Petőfi Népe, 1970. július (25. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-05 / 156. szám
Botár Béla: Esőben Esik az eső csendesen, Csapong a csepp a levelen. Azik a Csend egy fa alatt — Testéhez könnyű köd tapad. Beállt, mert közel nincs eresz Csörög az eső, csörgedez. Sehol közelben nincs tanya — Csuromvíz csillogó haja. Kezével védi fürtjeit, A ködbe rejti kebleit. Meghajtja sápadt homlokát — Es fától-fáig megy tovább... Karai László Nekem vallanak Nekem vallanak a percek; hozzám bújnak az apró örömök tenyerembe sírnak a kis kétségbeesések és a gondok tijjaim hűvösétől éberebbek. Így áll eggyé bennem a világ; percek gyöngyei fonódnak tüskés, opálos glóriává fejem fölé. Révész Napsugár; Tanfa Apáti Miklós: Búsuló Szél fű hova is régtőt idé jár jönnél zivatar villám kocsiján gyulladt szemem árnyék lapul ám Gyöngyös veríték homlok oldalán töppedt földemen dolgos szaporán lennék szabad is hullám taraján Dúsan terített asztal oldalán szolgál két kezem ennek igazán vacsora-csillag lesz a vacsorám Varga Mihály: Majd egyszer Azt álmodtam az éjjel, hogy otthagytál egy állomáson. En nagyon sírtam. Te átlépted könnyeim mocsarát és nevetve lépdeltél a fényben. Ott maradtam. Egy padnak mondtam el bánatom. Olyan furcsa volt hiányod. Arra gondoltam, hogy egyszer majd elmesélek mindent a gyerekkoromról. Arra gondoltam, hogy egyszer majd kitárom a karomat érted, s ha nem jössz, könnyeim mocsarába sápadtan belelépek. Bogdan Ostromencky: Versek Vannak versek, valóban; vannak, melyek gyantás nyilakat repítenek, mint tűz-forgácsot a lobogó máglya. Az Idő szárazzá nem gyalulja, szél, nap pörölye el nem porlasztja őket Eleven rostokra oltva, arany kelyhekben fogják őrizni az Idő álmában rejtezett örök-eleven szépségüket. Vannak versek, melyek szó-nyilakkal vívnak életükért. Bemutatjuk Bállá Lászlót A HATÁRAINKON túli magyar irodalomról egyre többet, de még mindig bántóan keveset tudunk. Megyei folyóiratunk, a Forrás ugyan törekszik e hiányok pótlására, a vajdasági, szlovákiai, romániai magyar irodalom megismertetésére, Kárpát-Ukrajna azonban még jórészt „fehér folt” irodalmi tudatunkban. Alig ismerjük az ottani alkotó művészeket. Talán Kovács Vilmos kivételével, akit mint költőt és írószövetségi vezetőt lapunk hasábjain is bemutattunk már olvasóinknak. Ezúttal — új könyvének ürügyén — egy jeles Kárpát-ukrajnai íróról. Bállá Lászlóról szeretnénk szólni, akinek címadó novelláját nemrégiben közöltük. „A világóra ketyegése’’ című novellás kötetét a Kozmosz Könyvek sorozatban nemrégiben nyújtotta át olvasóinak — közös vállalkozásban a Kárpáti Kiadóval — a hazai könyvkiadás. Bállá Lászlónak — a most megjelenten kívül — 15 könyvét sorolja fel az ismertető. Ezek közül hét verseskötet, három riportgyűjtemény, és két ifjúsági regény _ a Móra Ferenc Kiadóval közösen adták ki m indkettőt. Megjelent egy regénye — a Meddő felhők — magyarul, ukránul és oroszul is, s novellás kötete, a Parázs a hóban, mely odahaza nagy visszhangot keltett. Hozzá kell ehhez tenni, hogy versei és gyermekversei ukránul is olvashatók, egy verses kötetét — Nyugtalan hullámok — Moszkvában adták ki orosz nyelven, s egyik ifjúsági regénye ez évben jutott el orosz olvasóihoz. Mindezt csak azért volt szükséges előre bocsátani, hogy érzékeltessük: az úgynevezett és általunk elképzelt „nyelvi elszigeteltség”, melyben a hazánk határain túli magyar alkotók élnek, sokszor csak a mi oldalunkról jelent szűkebb olvasóközönséget. Valójában az ablak szélesebb a világra, mint gondolnánk. Az ukrán és orosz nyelvterületen sok ezer és százezer olvasó előtt már ismert írónak, költőnek ezért lehet bántó és fájó, ha éppen ott nem ismerik eléggé, ahol szavait, gondolatait legkönnyebben megérthetnék. Mégis nem nekik, hanem elsősorban nekünk jelent ez szegénységet, s ezért is sok még a pótolni valónk. BÁLLÁ LÁSZLÓ talán nem veszi rossz néven, ha róla szólva is a mi gondjainkról beszélek, s könyve ürügyén mindezt elmondtam. Annál inkább bízhatom ebben, mert Bállá írói mivolta sem zárja ki az irodalompolitikát. Erről szól a könyv utószavában az írót és műveit méltató Kovács Vilmos is, aki hangsúlyozza Bállá szerepét, nehéz, de eredményes harcát, amelyet — idézem: „A szovjet hatalom első éveiben itt, nálunk ő vállalt elsőként nemzetiségi irodalmunk megszervezéséért” Már gimnazista korában diáklapot szerkesztett Ungváron, s később is egész közéleti szereplése szorosan összefüggött írói munkásságával. Volt újságíró, kiadói és tankönyvkiadói lektor (tankönyvet is írt a terület magyar tannyelvű iskolái számára), jelenleg a Kárpáti Igaz Szó című napilapot szerkeszti, amelynek Neon című irodalmi oldala a terület íróinak, költőinek állandó fóruma. A TIZENÖT novella, melyet új kötetében összegyűjtött, érzékeny lelkű, a lelki motivációk iránt fogékony írót állít elénk. Alakjait rendszerint életük egy-egy fordulópontján, vagy éppen végpontján mutatja be. Szívesen alkalmazza az időbeli átfedéseket — tán ezért is tűnik modernebbnek írói módszere a szokottnál —, a visszapillantást, a szubjektív, első személyben elmondott analizálást, s ebben kifogyhatatlanul ötletes. Hol egy levél nyomán fedi fel a történés „rétegeit”, hol egy vendéglői beszélgetés tárja fel a feszült cselekményt, máskor egy dobszóló, vagy versmondás közben (szinte csak egy lélegzetvételnyire) láttatja hőseinek rejtett gondolatait. Félelmetes a Szék című elbeszélés monológja, ahogy egy karrierista sorsa és természete a fasizmus embertelenségében is megmutatkozik. Költői vénáját sem tudja megtagadni. Ez a köl- tőiség süt át a Parázs a hóban című novella fegyelmezetten szerkesztett, megrázó sorain. Írásainak legfőbb témája a válságba jutott, a próbatétel elé állított, a meghasonlott, a harcba induló ember. Egy kicsit talán több a sebesült, a sértett lelkű közöttük, mint amennyit boldogságkereső életünkben észreveszünk. De az író nem akar megnyugtatni és elandalítani bennünket. Nyelve, stílusa szép tiszta, egyszerű és közérthető, a feszültséget nem öncélú szójátékokkal, képhalmozással és szerkesztési bravúrokkal éri el. Csak annyira köti a konkrét valósághoz, hogy alig érezzük a helyszín adta esetlegességet. Az emberi indulatok, tulajdonságok, ellentmondások szinte mindenütt érvényes szituációban jelentkeznek. Mégsem egy „világpolgár” művészete ez, nem azért vonatkoztatja el a témát, hogy mindenütt megértsék, hogy ne érződjön egy nép, „a nemzetiségi” bezárt világa. Természetes közege ez a határokon túl is érthető és messzebbre tekintő világ — mint ahogy jellemzője ez a vajdasági, az erdélyi és szlovákiai magyar irodalomnak is. Azzá kell válnia, hogy internacionalista és népi-nemzeti lehessen, s hatni tudjon otthon és túl a határokon. BÁLLÁ LÁSZLÓ kötete arra figyelmeztet, hogy jobban kell merítenünk abból a frissítő forrásból, amely nem mindig vájt mederben, de tisztán és csobogva csörgedez, s derítője lehet olykor hazai irodalmi ára- mognak is. F. Tóth Pál kirakatokban divatcipők, divatruhák, divatszi- nek. Az emberek sietnek az utcán, egymást taszigálják. Zöld neccben visz valaki egy rózsaszín csomagot. Zsírpapírból kilóg a májashurka. Az emeleti lakásban halászlét főznek. A korzón kismamák tolnak bordó, fehér, zöld babakocsikat. Szerelmesen simul egy szőke fiúhoz egy fekete lány. A víz közvetlen a partról feketének látszik. Az egyik embernek a szájában összefut a nyál, és viszi haza a májashurkát. A másik ember szenv- telenül szippant egyet a cigarettáján, és meglök egy öregasszonyt. Az öregasszonynak drótkeretes a szemüvege, és fekete alapon apró fehérpöttyös a ruhája. A kismama rámosolyog a csecsemőre. A fiúnak a szeme, a szája, a bőre, és a fiú mellett a galagonyabokor, meg a feje fölött az akácvirág, meg minden illat ránevet a fekete hajú lányra. A sétálók is lassan hazamennek. Akik letették a munkát, azok is hazafelé mennek. Margit néni tegnap az ajtajuk elé söpörte a faleveleket. Bordásék még nem adták meg a villanypénzt. Idus kikukkant és halkan tekeri meg a kulcsot a zárban. A levesed. A főzelék. A húst a lenben hagytam a jénai pecsenyetálcán, hogy meleg maradjon, úgy szereted. Egyél csak, én fogyókúrázom, délután négykor " eszek utoljára, tudhatnád, ne is kínálj, drágám. Jó étvágyat. Margit r\éni elejtette előttünk a tejesüveget, ólig győztem feltörölni a követ. — Nem biztos, hogy készakarva. — Sohase készakarva? Bordásáé meglátott a folyosó regében, beugrott, bezárta az ajtót. Az automatát benyomta, csönaethettem felőle. Kétszázhuszonkilenc NAGY FADDI ÉVA* Hazamenni forintom úszik náluk harmadik napja, ötnapi munkabérem az irodában. Most, meg, hogy táppénzen vagyok, éppen most... — Voltál felülvizsgálaton? — Még nem veszik le a gipszet. Kovács Tuna az udvarból megint megverte Lacikát. Éppen a boltba indultam, már a lépcsőházban megismertem a hangjáról, hogy Lacika bőg, lekevertem egyet a Kovács gyereknek, mert ott a szemem előtt is püfölte a kisfiámat. Több se kellett Katának, nekem jött... — Fölkiabáltátok az egész házat? Hányszor mondtam már, hogy a gyerekek dolgába ne ártsd magad. Micsoda marhaság. Holnap már együtt fociznak Tuna meg Lacika, a nyakam rá, lehet hogy már ma délután is vettek egymásnak fagyit. Tudhatod, ha egy nap nem látja, már mindjárt oda van a Tunáért, erre te összeveszel az anyjával. Hát édesanyám nem tudod megérteni, hogy ez butaság? — De az én kisfiámat ne bántsa senki se. G yerekszokás. A pecsenye kitűnő. Piros, és átszövi egy kis zsírréteg. Cékla. Szalmakrumpli. Finom. De ez az ösz- szetűzés Tuna anyjával... — Nem szólsz? Csak nem könnyes a szeme? Most, hogy eltörte a karját olyan furcsa lett. Milyen a szeme? — Valami bajod van? A hangja? Nem, nem volt tárgyilagos. Olyan egyformák a napok, olyan egyforma szokott lenni a hangja. Most miért szokatlan? A kés meg a villa egyszerre csörrent az asztalon. A férfi két ujjúval fogta a letört kenyérfalatot. — Ma a Bottyán gimnáziumban szereltünk villanyt. A szertárból az üvegablakon át beláttunk a terembe. Képzeld, annyira hasonlított rám a fizikatanár. — És? — Semmi, csak eszembejutott... Magyarázott és mindenki odafigyelt. Valamilyen eszköz volt a kezében. Még bennünket sem vettek észre. Minden kölyök szeme a tanáron, nem érdekes? — Az. — Ha letelik a nyolc óra ledobom a drótot, vagy a biztosítékokat, ami éppen a kezemben van, és sietek. Ügy szeretnék, szerettem volna — ivott egy korty vizet —, úgy dolgozni az életben, mintha... mintha otthon lennék. Ha belépnék egy osztályba, azt hiszem hazamennék. — De magad hagytad ott az egyetemét. — Azt hiszem el voltam kényeztetve. Anyám, hiszen tudod. Es fura dolog, de néha csak rohanok, pislogok a többi ember arcába, és a parton leszaladok a víz széléig. Es a víz fekete. Fura dolog, de fekete. T ényleg könnyes a szeme, ahogy olyan sokáig néz? És a hangja? Milyen? — Nézd — az ajtó félig nyitva volt. Lacika hasra feküdt a padlón, lábaival kaszálta a levegőt, és tornyot épített. — Es nézd a szép lakásunkat. Olyan hangulatos a szobánk. És minden olyan szép, annyira kedves itt. A férfi bólintott. Lesütött szemmel kinyújtotta a kezét a megkezdett kenyérért. i
