Petőfi Népe, 1970. július (25. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-26 / 174. szám
8. oldal 1970. július 26. vasárnap i Kodály-szeminárium Gemenci képeslapok Magyar zenetörténeti hangverseny B evallom, főiskolai tanulmányaink során a magyar zenetörténet nem tartozott a népszerű tantárgyak közé. Nem mintha valami kozmopolita szellem uralkodott volna a tanszakon. Azt sem mondhatom, hogy a jó könyv vagy a jó előadás hiányzott volna. De elriasztott a sok, száraznak tűnő adat és legfőképpen: úgy éreztük hogy a tárgy keretében többnyire csupán kottából megismert zenei emlék muzeális érték csupán, élő zenévé nem képes válni többé, legfeljebb a kutatóknak jelent érdekességet és a zeneszerzőknek nyújt felhasználható alapanyagot. Nos, a péntek esti előadás és különösen a hozzá kapcsolódó hangverseny azt bizonyította be, hogy avatott művészek megszólaltatásában élővé tehető ez a zenei hagyaték is a mai koncertteremben s ami még fontosabb: távlatot nyit az újabb magyar zene jobb és mélyebb megértéséhez; éppen azért volt nagyon helyes a Kodály-szeminárium eseményei közé a régi magyar zene bemutatójának beiktatása. Bónis Ferenc zenetörténész rövid bevezető előadásában — ahogy ő maga célul tűzte ki — csupán vázlatos áttekintést adott a Tegnap reggel nyitották meg a Kecskeméti Centrum Áruház pavilonját. A pavilonra azért volt szükség, mert az áruházat felújítják és a felújítás idején egy- egy osztályt ide helyeznek el, hogy az árusítás zavartalanságát biztosítsák. Elsőként a méteráru és lakásmagyar műzene alakulásáról Mátyás király korától a nemzeti romantika kibontakozásáig Sajnos, itt, a reformkor táján, le is zárta a témát, pedig nem lett volna érdektelen néhány szót hallani Erkel és Mosonyi művészetéről, a népies műdalokról valamint Liszt magyar vonatkozású alkotásairól. Ugyanakkor igen helyesen, nem adatokat halmozott, hanem inkább a történelmi háttér és ezen belül a zene szerepének felvázolására törekedett. A műsor első számaként Bakfark Bálint 2. lantfantáziáját hallottuk. Az európai reneszánsz zenei nyelvét jól felhasználó kitűnő kis kompozíciót Kecskés András szólaltatta meg. A lant finom hangzása, kis hangereje azonban a mai hangigények és akusztikai adottságok között még ilyen jó előadásban sem képes maradéktalan élményt nyújtani. Ennél a számnál valóban a korhűséget éreztük a legfőbb pozitívumnak. Ezután Csajbók Terézia énekelt XVII—XVIII. századi virágénekeket és egy kuruc dalt. Sajnos, a művésznő nem tudott sem zenei, sem történelmi atmoszférát teremteni s ehhez még csak hozzájárultak hangképzésének, hangzóejtésétexti'l osztályt költöztették ki. A pavilon egyik részében a nyitvatartási időn túl és vasárnap ajándék-, játék- és piperecikkeket árusítanak. A pavilont szeptember végén lebontják. Addig viszont teljesen felújítják, modernizálják az áruházat. nek egyes fogyatékosságai. A második részben énekelt Esterházy-kantáta tételekben viszonylag jobban magára talált. Ugyancsak a XVII—XVIIÍ. század hangszeres tánczenéjéből mutatott be egy sorozatot csembalón Sebestyén János. A hangszer hangszíne régi kort idézett, mégis eleven volt. a művész változatos regisztrálással és megfelelő ritmikai feszültséggel a stílushűség követelményeinek betartása mellett is a mai hallgatóhoz szólt. Ettől a számtól kezdve a közönség reagálása is egyre aktívabbá vált. Az egész műsor legkiemelkedőbb számának Esterházy Pál Harmonia Coeles- tis című művének néhány tételét éreztük. A magyar barokk e legkiemelkedőbb, európai műveltségű szerzőjének alkotásai zeneileg értékesek s éppen azért ma is frissnek hatnak. A műsor összeállítói igen szerencsés kézzel válogatták ki a mű jellegzetesen magyar intonácdójú tételeit Z áró számként Csermák Antal: Az intézett veszedelem vagy a haza szeretete című programvonósnégyesét hallottuk. Megható példája ez a darab annak, ahogyan egy jó szándékú és tehetséges magyar zeneszerző 1800 körül a bécsi klasszikusok formavilágát és kompozíciós technikáját jellegzetesen magyar nemzeti tartalommal igyekszik megtölteni A kitűnő Tátrai quartétt — mely már az előző számban is remekelt — nagy szeretettel és színes fantáziával mutatta meg a sajátos mű zenei és nemzeti értékeit. A siker is ezt igazolta; a közönség lelkes tapsára az utolsó tételeket meg is ismételték. Körber Tivadar Megnyílt a Centrum Áruház pavilonja Kánikula F urcsa hatással van a szokatlan hőség az emberekre. Van, aki sztoikus nyugalommal ül a napon, ötven fokos melegben, fején egy zsebkendő és olvas, vagy csupán mereng és várja az idők Jobbra fordulását, a hűvös őszi napokat. Annyira lusta, hogy még a nyugágyat sem hajlandó árnyékba vinni. Mások behúzódnak egy- egy söröző hűs sarkába és a pokoli fuvallatot lehelő égboltra fittyet hányva, seritallal áldoznak az egészségnek és az idő agyoncsapásának. Legtöbben mégis a strandokat keresik fel, azzal a naív hiedelemmel, hogy ott kényelmesen megfürödhetnek, aztán elterülve az anyagyepen szerencsen-barnára sülnek le. Az ábránd pillanatok alatt szerte foszlik, s örül a jámbor, ha a nagy tömegben egyáltalán vizet ér a lába. Említhetünk azonban más példákat is. Hiszen nem mindenki töltheti évi rendes szabadságát nyáron. Valakiknek dolgoznia is kell. A kemencék mellett, a forró szerelőcsarnokokban, járműveken, mozdonyokon irodákban ezrek és ezrek törölgetik a homlokukat. Az ügyfél meglepődik, ha benyit egy irodába, s egy félmeztelen iz- zadmány dörmög felé: tessék parancsolni. Vetkőzzön le elvtársam, fő a kényelem ... S negyed óra elteltével már két hazánkfia ül a ventillátor kisded szelében és szidják a kánikulát, visszasírván a telet, amikor viszont a hideget, a hóakadályokat káromolta az ember. Hát ki tud itt igazságot tenni? É n, mint afféle szika- roid alkat, fütyülök a melegre. Felőlem akár száz fok is lehet árnyékban, belőlem ugyan egy csepp zsírt sem tud kiolvasztani. Ügy viselem a legnagyobb hőséget is, mint égen a csillag (már tudniillik pislogok). Namármost. Mint ilyen, bőséges alkalmam van megfigyelni a többieket, s mulatságos tapasztalatokat szerezni lelkünk épülésére. Például: Egy kövér ember halad az utcán, majd odaér a parkhoz, ahol a nyugdíjas bácsi éppen a füvet locsolja. A kövéren mindössze egy atlétatrikó, s egy rövid nadrág található. Megáll egy pillanatra, látszik, hogy korszakalkotó ötlete támadt. A következő pillanatban oda is szól a locsolónak. — Szakikám, adjon egy zuhanyt ide, a nyakamba! A locsoló ember megdöbben és azt emlegeti, hogy neki csak a füvet, a virágokat szabad locsolnia. A kövér viszont színes szavakkal ecseteli az ő nagy nyomorát, hozzáteszi, hogy még egy kilométert kell gyalogolnia az irdatlan hőségben. A locsoló ember szíve meglágyul, ég felé emeli a csövet, s a kövér — aktatáskáját a járdán hagyva — alá áll a lezuhogó hűs víznek. Aztán kezet szorítanak, s a mázsán felüli honfi ázott ürgeként, de ragyogó áb- rázattal ballag tovább. A locsoló ember pedig dörmög: — Micsoda alakok vannak! K ét éltesebb egyén ül a parányi italbolt egyik asztalánál. Orruk színe arra enged következtetni, hogy mindketten közeli rokonságban vannak Mister Alkohollal. — Én például télen kifejezetten utálom a sört. Hányinger kerülget, ha meglátom. Ilyenkor nyáron A madarak üdvözlete ftsendes az erdő, csak 8*- rovarmuzsika hallatszik. Közelről a szúnyogkórus, távolabbról a tücsökzenekar, melyhez a békák is besegítenek. Szóval ilyen ez a reggeli koncert. A hajnali megfigyelésnek vége. Jókedvünk van, ragyog a júliusi reggel, mozog a vad mindenfelé. A jelekből ítélve nászúira készülnek az agancsosok. Az őzek egy jó hét múlva megrajzolják a tisztásokon a „boszorkánygyűrűt’’. Egy hónap múlva az erdő koronás urai hangos szóval hívják légyottra a szelíd szarvasmenyecskéket. Az agancsok már készek, megcsiszolva a párviadalokra... Óvatosan megyünk a kitisztított cserkészúton. Egy nyúl majszolja még késői reggelijét. Nem zavarjuk, megvárjuk míg bebaktat a fák közé. Pedig Kittynek nem sok biztatás kéne egy kis reggeli testedzésre. A réten megunta a bőséges reggeli után a gólya is egyedül és előttünk startol az erdő felé. Bizonyára a nagy út előtti navigációs értekezletre igyekszik. Vagy az is lehet, hogy 8 órára kell megjelennie a nádas melletti útlevélosztályon. Hiába, nincs már sok idő az afrikai utazásig ... A gógáni öbölnél valami fehérük a víz szélén. Kis- kócsag. Gyűrűzik körülötte a víz, amint éles csőrét bebevágja a halacskáért. viszont nem tudnék meglenni nélküle — elmélkedik az egyik, s réveteg pillantással felméri az asztalon levő kilenc üres korsót, miközben a tizediknek már fogja is a fülét. — Ezt magyarázd meg Tónikám! — teszi hozzá. Tónikám — aki látha- tóan nyáron is a fröccs 1 rendíthetetlen híve maradt — elmélyült töprengésbe; kezd. Látszik az arcán, 1 hogy a kérdésre valami tudományos választ akar adni, de szellemi erejéből mindössze ennyire telik: | — Hát igen! Ezzel mindketten felemelik a poharat. Arcukon a mennyei béke terül el. M egemlíthetnénk még azt a motorost, aki ijedtében kézit csókolomot köszönt a rendőrnek, a nyugdíjast, aki szinte utolsó erejével fordult meg egy ígéretes miniszoknya után, az újságárust, aki egy lavór vízbe tette a lábát a bódéban stb. Ilyen hőségben aztán nem csoda, ha alig van foganatja a reklámnak, hogy már r~ t szerezze be téli tüze1”'1. Egyelőre ugyanis úgy ■ z ki, hogy nem is lesz tél... Két kilométert rövidítünk azzal, hogy csónakba szóltunk. Hangtalanul merülnek az evezők. Kitty mint egy fregattkapitány, úgy feszít a csónak orrában. Most lefektetem, mert ezt a gémrokon — csúnyahangú, de annál szebb — bakcsót puskavégre akarom kapni. Mármint fo- topuska végre. Be is áll (a felső kép a tanúm), mint egy hivatásos modell, de a zárkattogást úgy látszik nem szereti, mert puha, lágy szárny csapásokkal máris a fák koronái közt tűnik tova. Ez persze nem baj, mert röptében is élvezet a madárfotózás, s a „duplázás” sikerült. Nemsokára kacsabeszéd üti meg fülemet. Még csendesebben közelítek. A távcsövet is segítségül hívom. Hárman vannak. Csupa gácsér. Itt kaszinóznak a betyárok a legénytanyán, mig szegény asszonyoknak fő a feje a gyerekek repülés tanításában és egyéb családi gon dókban. Lehet, hogy arról hápognak, hogy tavaly az öreg gácsért valami zöldkalapos siheder hogyan durrantotta le, s a lövés után a nagy madár lehanyatlott. Nagyot csobbant a víz, s a kacsanép apró gyöngyszemében a félelem vergődött... Meg, hogy már megint itt van a nyakunkon az augusztus és újból szórják ránk a zöldkalaposok a dörrenős golyócskákat ... Aztán hirtelen csönd, majd sziszegtek a szárnyak suhogtak a kifeszített tollak, szinte fütyültek a u"gy sebességtől. Mind feljebb ... feljebb, amíg c~ak el nem tűntek a vég- te'en magasságban. Kép és szöveg: m fiái — Kovács Gábor
