Petőfi Népe, 1970. július (25. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-26 / 174. szám
H ajdú szokása szerint részegen ment haza. Á felesége, amikor meghallotta az előszobában a zajt, felkelt és kiment. Nézte, ahogy a férje leveszi a kabátját és felakasztja a fogasra. Hajdú egy pillanatra megbillent. belekapaszkodott a kabátba és leszakította a fogast. Az asszony nem szólt egy szót sem. Hajdú tehetetlenül maga elé tartotta a kabátot, aztán szeretettel magához szorította. — Hazajöttem — mondta az asszonynak. — Vacsoráztál már? — kérdezte az asszony. — Nem. Bementek a konyhába, az asszony feltett a gázra egy lábos rakott krumplit. Hajdú lezökkent az »asztal melletti székre, a kabátot az ölében tartotta. — Add már ide, te szerencsétlen — mondta az asszony és elvette a kabátot. Mire visszajött az előszobából, Hajdú már maga elé tette a rakott krumplit és kanállal ette a lábosból. Egészen a lábos fölé hajolt és úgy tömte magába. — Még meg se melegedett ... — mondta az asz- ízony. Hajdú abbahagyta az evést és felnézett. — Mit bámulsz? — kérdezte az asszony. — Ügy eszel, akár egy disznó. — Mert te moslékot főzöl — mondta Hajdú meglepő logikával. — Moslékot főzöl. Ez az igazság. Az anyád se tud főzni, te se tudsz. Lelketlenek vagytok. Az egész család. Mindent csak azért csináltok, mert meg kell csinálni. De nem ez az élet értelme. Belekotort az ételbe és a szájába dugta a tele kanalat. Az asszony otthagyta és lefeküdt. Császár István: ben és így lesz ezután is mindaddig, amíg maguk a bádogosok le nem szoknak róla. Nem azért itatták ők Hajdút, hogy szemethuny- jon valami felett. is. Nem volt erre szükség. Csak éppen sajnálták, amiért ilyen nagyokosnak hiszi magát. H | árom éve házasodtak. A férfi a bádogosrészleget vezette a Lakásjavító Szövetkezetnél. Gyakran kijárt ellenőrizni a munkásokat. A bádogosok többnyire dörzsölt fiúk voltak, láttak már Hajdú előtt jó néhány részlegvezetőt, előbb-utóbb mindet megtanulták kezelni, akár a szerszámokat. Főnöknek szólították Hajdút és túlzott tisztelettel hallgatták az utasításait. Megvárták, amig mindent végignéz, aztán lekísérték a sarokig, ahol beráncigálták egy pofa sörre. Hajdú erősködött, hogy ő fizeti a magáét, de mire a pénztárhoz ment volna, már hozta az inas a deci cseresznyét és a korsó sört. Hajdú megtehette volna, hogy nem fogadja el, de maga is érezte, hogy mennyivel fiatalabb és tapasztalatlanabb ezekpél a régi szakmunkásoknál, akiknek parancsolgat, és mivel apja, anyja munkásember volt, magában szégyenkezett. hogy csak járkál, vagy éppen íróasztalnál ül egészséges, erős férfi létére. Visszautasítani a meghívást annyit jelentett volna, hogy ő is afféle sápatag szemüveges, akinek egy pohár italtól kiüt a hideg veríték a homlokán, vagy éppen azt is hihették volna a bádogosok, hogy lenézi őket. Megitta hát ezt a butító cseresznye-sör keveréket, és ha nem menekült idejében, belédiktálták a következőt is. Tellett a bádogosoknak, mert lopták az anyagot és maszekoltak munkaidő alatt, de ez így volt mindegyik részlegvezető idejéL eszakadt a fogas — mondta Hajdú reggel, miután felkelt. A fürdőszobában állt a tükör előtt és borotválkozott. — Te szakítottad le — mondta a felesége. — Hozzá se nyúltam. — Dehogynem nyúltál. Dülöngéltél a részegségtől — Hát ittam egy kicsit tegnap, az igaz. De a fogashoz nem nyúltam. — Arra sem emlékszel, hogy mosléknak nevezted, amit főztem? — Ezt csak rámfogod. Semmire sem emlékszem. Azt sem tudom, hogyan jöttem haza. Érdekes. Már másodszor fordul velem elő az ilyesmi. Az utolsó emlékem tegnapról, hogy nagyon részegnek éreztem magam és elindultam. Átmentem az úton, és integettem egy taxinak. És kész. Utána felébredtem itthon. — Még beszélgettél is velem — mondta az asz- szony. — Nem emlékszem — mondta Hajdú. apró kislányt és egy kisfiút, a kisfiú hegedűtokot vitt és valami kávésbögréről beszélt, pedig már éjfél is elmúlt. Hajdú felesége fel sem fogta az ehhez hasonló jeleneteket, türelmetlenül várta, hogy elmúljanak, mintha kötelező előzményei lennének a férje hazaérésének. Nem tudta volna megmondani, hogy miért várja a férjét. Talán olyan gyorsan romlott el a kapcsolatuk, hogy nem volt ideje megváltoztatni a viselkedését. Még mindig úgy várt, mintha azt hinné, hogy nem az az igazi, ami van, hanem ami volt. Veszekedni is csak sokára kezdett a férjével, méghozzá elég különös módon. M \J alamikor, később, * együtt iszogatva a bádogosokkal elmesélte nekik az esetet. Harsogva nevetett hozzá, mert már a harmadik rundónál tartottak. — Amnéziád volt, Ferikém — mondta Szántó —, ezt így hívják, pajtás. Minden rendes piásnak amnéziája van. Iszol, aztán egy- szercsak elszakad a film. — Végre van valamim — mondta Hajdú és megint csak nevetett, mintha boldogságba csiklandozták volna. — Emberek, huszonnyolc éves koromra sikerült elérnem az amnéziát. Doktor Hajdú Ferenc, rendkívüli és meghatalmazott amnéziás, az amnézia osztály előadója! A bádogosok is nevettek, látták, hogy belevaló gyerek ez a Hajdú. H ajdú felesége késő estéken széket húzott a nyitott ablak elé és az utcát figyelte. Nem tudott elaludni, amíg nem jött a férje. Ott könyökölt, a karjára hajtotta a fejét, bóbiskolt, de csak rövid ideig, aztán, ha lépések kon- gását hallotta, ismét az utcát leste, a szótlanul sétáló rendőröket, siető párokat, titokzatos öregasszonyokat, rekedten dudorászó vagy civakodó korhelyaket. Olykor furcsaságokat kínált a fűszagú éjszaka. Egyszer őszhajú ember ment a túlsó oldalon, kézenfogva egy iféle csillár ez? — kérdezte Hajdú a szobában. — Kicserélted a lakást? — Egyél, aztán feküdj le — mondta az asszony. — Vakító csillár — mondta Hajdú. — Este itt volt a Sanyi — mondta az asszony. — ö hozta. Fel is szerelte mindjárt. Feküdj le. — Szóval palikat fogadsz a lakásunkban. Beszennyezed az otthonunk hétszentségét. — Mondom, hogy a Sanyi szerelte fel. A húgod férje. — Biztosan te álltái a létrára, ő meg a szoknyád alá nyúl-kált. Az asszony a férjére nézett és egyszerre idegennek látta. Egy idegent látott, akin észrevette a koszos cipőt, a rosszul választott konfekciós öltönyt, a félrecsúszott nyakkendőt, az undorítóan nedves száját, az izzadó homlokát, egy hülyén vigyorgó, duzzadt arcú fickót látott, akit irtózatosan gyűlölt, amiért betolakodott a lakásába, az életébe. — Persze, hogy a szoknyám alá nyúlkált. Még mást is csinált. A hasamig csúsztatta az érzéki kezét! — mondta Hajdúné a saját hazugságától elzsibbadó szájjal. Ilyet, hogy „érzéki kéz”, soha nem mondott még életében, de most az is eszébe jutott, hogy a sógorának valóban érzéki keze van. — Lefeküdtél vele? — kérdezte Hajdú, és már nem nevetett. — Igenis, lefeküdtem! — kiáltotta az asszony. — Meguntam, hogy állandóan rád várjak! Megutáltalak! Már semmit sem jelentesz nekem! És még folytatta volna, de Hajdú elbőgte magát olyan elesetten, mint egy gyerek. — Hát én szerettelek. Szerettelek téged. — Utállak. Gyűlöllek — mondta az asszony. Hajdú az asztalhoz ment, leroskadt a székre, mind a két karját az asztalra tette, — Hová jutottam?.!! — motyogta, aztán felhüppö- gött, lehajtotta a fejét és horkolni kezdett. — Feküdj le — mondta az asszony fáradtan. Hajdú felnézett. — Ja? — kérdezte és az ágyhoz cammogott. — Hogy jöttem haza? — kérdezte reggel. — Ahogy szoktál — mondta a felesége. — Jó részeg lehettem — mondta Hajdú. — Ne haragudj. — Miért haragudnék? Megszoktam már — mondta az asszony és így éltek tovább. Amikor Hajdú részegen jött haza a felesége reszkető indulattal mesélte, hogy miképpen csalta meg napközben. Űjabb és újabb részleteket talált ki. Undorító aprólékossággal elmagyarázott mindent, és Hajdú sírt, mocskos ringyónak nevezte a feleségét, vádolta önmagát, nagylelkűen meg- bocsájtott, dührohamokat kapott, kiabált, hogy a vonat alá fekszik és reggelre nem emlékezett semmire. Szégyenlősen mosolyogva utasította a bádogosokat, húzódozva bement velük a kocsmába és tehetetlenül elfogadta az egymást követő rundókat. Llajduné gyakran gon- ■■ dőlt arra, hogy elválik a férjétől, mégsem tudta rá elhatározni magát, mert akkor el kellett volna válnia mindentől, saját magától is, attól aki volt attól, akinek akarta magát. Egy napon megtette, amivel fenyegetőzött. Nem lelte örömét a silány kalandban, de bűntudatot sem érzett. A tévéjüket javította egy mackóvá nőtt kamasz. Tunyán pislogott, mikor az asszony kacérkodni kezdett vele, csak megfogta a derekát olyan mozdulattal, mintha ez is a javításhoz tartozna. A húsz forint borravalót ugyanúgy elfogadta, amikor Hajdúné odaadta nelji az előszobába, mint máskor. — Kicsit elhajoltam — mondta Hajdú, amikor késő este hazajött. Az asszony az ágyban feküdt. — A konyhában van vacsora — mondta, aztán elaludt és nem mesélt semmit, soha többé nem mesélt. Zelk Zoltánr Be jól van így! Igazatok van emberek, ha bor, ha tánc, ha kártya, a boldogság egy korty ital egy harapás pogácsa. A boldogság lugasban ül, a vállán nyári este, bemond egy piros ultimót, emlékezik egy meccsre. A boldogság nem didereg, ha térdig hóban táncol: a dobokon zápor szalad, a kürtök torka lángol. A boldogság úgy változik. nem lelkét, tollát váltja, tegnap tangó, ma csacsacsa, mindig csattog a szárnya. A boldogság... most már tudón, mint mindig tudtak mások, véreres szemű éjszakán így oltom el a lángot. Villanykörtémet dér lepi, de tudom a világot, az én labdám már sohasem zörgeti meg a hálót... Kiki magának? milliárd boldogság a közösség! be jól van elrendezve így, hogy ti vagytok a többség! Gyárfás Endre: Vihar előtt Letepert asszonytest a hold, fekete fűre hanyatlott. Rámerednek a jegenyefák, remegő szűz suhancok. Szétpattanni szeretne az ég, Villám magva csírázik. Egyik pólus az emberiség, s az emberiség a másik. Tamás Menyhért: Változások A pajtában falnak dől a kiszáradt fűzkosár, résein kibújt gyermekkorom emlékezete, szótlanul int s a halk házsorok közé kísér ahol a teljesedő éj teljesedő álmokat rajzol az ablakokra, a pap sajtos árokpartok már nem ismerik a szorongást, az út szélén kővémeredt hitek hevernek, ahol rozsdás-kilincsű kápolnákban emészti magát az isten. Különben, a napkelte olyan, mint akkor volt, a föld föld maradt, a munka munka — kemény, de könnyebb, akár a megosztott gond, csak a dombok válla roskadt meg, súlyosodnak a völgyek: terpiőbb lett ölük. UÖ'-fjjOU. Kovács László; A Duna-partoo.
