, hogy a legjobban rászorulók nyerjenek felvételt. Hogyan lehet ezt biztosítani? Ügy, hogy a társadalmi felvételi bizottságok ne csak formálisan működjenek, hanem tekintsék fontos társadalmi ügynek a munkájukat. Alaposan meg kell vizsgálni az egyes kérelmeket, a gyermek otthoni körülményeit is. Az anyagi helyzet, lakásviszony, és egyéb, messziről nem látható tényezők ismerete befolyásolhatja a felvételi döntést. Fontos, hogy ne csupán a papír alapján döntsenek. Azt talán említeni is felesleges, hogy a szubjektív szempontok, rokoni és baráti kapcsolatok nem játszhatnak szerepet a felvételeknél. A társadalmi felvételi bizottságokban az óvodák vezetőin kívül tanácstagok, közéleti emberek, a nőbizottságok képviselői vesznek részt. Rajtuk áll, hogy mindenütt igazságos döntés szülessen. A kérelmezések elbírálásánál elsősorban figyelembe veszik majd a legfontosabb szempontokat. Ezek bölcsődéből kikerülő gyerekek, egyedül élő anyák gyermekei, a rossz szociális körülmények, és a három évig gondozási segélyben részesülők. Elsősorban ezeket a gyermekeket kell felvenni, természetesen az illetékes lakóhely szerinti óvodába. Varga Mihály Fényben a „Martinász” Égy kongresszusi felajánlás valóraváltásaként dísz- kivilágítást kapott az egyik legszebb, Dunaújvárost díszítő képzőművészeti alkotás, Somogyi József Brüsz- szelben aranyérmet nyert impozáns bronzszobra: a „Martinász”. A szobrot megvilágító reflektorok jelentik az első igazi „esti fényt” a Duna menti kohászvárosban. (109) — Hogy hívták a lányt? — kérdezte az ezredes, de már unta a kihallgatást. Időközben rájött, hogy ostoba gyanúsítás volt az egész, s most azon gondolkozott, hogy miként vágja ki magát Kloss előtt, ha mégis a fülébe jutna ez a kihallgatás. — Nem tudom, ezredes úr. Nem szólította nevén előttem a főhadnagy úr. — Nézd, Kurt — mondta az ezredes, s egy utolsó rohamra szánta el magát —a főhadnagy úr mindent elmondott, s én csupán azért kérettelek ide, hogy ellenőrizzem, elég hűséges altisztje vagy-e Kloss főhadnagynak. Mondd el hát szépen, amit tudsz! Kurt hallgatott. Feltétlenül hitt a főhadnagyban, de most kétségek ébredtek benne is. Szerencséjére eszébe jutott, hogy amikor évekkel ezelőtt Bitominban kihallgatásra vitték a Gestapóhoz, ott is azzal kezdték, hogy már mindent tudnak, s tőle csak azért kérdezik mindazt, amit kérdeznek, mert kíváncsiak arra: igazat mond-e. És arra gondolt még, hogy Kloss főhadnagy igen szorult helyzetből mentette ki őt két évvel ezelőtt. Rhode ezredes rágyújtott, s Kürtőt nem kínálta meg. Pedig most nagyon jól esett volna néhány slukk. Kurt dühbe gurult, s elhatározta, hogy ha törik, ha sarkad, kitart eredeti vallomása mellett. * A mű- 5 kövén élettelenül hevert Stefan teste. — A halál azonnal bekövetkezett — mondta Ko- valszki. — A lövés közvetlen közelről, a saív tájékon érte. Mögöttük '• s Kloss 1 itta Klára és Krisztin; fele • ve<3’ ' arcát. Vaclav riadtan csodálkozó A halott fölé hajolt, átnézte zistpll. Néhány márkát és a szoUtuos Igazolványt tette ki az asztalra, s Erős emberek között Kongresszusi irányelvek; „Javítani kell az alacsony jövedelmű családok helyzetét.. J ól mondták a vállalatnál : „Bemégy a telepre, megkérdezed az első embert, s megmondja, hol találod: Tóth Mihálynét mindenki ismeri.” — Jó, amikor ezt mondhatják egy műhelytitkárról. Csakugyan, a Bács megyei Állami Építőipari Vállalat Kecskemét, Árpádvárosi anyagtelepén, mindjárt a kapunál eligazítanák: — El a relék alatt, végig a sínek mentén, aztán mikor egy nagy daruhoz ér, ott lesz egy olyan alacsony épület, mint az ott, ni. Abban is a második bejáratnál találja meg Tériké nénit. Ott van az ajtó felett: Anyagkiírás. A „néni”-t — egy néni mondta, s miután még kétszer nevezték őt így, valamiféle testesebb hölgyet fürkésztem a hatalmas telepet járva. Mert mondanom se kell, nem olyan íróasztal „környéki” elvtársnő Tóthné, tehát nem falak közt találkoztunk, hanem egy — mész- rakodásnál. Bordó kötényruhájában messziről észre lehetett venni. Nagy beszédben volt két munkással. Nyúlánk termet, „férfias” kiállás, rövid fiús haj, itt-ott ezüstszálakkal. De csak ha jobban odanézünk. Kék szeme pillantásában — élettapasztalat, s ami erős embereknél ezzel jár, bölcs derű. Tériké —- dehogy is „néni” — egy évvel a „nagy kezdés”, tehát a vállalatok felvonulása után ment, két ács nagybátyját követve, Duna- pentelére — a mai Dunaújvárost építeni. Segédmunkás, anyagraktáros, s már 1951-ben szakszervezeti főbizalmi. Két éve is az volt, amikor itt a telepen a műhelybizottság titkárának választották. Az 5-ös mélyépítőkkel került a megyébe, amikor a kecskeméti víztornyot építették. ■ ■ O tven ember tartozik a „szárnyai” alá. Néhány irodista kivételével rakodómunkások, köztük kilenc nő. — Sokszor olyan a szerepem, mint a kotlósé — lefelé-kifelé tartott két karjával mutatja is. — Vigyáznom is kell rájuk. Erősen tűz a Nap, egy raktár árnyékába húzódva szemlélődünk is beszélgetés közben. Sínek, vagonok, teherautók, lovaskocsik. Itt mozaiklapokat adogató munkásnők, amott betonelemekkel hórukkoló férfiak. Daru és rakodógép csikordul, vagonok ütköznek. Plató dong . cementeszsákok alatt, fénylő barna karok roppannak súlyos terhű lapátokat lendítve. — Nehéz munka — ad tartalmat a mozgalmas látványnak. — Túlnyomó- részt olyan emberek vállalják, akiket a körülmények jóformán öt-hat elemi után már munkára szorítottak. Szakmájuk nincs. Nem maradt más hátra, mint a lapát... Csakhogy a rakodás — fiatalon kezdve — negyven év körűire elnyűvi az embert... Ha valamit gépesíteni kell, akkor ezt... — Két éve műhelytitkár az elvtársnő; azóta kaptak-e? — Autódarut, saját rakodógépet, — és biztosítottak egy bérelt rakodógépet — mutatja tekintetével a robosztus szerkezeteket közelben s távolabb. M inden csupa erő, tömeg, lomha súlyosság ezen a nagykiterjedésű terepen. Az alacsony épületkék — mm irodák, raktárak, öltözők, mosdók —, de még a relé-tartályok színes hengerei is arra előrébb, — könnyebb tömböknek tűnnek a járművek, betonmáglyák, építőanyagok masszív rengetegei közt. Ha valami mozdul és az ember nem figyel oda... — Vigyázni kell az emberekre ... — ismétli Tóth Mihályné. — Fegyelmet kell tartani. Még ha sértődés is érte a fizetség. — Sértődés? — Tudja, — nem titok ez — ebben a „szakmában”, elég gyakran van ütközés — az ital miatt. S milyen „erősek” egyesek, mikor dülöngélve beállítanak, és nem engedjük őket dolgozni. Hogy ő bizony nem ittas. Meg csak nézzük meg magunkat, ha nem állhat munkába. Majd megy ő oda, ahol tesznek róla... Vannak aztán, akik másnap is adják a sértődöttet, mert csak fáj a „H” betű — ittasság miatt hiányzott — bejegyzés, ami szabadságát, a nyereségrészesedést rövidíti. Akadnak, akik el is mennék sértettségükben. A másik típus meg: valósággal szemlesütve j ár-kel másnap, nem győz szabadkozni, hogy ő nem is tudja, hová tette az eszét. Szinte, anyai szigorával jópárukat térítette jó útra. — Nem lehet engedni. Ittasan mázsás betonidomok, mozgó gépek között? Nemcsak róluk, családjukról is szó van .,. A java be is látja, hogy az ő érdekükben nem nézek el fegyelmezetlenséget. — Ami jogos, azt viszont kiharcolom nekik — magyarázza a műhelytitkár. A vagonsorok végénél munkásnők hajlongó alakja tünedezik elő. Ök mit rakodnak? — Nekik nehezet nem szabad. Kétkilós csöveket, téglát, mozaikot rak- nak-adnak, ha a szükség úgy kívánja. Felszedik a szétszakadt papírzsákok után a cementet, raktárt takarítanak... Most — néz végiga vasúti kocsikon — csendes napunk van. Reggel óta 12 vagon anyagot rakodtunk. Vannak viszont, amikor szakadásig rá kell húznunk: 50—60 vagon anyag érkezik. Várni nem lehet, ünnep, vasárnap nem számít, a szabad szombat se. Szabadnapokat veszünk ki... Nem könnyű a rakodók sorsa... Ahogy mondani szokás, kiharcoltunk, s erre az évre terveztünk szociális fejlesztéseket ezen a telepen, de változtak az elképzelések. Mi is örülünk, hogy házgyárat építünk s majd ahhoz csatlakozunk mi is. Megértettük, hogy nincs értelme beruházni ezekre a harakokra.. De azért azffsak kivittem — hangsúlyozza ravaszkásan —, hogy a nőknek a 8-as főépítésvezetőségnél, a szomszédban, öltözőjük, fürdőiük legyen. N em felejti el megemlíteni, hogy Gárdonyi Péterrel, a telepvezetővel, s a műhelybizottság másik két tagjával, Nagy Ferenccel és Liszt Lászlóval jó összhangban dolgozni, lelkiismeretes, rendszerető emberek. Mert azért volt itt olyan telepvezető, aki... — Képzelje, munkaidő alatt leült zsugázni, kiállt snúrozni az emberekkel. Csoda, ha — mikor vagonhoz kellett a munkás, és hívtuk, — csak odavetette: „Én azt nem csinálom.” Kártyázott tovább a főnökkel... — Gondolom, „megnevelte” az elvtársnő azt a vezetőt? — Egy kicsit.;; — válaszol, miközben jelentőségteljes fejbólintásokkal is aláfesti szavait. — Nincs már a vállalatnál se. K öszönöm az időt, amit az interjúra áldozott. Noteszem, toliam elteszem és szinte csak azzal az ösztönnel, hogy addig is több legyen a szó, megkérdem. Gondolva a vállalat 20 éves „korára”. — Mit kívánna a további húsz esztendőre? Nem is nézek oda, any- nyira lefoglalnák zsebeim. Csak arra kapom fel a fejemet, amikor ezt hallom: — hosszabb csend után: — Azt, hogy egyszer nekünk is lenne emberihez méltó lakásunk... Érzem a hanglejtésből, hogy nem amolyan „sajnos, sokan mondják még ezt” tartalma van a mondatnak. — Hol Iáiknak, milyen lakásban, hányán? — Ötödmagammal — hetvenöt éves édesanyám is velünk van — egy egy szoba-konyhás lakásban, a parkettagyárral szemben. — Mióta? — Ezerkilencszázötvenöt január hetedike óta — hangzik a „gyanúsan” pontos dátum. — Ennyire megjegyezte? — Azon a napon írtam alá egy nyilatkozatot a tanácsnál, hogy saját felelősségemre költözök ebbe a veszélyesnek nyilvánított, egészségtelen lakásba. Igen. Mert albérletünkből mennünk kellett, s nem volt hova. Egyhónapos gyerekemet tettem oda nekik az asztalra. Akkor mondták: „Saját felelősségére ...” — Akkor ígérték azt is. hogy „Az első lakást, amit Kecskeméten kiutalunk, megkapja.,.” F iam most másodéves villanyszerelő tanuló a vállalatnál. kislányom harmadéves a kiskernéL Van asszonylányom, unokám is. A férjem szintén a vállalatnál dolgozik... Még ugyanabban a lakásban vagyaink... Pedig mennyit átadtak azóta ... Mennyit épített a mi vállalatunk is... — Ez az én gyengém... — vallja be rezignál tan. — Másokért tudok harcolni... — Majd fordít a gondolaton. — Amikor a Béke Szállót lebontották — a most épülő OTP-ház helyén. —, annak összes tégla- és faanyagát én vettem át. Azt mondta egy „felelős”; „Ezzel úgy gazdálkodj, hogy neked is legyen házad belőle.” — Hát nem úgy gazdálkodtam. De hogy gyűjtsönk mi szövetkezeti lakásr* — ötőnkre 3600 forint keresetből? A noteszt újra elővettem a zsebből... Tóth István közben arra gondolt, hogy a körülötte álló négy ember közül melyik lehet az M—18-as. Mert annak, csakis annak lehetett itt a fegyvere, s ez a felismerés újabb kérdéseket vetett fel benne. Miért ölte meg Stefánt? Mit tudott ez a fiú? Tudott-e egyáltalán arról, hogy az itt levő négy ember közül az egyik M—18-as azonossági számmal a Gestapo ügynöke? Kloss világosan látta, hogy mit kell tenni ilyenkor egy Abwehr-tisztnek, de azt is pontosan tudta, hogy ő itt most elsősorban J—23-as. és Janeknek egészen másként kell viselkednie, mint Hansnak. Hiszen itt van Éva is, akit nyilvánvaló halálos veszedelem fenyeget, hiszen a szó szoros értelmében a Gestapo kezében van, akár az orvos, akár a két nővér egyike, akár pedig Waclav a besúgó. — Senki sem hagyhatja el a kórházat, amíg másként nem rendelkezem — adta ki az utasítást az orvosnak, s ezzel megkezdte egyik legkockázatosabb kettős szerepét — Kérem, adja ki az utasítást a portásnak is — egészítette ki a rendelkezést. — Mindenkit kénytelen vagyok kihallgatni. Kloss időközben eljutott addig a megállapításig, hogy a gyilkosnak nem lehetett ideje elrejteni a fegyvert, tehát vagy valamelyikük zsebében rejtőzik most a pisztoly, vagy itt van a közvetlen közelükben eldugva. Egymás után hívatta be az embereket a műtőbe, s első feladatnak tekintette megállapítani, hogy ki hol tartózkodott a kritikus pillanatban. Klára elmondta, hogy a lövés pillanatában a raktárban volt. Krisztina a vizsgálószobában tartózkodott. Az orvos fürdött, s Waclav a folyosón őrizte, a még mindig eszméletlen beteg férfit, akiről Kloss. és Éva tudták csak pillanatnyilag, hogy Kruchka, az X—8-as szülőatyja. A leggyanúsabb e pillanatban Waclav volt, aki annak ellenére, hogy a folyosón tartózkodott, nem emlékezett csak a lövésre, s nem látott, senkit kilépni a szobából, amelyben Stefán holtteste feküdt. Most az orvossal beszélgetett: — Ügy tűnik, hogy önt nem nagyon lepte meg Stefán halála? — A gyilkosság manapság mindennapos — vont vállat az orvos, és szinte kihívó tekintettel nézett Klossra, (Folytatjuk)
