Petőfi Népe, 1970. július (25. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-05 / 156. szám

A színvonalasabb iskolákért ll>ODI\IOM Hidas Antal: Mindennap újra Nem határoznám el, hogy újra kezdem; féltéglával mellem hiába is verném, hogy vagyok még mindig fiatal és bajnok, — mert ha nem is hajlott gerincoszlopom, de hol lopom hozzá azt a sérelem nem ért szívet, amely a vért kellő adagolásban küldi szét a testbe? Enélkül hiába vallom, el nem foglalom azt a szép Ivet, amit ebben a nagy iramodásbán, hőrengésben és hófúvásban befutnom kell. S nem határoznám el, hogy újra kezdem, ha például lennék, hetvenéves nyírfa ... Az is meg van írva: loboghat a híres a legmagasabb dombon, ennyi levél mégsem lesz az öregedő lombon, hogy vele úgy hasson s zúghasson, mint az ifjú nyíres. Rajtam (ha nem is szembeötlő) már két emberöltő. Igaz! De a költő, akárcsak a föld... Ö többet ád vissza, mint amennyit elvesz: verssora bomolva egyre gazdagabb lesz, hiszen a fáról, úgy értem: magáról mennél több levelet bő-ággal levetett, annál lombolóbb lesz és annál tombolóbb őszinteséggel gondol rátok, s beszélget veletek. Ezért: sok lapos „élet szabály” rám ne kiabálj, úgysem szívom mellre: útamba ne állj, ne igazíts helyre, ne ígérj, ne fenyegess! Inkább rossz ágakat nyess: holtakat temess! Egy szabály van: a naponta feldöntött régi szabályban reggel alakuló, délben már fakuló, estére elhaló, másnap már új, fiatal szabály, — szóval: az élet! Ezt tudva, kérlek: hagyj békén engemet, aki öntüzemben, szóval: érzés-üzememben nem egyszer pörköltem el, (és sohasem a másét), saját ingemet. Pörgetem azt a ritmust, amit még must­koromban leltem, s azóta bennem szüntelenül robban. Nem bírom, amikor színtiszta boromban nyugtató nedv koslat, abból, ha innom kell, szédelegve járok, a lábom roskad és poshad a lelkem. Mindent, csak ezt nem! Én folytatom, s mindennap újra kezdem! Hajnal Anna: Leninhez Részlet Szólj magyar, Hozzá, aki embersorsra szánt baromsorsú, nyúzott népeket, szólj népem te is, új földeden állva, sóhajts fel végre, végy lélegzetet, szólj népem, szólj, árvíztől, fagytól félve magadét félted magad földjein, csengő kapával, dongó kalapáccsal, zúgó sarlóval mondjad: él Lenin! Ilyenkor tanévzárás után mindig az az elsőd­leges kérdés, javult-e az oktatás színvonala, többet tudnak-e a mai fiatalok, mint a régebbiek, a vá­lasz persze nem könnyű, mert nehéz az összevetés. Az osztályzatok még is­kolán belül is eléggé vi­szonylagosak, nemhogy le­hetőséget adnának gene­rációk, vagy évjáratok ösz- szehasonlítására. Valami eligazítást az egyetemi fel­vételi vizsgák, illetve az évek óta vizsgáztatók ad­hatnának. Csakhogy elég­gé eltérőek a vélemények, mert egy részük némi ja­vulásról, másrészük kife­jezett hanyatlásról beszél. Aztán ha közelebbről vizs­gáljuk a kérdést, kiderül: a tananyag tartalma a re­form következtében jobb, korszerűbb lett, inkább a tudás mélységével, tartós­ságával, az ismeretek ön­álló alkalmazási készségé­vel vannak problémák. Az okokat keresve pedig arra a következtetésre jut­nak. hogy az új tantervek­hez hiányzik még a meg­felelő tanári rutin: az is­meretanyag nem kielégítő szelektálása és rangsoro­lása következtében túlter­heltek a diákok és a ta­nárok, s ezért nem jut elég idejük a gyakorlásra, a tananyag rögzítésére; nem tartunk lépést a kor igényeivel, nem szorgal­mazzuk eléggé az intenzív oktatási formákat; nem szélesítjük megfelelően a tehetség és az érdeklődés szerint differenciált kép­zést; nem építünk a fa­kultatív oktatás előnyeire. És még folytathatnánk a színvonalbeli fogyatékos­ságok okaiként felsorolt észrevételeket — a többsé­gükben jó javaslatokat! — de talán ennyiből is kitű­nik, hogy milyen sokolda­lúan lehet megközelíteni a problémát. Persze kér­dés, hogy a meglevő tár­gyi és személyi alappal, a jelenlegi körülmények kö­pött mi a realitásuk a ja­vaslatok megvalósulásá­nak. A biztos, hogy a színvonaljavítás elsősorban a pedagógusokon múlik. Ezért elengedhetetlenül szükséges például a taná­ri tevékenység racionali­zálása. Ilyen magas óra­számok mellett képtelen­ség elvárni a nevelőktől, hogy maguk legyenek az iskolák könyvtárosai, szer­tárosai, szemléltetőanyag­előkészítői, sőt — mai gya­korlat! — adminisztrátorai is. Ezekre a feladatokra, éppen a diplomások ere­jével, energiájával való ta­karékosság címén a ná­lunknál gazdagabb orszá­gokban is technikusokat, kisegítőket állítanak be. Azután a pedagógusok iskolán kívüli társadalmi tevékenységét. pontosab­ban annak értelmezését is rendezni kellene. Gyakran hallani beszámolókban, hogy a pedagógusok mi mindennel segítik a társa­dalmi szerveket, de a munkák között meglehető­sen kevés az iskolával ösz- szefüggő. valahogy fordí­tani kellene a dolgokon, s e társadalmi szerveknek kellene segíteniök az isko­lákat feladataik ellátásá­ban, s a nevelők, mint e munka koordinátorai első­sorban a kézzelfogható feladatok nyújtásával, fel­tárásával segíthetnék leg­jobban a speciális tevé­kenységeket kereső társa­dalmi szervezeteket. Ha a pedagógusok; meg­becsüléséről szólunk, nem szabad megfeledkeznünk az anyagiakról sem. s itt nem csak arról van szó, hogy mikor kapnak több pénzt — tudják, hogy gondjaikat ismeri a kor­mány. Sokkal inkább az egyenlősdiséget fájlalják, azt, hogy azonos korcso­porton belül legfeljebb száz, vagy ritkábban két­száz forint különbség van a hivatásuknak élő, önma­gukat továbbképző, a gye­rekeket szerető nevelők és a semmivel sem törődő, csupán az órákat jól-rosz- szul megtartó pedagógusok között. Rendkívül nagy szín­vonalemelő hatása van az oktatás körülményeinek, jó feltételeinek is. Nagy cso­portokban például nem le­het eredményesen nyelvet tanulni, s viszonylag ke­vés idő jut a matematika, vagy a fizika gyakorlásá­ra. Ezért egy újabb sza­kasz kezdetének kell te­kinteni az oktatási kor­mányzatnak azt a, részben már gyakorlatba átültetett elhatározását, miszerint az idegen nyelvekkel kezdve, s a természettudományos tárgyakkal folytatva foko­zatosan hozzákezdenek az intenzív, kiscsoportos ok­tatás bevezetéséhez, azaz Barátatómérnök. Királyhegyi Pál: De miről beszélsz vele? tatómérnök, magas, szőke, har mincnyolc éves. Azt mondja ne kém a napokban: — Idefigyelj, te vagy az egyetlen, aki meg 'tudsz engem érteni. Ismered Ilonát, imádom. Soha nem hitlem volna, hogy ilyen van. Megérkezik és a szí­vem klitty-klatty, vad dobogásba kezd, holott még nem történt semmi. És amikor beszél.,. Imá­dom a hangját. Szeretnék letérdelni előtte a nyílt utcán, kezet csókolni neki és megköszönni, hogy a világon van. Csak azóta van értelme az életemnek, amióta megismertem. — Jó, jó, de mit kell ezen megérteni? Megked­velted ezt a lányt. Ilyen már volt... — Ilyen még nem volt. Ö pontosan olyah, minit senki más. Mióta ismerem^ csak azóta tudom, mi a boldogság. — Tényleg, mi a boldogság? Hadd tudjam meg én is. — Bemenni vele egy eszpresszóba, véletlenül még- fvgni a kezét. Ennyi az egész. — En is voltam már veletek. Kezet fc fogtam vele. Semmi örömet nem éreztem. De ha már itt tartunk, szeretnék valamit kérdezni, ha nem haragszol. Vagy, ha haragszol, akkor is. Ez a lány sokkal fiatalabb, mint te. Műveletlen is. magas fokon. Elismerem, hogy csinos a maga módján, de te, aki tudós vagy, és felnőtt, miről beszélsz vele? B0 *arátom úcr- •' lm, mint egy futóbolondra: — Vele? M’ őha életemben nem talál­koztam még éra, , izgalmasabb emberi lény­nyel. Tegnap például elmesélte, hogy rakott krump­Ut főzött ebédre. Reszkettem a gyö­nyörűségtől. Múlt­kor elmondta, hogy gyanútlanul ment az utcán, ép­pen bevásárolni indult a KÖZÉRT-be. Már-már be­ért az üzletbe, amikor meglátott egy dinnyét. Be­főttet. És rám. gondolt. Érted? Eszébe jutottam. Az­tán beszéltünk a közlekedésről. Elmondta, hogy szí­vesebben jár taxin, mint gyalog, mert így megspó­rolja az ember a drága buszpénzt, és különben is megfigyelte, hogy a busz, vagy a villamos ott is meg­áll, ahol neki semmi dolga. Hát ilyen nő ez. Ha vele ülök egy csendes eszpresszóba, az jobb, mintha mással táncolnék. Értesz engem? — Igen. Persze. Most már értem. És mi van La­jossal? Mostanában ritkán látlak benneteket együtt. AMert Lajos, unalmas, mint egy értekezés, nem ~ * VI is tudom, hogyan tudtam vele barátkozni eddig. És nagyképű. Jó múltkoriban arról beszélt, hogy a tenger fövényéből ma már az atomtitok meg­fejtése után, bármit elő lehet majd állítani. Előrelát­hatólag az aranynak sem lesz komoly értéke, mert már megoldották az aranycsinálás titkát, amióta ki­derült, hogy minden test atomokra bontható. Erre én azt mondtam, hogy Ilona nagyon szereti a pörkölt­csirkét, de nem tejföllel. Mire ő nem is válaszolt, ha­nem arról kezdett beszélni, hogy a közeljövőben úgy fogunk utazni, hogy az utast fellövik a világűrbe, és ott megvárja, amíg aláfordul a földnek az a része, ahová menni akar, és ott leszáll. Tehát a hegy megy a Mohamedhez. Hát ilyen a Lajos. Nem lehet vele két értelmes szót váltani. No, de hagyjuk ezt. Ilona teg­nap azt mondta, hogy tavaszi kosztümöt szeretne. Fantasztikus. Ennek a lánynak mindig eszébe jut egy-egy tanulócsoportnak az említett órákon való kettéválasztásához. Ami pedig a tárgyi fel­tételeket illeti: miként földrajzot nem lehet tér­kép nélkül, s irodalmat könyvek hiányában oktat­ni, úgy a többi tárgy szem- léletető eszközeit sem nél­külözhetik az iskolák. S ebben a vonatkozásban je­lenleg nagy-nagy hiányok vannak. Nemrégen meg­vizsgálta az iskolákban a Művelődésügyi Miniszté­rium az általa alapvetően fontosnak és nélkülözhe- tetlennék tartott tansze­rekkel, kísérleti eszközök­kel, szemléltető anyagok­kal való ellátottságot, s kitűnt, hogy ezeknek 54.7 százaléka hiányzik. Pedig alig kell bizonygatni, hogy milyen fontos szerepet ját­szanak ezek az eszközök a világos fogalomalkotás­ban, a tanulói aktivitás­ban, az ismeretek rögzíté­sében, s az alkalmazási készség kialakításéban. Igaznak tűnik, hogy a tár­gyi feltételekben bekövet­kező minden egyes száza­lék javulás egyenes arány­ban növelné a színvona­lat. És a tehetség, vala­mint az érdeklődés sze­rinti nagyobb differenciá­lás is hozzájárulna az ok­tatás színvonalasabbá té­teléhez. Mert valljuk be: a középfokú oktatás tö­megessé válása némileg csökkentette a színvonal kívánt mértékű növekedé­sének ütemét. Különböző okok miatt — de minde­nekelőtt tanulmányi elma­radásból következően — az első osztályba iratko- zottaknak így is csaknem egyharmada lemorzsolódik a négy év alatt, miközben a tehetségesebb és az ér­deklődőbb tanulók ereje, energiája gyakran nincs teljesen kihasználva. Eb­ből a nézőpontból vizsgál­va mindenképpen üdvözöl­ni kell a tagzatos osztá­lyok szaporodását. Sőt, úgy tűnik, idővel szüksé­gessé válik további diffe­renciálás is. Kísérletként meg lehetne próbálkozni például bizonyos tárgyak fakultatív oktatásával, hogy a jobbak többet és nehezebbet vállalhassanak, mint a közepesek. Persze minden iskolai színvonalemelési törekvés — sok egyéb között — fel­vet egy nagyon lényeges kérdést. Nevezetesen azt, hogy viszonylag rövid időn belül megvalósítható-e Valamennyi iskolában. Pontosabban* megvalósít­ható-e a rosszabbul ellá­tott külterületi. falusi, avagy éppenséggel tanyai iskolákban is? Mert ha csupán jól felszerelt, ki­válóan képzett tantestü­lettel rendelkező városi is­kolákban lehet eredmé­nyeket elérni, akkor az óhajtott színvonalemelke­dés kontraszelekcióhoz fog vezetni. Itt van például a már említett differenciált oktatás, önmagában nagy­szerű dolog lenne a beve­zetése. Ám kérdés: hol van ma igazán lehetőség arra, hogy differenciáljunk a tehetség szerint, azaz külön osztályt nyissunk már az általános iskola felső tagozatában az iro­dalmat, a történelmet, vagy a matematikát ked­velő és értő diákoknak, hol tudnának megfelelő szak­tanárokat biztosítani a fa- kutatív tárgyakhoz? Nyil­vánvalóan a nagyobb vá­rosokban, s ott is csak a nagyobb iskolákban. Nap­jainkban a falusi iskolák­ban még az a gond, ho­gyan szerezzenek egyálta­lán szaktanárokat, hogy a számtant ne az énektanár tanítsa, vagy fordítva. Ilyen körülmények között a differenciált oktatás, vagy a fakultatív tárgyak bevezetése sem hozna lé­nyeges változást falun, de olyan előnyöket jelentene a városiakban tanulók számára, amit nehéz lenne a mégoly tehetséges falusi diáknak is ellensúlyozni. Tévedés lenne természe­tesen mindebből azt a kö­vetkeztetést levonni, hogy akár a fakultatív, vagy a differenciált oktatás gon­dolatát, akár az egyéb színvonalemelési törekvé­seket el kell vetni az egészséges társadalmi mo­bilitás biztosítása kedvéért. Sőt! Teljesen világosan látni kell, hogy csak úgy tudunk gyorsabban előre­haladni, az élet minden területén, ha mind az ala­pozás, mind a középfokú oktatás színvonalasabb és megbízhatóbb lesz. A szín­vonalemelés és a kontra- szelekció összefüggéseire, veszélyeire csupán azért kell felhívni a figyelmet, hogy egyrészt lehetőleg az iskolák különböző körül­ményeit figyelembe véve nyúljunk a színvonaljaví­tás témájához, másrészt, hogy érezzük, lássuk az oktatás-nevelés feltételei javításának fontosságát. Ha például a tanyai diá­koknak kollégiumot épí­tünk, ha a fizikai dolgozók gyermekeinek jobb tanu­lási feltételeket terem­tünk, nem csupán személy szerint az érdekeltekkel teszünk jót, mert többek között az is lehetővé vá­lik, hogy a munkásság és a parasztság érdekeinek sérelme nélkül magasabb fokra lépjünk az egész ok­tatásban. Összefoglalva íme egyetlen téma, az oktatás színvonala, s ez is len­cseként összegyűjti az is­kolák megannyi gondját. Mert mi tagadás, gondok­ról, problémákról szóltunk. De most, amikor iskola­évet zártunk, az eltelt idő­vel előre is tekinthetünk, s a hosszabb távú tervezés szinte megköveteli a bát­rabb elemzést Egyébként is csak naiv ember kép­zelheti, hogy valaha is meg lehet oldani minden gondot. Az élet minden fokán jelentkeznek ellent­mondások, de természete­sen mindig más jellegűek. A felszabadulást közvetle­nül követő években fel sem vetődhettek a mai formában az említett prob­lémák. Ezért a gondok minősége is jelzi fejlett­ségünk fokát, előrehaladá­sunkat tulajdonképpen a problémák változásaival is fel lehetne vázolni. Nem is lenne felesleges egyszer ezt is megírni. Tóth László Orosz István: a téren

Next

/
Oldalképek
Tartalom