Petőfi Népe, 1970. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-16 / 217. szám

1970. szeptember 16, szerda

S. oldal

Nyárlőrinci gondok

Találkozás Tihanyban

Mostanában sokat hallani a nagyközségekről, írunk róluk, fényképes riportokban bemutatjuk őket, a megye színe elé visszük gondjaikat. A kis községek mintha háttérbe szorultak volna. Ez a gondolat vitt engem a Kecskeméttel szomszédos Nyár- lőrincre. Milyen ott az élet, milyenek a változások, az eredmények, a gondok?

Találtam ebből is>

abból is eleget, ott-tartóz- kodásom néhány órája alatt. A tanácselnök kalauzolt. Mutogatta, nem kevés örömmel, a fejlődés bizonyítékait. Űj, szép rendelő, orvosi lakással; új tej csarnok, félmilliós költségen: belvízelvezetés korszerű csatornázással, több, mint egymillióért; törpevízmű másfélmillióért, sportpálya: két tanyai iskola villamosítása; parkosítás. És a két legnagyobb: a negyvenhatmilliós borkombinát (az állami gazdaságé), és az utolsó három év alatt épült 121 új lakóház.

Itt álljunk meg egy percre. Nyárlőrinc lakosainak a száma 2 591. Közepes nagyságú község. És 121 teljesen új lakás mindössze három év alatt. Ha hozzáadjuk ehhez a fentebb felsoroltakat, s azt, amit szintén a tanácselnök mondott el: hogy a műút mellett egy hatalmas területen hamarosan megkezdik a szétosztott telkeken az építkezéseket, akkor feleslegessé válik a kérdés: fejlődik-e Nyárlőrinc napjainkban?

A fejlődést tagadni egyértelmű volna a vaksággal, a korlátoltsággal. Vagy a szándékos rosszakarattal.

Mégis van jogos panasz Nyárlőrincen.

Nézzük sorjában a kérdést. Kezdjük a legkisebbekkel. A két és fél ezres lakosú Nyárlőrincen nincs óvoda. Legalább félszáz

óvodáskorú gyermek elhelyezése indokolt lenne. Nem csak az őrzés, a rájuk való „vigyázás” miatt: hanem a magasabb színvonalú, és állandóan fejlődő általános iskolai életre való tervszerű előkészítés miatt is. A tanács vezetői gondolkoznak azon, hogy az állami gazdasággal, erdőgazdasággal és a két té- esszel összefogva, azok anyagi forrásait felhasználva próbálnak javítani a helyzeten. Ám ez most még csak álom.

Mines napközi sem.

Ezt a vezetők is, szülők is egyformán fájlalják. Érthető, hisz egyre több az olyan család, ahol az apa mellett az anya is dolgozik. Ezért sok az utcán csavargó gyermek. Gazdátlanok, nincs aki felügyeljen rájuk, segítse őket tanulmányaikban, egyebekben.

Ezzel még nem merült ki a problémák felsorolása. A hat iskolából öt tanyai. Kettőben nincs villany, s belátható időn belül nem is lesz, a földrajzi viszonyok miatt elsősorban. Legalább egy agre- gátor lenne, mondják a pedagógusok, érthető türelmetlenséggel, hogy emberibb lenne ott is az élet, és magasabb szintű a ta- ntás, az ifjúsági- és felnőtt-nevelés. De nincs. Nincs rá pénz, mindenütt ezt a választ kapják.

(Itt ide kívánkozik egy megjegyzés. Hát ahol eny- nyi új ház épül, kívül-be- lül szépek, ahol szaporodnak az autók, tévék, motorok, szőnyegek és csillárok, hogy egyebekről ne is szóljunk, ott nem feltűnő ez a kontraszt a lakosság életszínvonala és az oktatási intézmények állapota között? És még valamit. Jól van az úgy, hogy feltétlenül mindent az államtól kell elvárniuk az ott élőknek? Maguk nem segíthetnének legalább részlegesen, közös összefogással?)

Ám nézzük tovább a gondokat, bajokat. Kevés a képzett pedagógus. Igazgató, tanácselnök egyszerre mondja: nem mennek el az isten háta mögé, a villany nélküli, úttalan-utak miatt alig megközelíthető helyekre. Ezért van, hogy egyik tanyai iskolában nincs is képesített nevelő. Az ott tanító mindkét személy képesítés nélküli, most érettségizett leány. Mivel érthetően nem mernek ott lakni egyedül a pusztaságban, ezért üresen áll a két szoba konyhás pedagógus lakás. Nem akad házaspár, aki vállalná, hogy oda megy lakni. Persze, ez már nem csupán nyárlőrinci gond.

Meghirdették az állásokat, , nem egyszer. Jöttek a jelentkezők, kérdezték: villany van-e? Nincs? Akkor nem megyünk, mondták.

Öt pedagógusnő egyszerre ment most, szeptember elsejével szülési szabadságra. Kikkel helyettesítik őket? Újra csak képesítés nélküliekkel. Talán kérdezni sem kellene, jogos-e az egyik ottani pedagógus kifakadása: Hát ennyit ér a pedagógia? Hát lehet vajon orvos, vagy mérnök képesítésnélküli? Ma a fodrász, a kereskedő sem.

Négyszázhúsz általános iskolás van Nyárlőrincen. És egy csomó óvodáskorú. Sok-sok napközire szoruló. Egyre több szülő szeretné tovább taníttatni a fiát, leányát. A középiskolába eljutok száma alacsony. Az okok kézenfekvőek.

Mi lenne a teendő?

Először is alaposan megvizsgálni az ottani helyzetet, és nagyon gyorsan intézkedni, segíteni. Ez az egyik oldal. A másik pedig az, hogy Nyárlőrinc ne csak segítségre várjon.

Hanem keresse maga is jobban a módját, mit tudna tenni — önmagáért.

Varga Mihály

Mediterrán hangulat: fehéren izzó napfény, forróságtól bágyadt örökzöldek, olvadó aszfalt, nyugodt horgászok a vízparton. Illyés Gyula tihanyi házát keressük.

— Ott van a horgásztanyánál. Fent a hegyoldalon! Én ne tudnám? Érettségi tételem volt! Ismerem! — büszkélkedik a tihanyi benzinkútnál dolgozó fiatal lány.

Találkozunk a Budapestről érkező költővel. Kicsit fáradt a zsúfolt országúton való vezetés miatt.

A hegyoldalon lombbal benőtt lépcsők vezetnek a költő házához.

— Sajnos, épp most jöttünk. A falakat festik. Még széket is alig találunk.

De ez nem visszautasítás. Illyés — mint műfordításkötetének címe is jelezte —mindig „nyitott ajtóval” fogad. Flórával előszedjük az összezsúfolt bútorok közül a székeket, s elhelyezkedünk a híres kőasztal közelében.

Kecskeméti találkozások emlékét idézzük fel.

— Emlékszem arra, amiPécsett, a Káptalan utcában — a város legrégibb lakóháza előtt, ahol most a Zsolnay-múzeum működik — virágba borultak az öreg vadgesztenyefák. A mediterrán éghajlatú Mecsek aljai városban nem tartozik a ritkaságok közé a növények másodvirágzása. A mostani őszi gazdag virágnyílás azonban párját ritkítja. A fák koronájának déli — napsütötte — oldalát valósággal elborítják a hófehér, gyertyaszerű virágok. S ez annál is inkább különös látványt nyújt, hiszen a virágok mellett ott van a termés: az érett vadgesztenye. A

kor születésnapomkor ott ünnepeltek Kecskeméten. Az irodalmi est után. Jólesett.

Fehér Sándor bácsi, aki Kecskemét „hivatalos” üdvözletét is hozta Illyésnek, a kecskeméti színház Dó- zsa-előadásának emlékeit villantja fel.

Közben a házat renováló munkások jönnek. A fal mellett az ajtók, az ablakkeretek hevernek. Odébb szerszámok. Illyés mindig közel volt mint költő és mint ember a szerszámokhoz, az élet apró jelenségeihez, a kétkezi munkához. Azt .hiszem, kevés költő írt a „szerszámnyelekről”.

Hány okos mozdulat esett velük? Hány munka lett kész? S lett tőlük egyre teljesebb az emberi Teremtés!

(Szerszámnyelek)

Illyés meg-megszakítva beszélgetésünket odaszól a házában dolgozó kőművesekhez, nevükön szólítva, emberközelbe hozva őket. Mert ők is hozzátartoznak életéhez. S e találkozás érdekes és egyben jellemző pillanataihoz.

— Hogy haladtok? Hogy

Káptalan utcával párhuzamos — s valamivel hűvösebb — Janus Pannonius utca vadgesztenyefái — ugyancsak második tavaszukat élik. Ezek azonban nem virágokat hoztak, hanem új leveleket. A már csaknem lombjukat vesztett fákon friss, üdezöld levelek bontakoztak ki a verőfényes szeptemberi időjárás hatására. Ez a rendkívül dús másodvirágzás — sokak szerint — hosszú, kellemes őszt jelez. Valószínűbb azonban, hogy egyszerűen az idei szeszélyes nyári-őszi időjárás érdekes megnyilvánulása csupán.

meg a munka? — kérdezi.

Aztán egy szakajtóban Flóra friss meggyet tesz elénk. Most szedte. S körülüljük, majd a földre lelehajolva veszünk belőle, eszegetünk.

S Illyésre annyira jellemzően a magyarság sorsára terelődik a szó. S az irodalomra, ö tett talán legtöbbet korunkban az egyetemes magyar kultúra elismeréséért és megismeréséért. Hány költőtalálkozón szorított kezet — szívből — a környező országokban élő magyar írókkal.

— Az Újvidéken élő Fehér Ferencet, a'költőt is ismerem. Szeretem. Tiszta ember, tiszta költő.

Mi örömmel hallgatjuk. Hisz épp Varga Mihálynak is, nekem is kedves barátom az újvidéki költő.

Majd a hozzá talán legközelebb álló barátokról beszél: a Sajkodon élő Németh Lászlóról, a közelben lakó Borsos Miklósról, ki Illyés nem egy kötetét tette érdekesebbé grafikáival. S az érkezésünkkor távozó orvos-költőről, Bodosi Györgyről. Majd a közelmúltban elhúnyt kedves tanítványról: Váci Mihály- ról.

S a „vidéki” irodalom kerül szóba. A „Forrás” is.

— Én mindig mellettük álltam. Nincs „vidéki” és „pesti” irodalom. Tudjátok, hogy a legutóbbi drámámat is vidéki színház mutatta be.

Közben hirtelen elsötétedik az ég. Megrezzennek az eddig mozdulatlan bokrok és fák. Viharos szél kavarja a leveleket. Indulnunk kell, figyelmeztet a költő is.

Sietünk lefelé a búcsúzkodás után a híres tihanyi házból. Már indulatosan kavarog a tó vize. Illyés ezt egyik versében így látta: Forog, forog, mint nyűgös csecsemő,

mint megbékíthetetlen szerető. Ne nyugodj bele rosszba semmibe!

locsogja ajka, veri vad szíve.

(A tó II.)

Szekér Endre

Másodszor virágzik

a vadgesztenye

(117) — Nem értem, hogy miként juthattak át az aknamezőn — mondta az ezredes----Vagy egyáltalán nem

i

s aknázták le az idevezető utat? — fordult kérdőn

az őrmesterhez.

— Két napja magam ellenőriztem az utat — mondta Kloss. — Le volt aknázva.

— Azt akarja mondani ezzel, hogy a partizánok ismerik az aknamező beosztását? — húzta össze a szemét Broch.

— Nincs kizárva, ezredes úr.

Mondani akart még valamit, de a vonatról leszállt fiatal főhadnagy az ezredeshez lépett:

— Ezredes úr ... — akart jelentkezni, de az öreg

leintette.

— Mi van?

— Érdeklődni szeretnék, van-e szükség segítségre?

— Nincs fiam. Nemsokára indulhatnak tovább.

Az őrmester futott, hogy intézkedjen a vonat továbbindulásáról. Néhány perc múlva a mozdony egy rövidet füttyentett, mintha nem akarná túlságosan hangosan az ellenfél tudtára adni, hogy elindulnak.

Amint a vonat elhaladt mellettük, az ezredes megfogta Kloss karját:

— Menjünk mi is. — Majd rövid szünet után így folytatta: — Ez már a második robbantási kísérletük. Nagyon fontos lehet számukra.

— ön csodálkozik ezen? — kérdezte Kloss. — Ez a legrövidebb út a fronthoz, ezt még nálunk is jobban tudják.

— Igen, a front mindig közelebb van — mondta Broch. — Az ember olykor már el sem akarja hinni, hogy valaha Moszkva alatt álltunk.

— Aggodalomra nincs ok. a győzelem a mi kezünkben van! — mondta hangosan Kloss, s közben intett a fejével a sofőr irányába.

Az ezredes csak percek múlva, amikor már a motorberregés elnyomta a szavukat, csak akkor szólalt meg ismét:

— Köszönöm, Kloss.

— Az Abwehrnek vigyáznia kell a hadsereg moráljára — mondta Kloss, s elnézően mosolygott.

Befutottak a városba. Kloss utasította a sofőrt, hogy álljon meg, s elbúcsúzott az ezredestől.

— Van egy kis elintéznivalóm itt — mondta, tisztelgett a távozóknak.

Szánandóan szomorú vagy ezredesem — húzta el a száját Kloss, amikor a kocsi tovább ment, s eszébe jutott, hogy milyen gyermeki örömmel fogadta az ezredes az iménti meghívást ma estére. Hogy újesztendőt köszöntsenek távol a hazától. A front közvetlen közelében.

Kloss a maga módján tisztelte az ezredest. Jó katonának tartotta, s mi több: intelligens embernek. Olyan nak, aki többet gondolt, mint amennyit el-elszólt a frontról, a visszavonulásról, vagy éppen a Gestapo módszereiről. Kloss azt is tudta, hogy az öreg szereti a fiatalokat, s talán éppen ezért maradt meg „örökös ezredesnek”, holott képességei és kora már a tábornoki rangra is méltóvá tették.

Megnyújtotta a lépteit. Átment a téren, elsétált a leégett zsinagóga romjainál, betért egy keskeny kis utcába, s megállt egy sárgára meszelt faháznál, amelynek parányi kirakata fölé az órások szokásos cégjelzése volt kitűzve.

Körülnézett, nincsenek-e járókelők, aztán háromszor egymás után kopogott az ajtón.

Nesztelenül nyílt ki az aitó, s Kloss egy óvóhelyszerű sötét, nedves szobában találta magát.

Ismerte a terepet. A rejtett kijárati ajtóhoz lépett, ott is leadta a szokásos jelet, s az ajtó itt is megnyílt előtte. Odabent rádióhallgatóval a fején ült egy férfi, s kérdőn nézett a belépőre

— Még mindig semmi — mondta idegesen Kloss. — Nem értem, hogy hogyan lehet ilyen fontos helyre tapasztalatlan embereket küldeni? Csak vakolatdarabokat robbantanak le a hídpillérről.

— Zsuzsanna néni kért — mondta a rádiós — hogy legkésőbb január hetedikéig végezzünk a híddal.

Kloss elmosolyogta magát, mint az elmúlt években már annyiszor, amikor a „nagy földről” érkező utasítások alatt olvasta, vagy hallotta a komikus fedőnevet: Zsuzsanna néni.

— Beszélj meg egy találkát Bartekkal — mondta Kloss a fiúnak, s az asztalra dobott egy csomag cigarettát, s még mindig vidáman hozzátette:

— És ne füstölj annyit, mint egy gyárkémény. A birodalom abba megy tönkre, hogy téged látlak el cigarettával.

Fél óra sem telt bele, s Edit már mindent tudott új szobatársnőjéről. Gréta beszédes lány volt. Még szinte le sem dobta Edit a kabátját, máris mondta, hogy a lány, akivel eddig lakott, most kórházban van, idegösszeroppanással. Az utóbbi időben mindig a párnája alatt tartotta pisztolyát, ordított, ha cigaretta- füstöt érzett, és sírt, ha a híreket hallgatta.

— Lehet, hogy valami igaza van neki — mondta Gréta kicsit elgondolkozva — mert rohadt egy város ez. Egyre rohattabb. Nincs nap, hogy itt, vagy ott ne csapjanak le a partizánok valakire, vagy valakikre. Nem elég a frontok vesztesége...

— Ismerem a várost, hiszen négy évvel ezelőtt már dolgoztam itt — mondta Edit, — de én sem szeretem.

Rakosgatta a fehérneműjét a szekrényben, s mind erőteljesebben jelent meg előtte a négy év előtti tragédia képsora. Schneider százados arca rajzolódott ki a legtisztábban, s Edit úgy érezte, hogy ismét a férfi karjára támaszkodva kapaszkodik felfelé a lépcsőn ...

A városparancsnok feleségével és kétéves kislányával az első emeleti reprezentatív lakásban lakott. Pillanatnyilag csak a felesége és a kislány voltak otthon. mert a férfit az újabb gettók kijelölésére, s az újabb koncentrációs táborok felállítása végett Berlinbe rendelték. Edit megtorpant a városparancsnok ajtaja előtt, mert észrevette, hogy az ajtó nyitva van. Intett Schneidemek, aki nyomban csengetett, majd amikor nem kapott választ, benyitott a lakásba. Felkattintotta á villanyt, s éktelen rendetlenséget találtak. Edit értetlenül bámult a szerteszét szórt ruhaneműkre, papírosokra, s értetlenül nézett a századosra is, amikor azt közölte, hogy az asszony és a gyerek holtan fekszik a szobában.

(Folytatjuk>