Petőfi Népe, 1970. július (25. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-19 / 168. szám

Balatoni

beszélgetések

Tamaz Csiladze:

Kis állomás

Messze, túl az úton szétszórt falu párállik a ködben, odafönn csillagok közt szenderegnek a nyárfák,

szemafor parázslik a töltés szélén — vadrózsabogyó.

Kilépsz a síneikhez, vársz valakit szobormereven.

Ágyúk árnyéka ilyen.

A pőre puszta fölé lebegő óriási, narancsszínű hold fellzzítja a kis megálló talpalatnyi peronját

Otthonos és fenséges az ég, akár egy panteon, sírkövön elszórt szegfűszirmok a csillagok.

Az idő, amelyben vonatok körbe cikáznak, veled van tele és füttyszóval és lobogókkal.

Egyszercsak fölrepesnek a sínek, és egy szitakötő kilobban, akár a gyertya

Ezen a kis állomáson csak másodpercre

torpannak meg a mennydörgő vonatok.

Rab Zsuzsa fordítása

Talán a kánikula teszi és talán azzal is összefügg, hogy az országos népművelési tanácskozás túlságosan közel van ehhez a most kezdődött eseménysorozathoz — de a Balatoni beszélgetések címmel indult több fázisú és rendkívül érdekes tematikájú népművelési találkozó- és vitasorozatot nem kényeztette el túlságosan az országos sajtó. Néhány soros híreken túl nem terjednek az erről szóló tájékoztatók, pedig a Somogy megyei Tanácsnak ez a helyi méretekkel indult kezdeményezése megérdemli a figyelmet. Most, a közművelődés modern problematikáját feltáró országos népművelési tanácskozás után különösen fontosnak látszik a Balatoni beszélgetések, hiszen a Siófokon lezajló események így vagy úgy, de érintik az ország majdnem teljes népművelési apparátusát. Mind a négy égtáj felől érkeznek ide a legkülönbözőbb beosztású népművelők egy-egy tájegység, vidék vagy intézmény képviseletében és mondják el nyíltan, őszintén véleményüket saját munkájukról, a szocializmus építésének olyan fontos közművelődési kérdéseiről, amelyeknek megoldása, rendezése nélkül társadalmi fejlődésünk távlatai hiányt szenvednének, az elénk tűzött nagyszabású elgondolásokat csak hosszabb időszak elteltével, a tudati változások gyakorlattá érle- lőd.ése után lehetne megvalósítani.

Először július első hetében a közművelődési lapok problémái kerültek terítékre. A Népművelés, a Népművelési Értesítő és a Könyvtáros szerzőgárdája, baráti köre és az e témakörben legtájékozottabb népművelők nyilvánítottak véleményt a lapok profilját, témaköreit, fejlődésének távlatait illetően, voltaképpen azt a vitát folytatták tovább, amely az egész ország nyilvánossága élőt a közelmúltban zajlott le a fővárosban.

Helyi, regionális kezdeményezésnek indult a Balatoni beszélgetések. Ötödik alkalommal rendezi meg a Somogy megyei Tanács; — legelőször Balatonbogláron ültek össze a népművelés szakemberei, s tavaly költözködött át ez az immár hagyományossá vált rendezvénysorozat a Balaton déli partjának fővárosába, Siófokra. A közművelődési lapok legfontosabb problémái most kerülnek először terítékre. Volt már hasonló tanácskozás a pedagógiai folyóiratok íróival, 1967- ben pedig az általános- és középiskolák legkülönbözőbb szaktárgyainak szakmai értesítői, folyóiratai távlatait határozták meg a részvevők az akkor lefolyt tanácskozássorozaton. Igen fontos tématerülete volt az eddig lezajlott vitáknak például az Iskolatelevízió módszertana és az ilyen típusú adások jobb felhasználását szolgáló elmélkedés. 1969-ben az Iskolatelevízió témáját egy rendkívül érdekes, nemzetközi mére^ tű vita zárta le, melyen a szocialista országok és néhány más érdeklődő ország iskolatelevízió-hálózatá- * S

Olvasónaph

6 Horváth Márton: Holttengeri tekercsek

NEM KÖNNYŰ olvasmány. Már hetek óta birkózom vele. Leteszem, majd újra előveszem, töprengek felette. A kritikusi kedv és szándék, ha volt is ilyen, ettől alábbhagy. Kell-e, lehet-e többet mondani még? Mégis, úgy érzem, érdemes szólni, ha másért nem, azért, hogy minél többen vegyék ugyanezt a fáradságot, s ismerkedjenek meg Horváth Márton könyvével.

Nem gördülékeny mű. Inkább nehézkes és zaklatott. Egy öregedő, megvakult építész — volt aktív forradalmár és politikus — mondja magnóra vallomásait, emlékeit. A szerző költött szereplőkkel és gyakran valóságos szituációkkal dolgozik, s térképezi fel az ellentmondásokkal teli múlt ösvényeit. Tapogatva, mint a vak ember az élő tárgyak és személyek, s az absztrakt világ tényeit, a gondolatok simaságát, a tévedések durva göcsörtjeit. Hogy miért teszi?

,,Mi kortársi tanúk és aktív résztvevők, kibonthatjuk és továbbíthatjuk a múlt üzenetét, ez az egyetlen, amit nem tehet meg más helyettünk. Ügy kell őrizkednünk a hazugságtól, mint a halálos bűntől. Nem heroizálásra és deheroizálásra — az igazságra van szükség. Szerényebb leszek: legalább az igazságnak arra a töredékére, amire képes vagyok. Nincs más közös nyelv, ami párbeszédet tenne lehetővé az új generációval.’’ — írja a könyv ismertetőjében. S ehhez az elvéhez — vitathatatlanul — mindvégig ragaszkodik. Gyötrődve, újra gondolva, fogalmazva írja művét — amely érezhetően, mint minden hasonló szándékú alkotás, egyúttal regényes önvallomás is.

Tulajdonképpen egy értelmiségi családból induló forradalmár életútját mondja el, a börtönéveket, a szabadulást és felszabadulást, a röpítő lelkes mámort és csalódásokat, majd a konzekvenciákat magára nézve is végérvényesen levonó, kudarcot vallott politikusét, aki végül is a „konkrét” építéshez, régi hivatásához, élete végső lehetőségéhez menekül vissza.

Vádiratnak is beillene ez a könyv az öregebb generációval, de a közvetlen 45 után indulókkal szemben is, ha csak egyszerű menlevelet akarna kiállítani a maga és kortársai számára, s részvétet kelteni az utódokban. De ez áll tőle legtávolabb. Így beszél az illegális harcosokra gondolva:

„NINCS RAJTATOK már a kémkedés és osztályárulás bélyege. Még az árnyéka sem. Akiket kivégeztek, díszsírhelyet kaptak, a bebörtönzöttek rehabilitációt. akiket csak gyanú ért, fellélegezhettek. De felmentés nincs számotokra, megszületett a másik vád, amely elmarasztal titeket az önkény kiszolgálásának és gyáva elszenvedésének bűntettében. Sokan vannak közietek, akik bólintanak az új hamis vádakra. Bólintottak Rákosinak, aztán a vádlottak padján és most újra felelitek: Bűnösnek érzem magam. A fogatlan oroszlán lelkesítő látvány a szívét vesztett forradalmár mellett.

Valami titkotok mégis van. Ezt a titkot kell megtalálnom. Meg kell találnom. Különben elátkozom a pillanatot, amikor

__”

H

osszan idéztem, mert úgy éreztem, a könyv kulcsmondatai ezek. A szándék és nekibuzdulás: megfejteni a „titkot”, amely az apák bűneit hordozta, s amely egyformán csinált hősöket és megalkuvó gyáva embereket ugyanazon eszme jegyében.

A KÉRDÉS csak az, sikerült-e megfejteni valamit ebből a titokból, amely egy egész történelmi félszáza- döt, de főként negyedszázadot ívelt át. Ezt egyetlen könyv sem vállalhatja magára. S nem odhatja meg Horváth Márton könyve sem. De sok gondolatot, kételyt tisztázhat nyílt, őszinte kérdéseivel. „Hogyan védekezzünk a hatalom gyönyöre és a félelem szolgasága ellen... Hogyan küzdjük le a fenyegető erőt, amely magát emeli célnak?” Semmelweis klórvizes fürdőjét — amit a szülő anyák védelmében rendelt el a kórházakban — idézve kérdezi: Az új társadalom bábáinak ezt a klórvizes fürdőjét hol találjuk?

S megpróbál felelni is rá. Felmutatva az igazság egy-egy darabját. „Nem tűnhetek el a történelmi felelősség tengerében. Nem pont vagyok. Tanú, bíró és vádlott vagyok egy személyben. Emlékeim annyit érnek, amennyit segítenek a dolgok értelmezéséhez.” Nem dobja félre a múltat, de leháritja róla a rárakódott, a valódi körvonalakat eltakaró kérget, a hamis képzeleteket, romantikát és illúziót.

Horváth Márton könyvének, ha nem volna más érdeme, csak az, hogy megteremtett néhány valódi és érzékletes figurát, a mozgalom végletes pólusain álló egyéniségeket, akiket nem lehet elfelejteni — már ez is jelentős irodalmi tettnek számítana. O azonban — mint az építész — lakható teret is igyekezett teremteni hősei számára.

Csak azt sajnáljuk, hogy a moralizáló Horváth időnként elnyomja a regényírót. Tud feszültséget teremteni, de ez inkább gondolati síkon, s nem a cselekmények vonulatában jelentkezik. Ezért, mint címéből is sejthetői, nem könnyű olvasmány a Holttengeri tekercsek. Úgy kell oldalról oldalra, mondatról mondatra meghódítani, birtokba venni. A szépirodalmi értelemben vett „regényesség” tudatosan vállalt mellőzése így, sajnos, az emberek egy jelentős rétegét bizonyára eleve kizárja majd olvasói közül.

DE AKI A SZERZŐVEL együtt nekivág a sokfelé vivő és buktatókat is rejtő tekervényes ösvényeknek, hogy keresse az igazabb utat — nem fog csalódni. A könyv jó útikalauznak bizonyul a gondolatok alig ismert bozótjaiban, s új meg új tájak meghódítására, önvizsgálatra ösztönzi az olvasót.

F. Tóth Pál

nak szakemberei ültek össze és cserélték ki tapasztalataikat.

A Somogy megyéből elindult kezdeményezés tehát ma már országos, sőt nemzetközi hírnévre tett szert. Dr. Várkonyi Imre, a Somogy megyei Tanács V. B. elnökhelyettese a megye határain túlterjedő érdekeltségű, magabiztos határozottságú tervekről számolt be az egész tanácskozássorozatot megnyitó ünnepi beszédében. Az elkövetkezendő években sorra veszik egyebek mellett az esztétikai nevelés, a fiatal tudományágnak számító filmesztétika legfőbb kérdéseit. Megvitatják az ifjúság és gyermekirodalom, sőt a gyermekszínjátszás problémáit és tovább folytatják az idén kezdett helytörténeti tanácskozást, amely a tudomány képviselői és a helytörténet helyi művelőinek eszmecseréjét kezdeményezte.

Érdekes, izgalmas vitafórum tehát a Balatoni beszélgetések gyakorlati szakemberek és az érintett tématerületek ideológusai, az állami irányítás vezető szerveinek képviselői találkoznak itt a népművelés, a közművelődés legfontosabb tennivalóinak megvitatása kapcsán.

Elsőízben illeszkedett a Balatoni beszélgetések sorozatába a helytörténeti bizottságok tanácskozása. Az országossá terebélyesedett és tartalmi színvonalában erőteljes fejlődést bizonyító helytörténeti kutatásírás legjobb szakembereinek — történészek, műzeoló- gusok, levéltárosok, könyvtárosok, e fontos népművelési tevékenység helyi és országos irányítói, hivatásos és „amatőr” kutatók részvétele fémjelzi e tématerület háromnapos eszmecseréjét.

Feltétlenül szólnunk kell e rendezvénysorozatnak arról az új vonásáról amely a Balatoni beszélgetések idei szériájában minden eddiginél érzékletesebben megmutatkozott. S ez: a véleménycserék közvetlensége. Naponta „emberi” méretű tanácskozások folytak, gondolatgazdag, tehát céltudatos előadásokkal, melyek hasonlóan tartalmas, tömör hozzászólásokra serkentettek. A délutánok szabaddá tétele, okos, könnyed programja — kirándulás várromhoz, máskor hangverseny, s hangulatos pinceszer — igazán „balatoni beszélgetéseikké” teljesítette ki a találkozókat. Kötetlen, baráti, kedélyes légkörben folytatódott végeredményben a délelőti munka és emberi, személyes érzelmi motívumokkal telítődött.

A honismereti — helytörténeti „turnus” előadásainak, vitáinak — már Bács megyei részvevői is voltak: Mándics Mihály országgyűlési képviselőnk — s miként itt is meggyőződhettünk a csávolyi krónikájára való elismerő utalásból — az ország neves helytörténet-kutatói között számontartott pedagógusunk: Ge- rinczy György, a Hazafias Népfront megyei titkársága részéről, Katona Tibor Kiskőrösről, s hadd legyünk szerénytelenek, a hét elején, lapunk képviselője.

A helytörténeti tanácskozás megnyitó beszédét Molnár János művelődésügyi miniszterhelyettes tartotta, méltatta a helytörténeti kutatás, a mozgalom fontosságát a közművelődésben.

Kiemelte a miniszterhelyettes, milyen lendületet adtak a helytörténeti kutatásnak-írásmak a forradalmi, jubileumi évfordulók. Azon kell lennünk, hogy ez a lelkes aktivitás ezután se hagyjon alább. Hangsúlyozta, milyen szép feladat hárul az Országos Helytörténeti Bizottságra ennek a már eddig is gazdag termést hozott mozgalomnak az összefogásában, irányításában, hiszen éppen az országos méretűvé kibontakozott tevékenység „gazdátlansága’’ tette szükségessé a testület életrehívását.

Dr. Székely György kandidátus, egyetemi tanár, az Országos Helytörténeti Bizottság elnöke adott képet a helytörténet helyzetéről a tudományos kutatásban és szólt a megyei helytörténeti bizottságok szerepéről. Érdekfeszítően izgalmasak voltak a helytörténeti kutatások eredményeinek hasznosításával foglalkozó referátumok.

Az előadások s a közmegelégedéssel ökonomikusán „beosztott” felszólalások a szó szoros értelmében országnyi terület és folyamat konkrét tapasztalatait adták közre mind a honismereti gyűjtőmunka, mind a helytörténeti tudományos igényű tevékenység, mind az iskolai történelemoktatás szempontjából. S nem győzzük aláhúzni a fejtegetések példák konkrétságát! Azért hangsúlyozzuk ezt, mert elégszer tapasztaltuk, hogy rengeteg alkalommal és helyen hallottunk gyönyörű elvi általánosításokat, igazságokat, például a szocialista hazafiságra való nevelésről, de — be kell vallani — sokszor meg is maradunk a szép elvek ismétlésénél. A siófoki Balatoni beszélgetések kézzelfogható, nem túlozunk, ha így mondjuk, intellektuálisan és érzelmileg is forró közelségbe hozott seregnyi momentumot, amelyek kétségtelenül bizonyítják:

a) A helytörténetírás kezdeténél a tömegek érdeklődése áll. A testben és lélekben felszabadult „olvasó nép” meg akarja ismerni múltját, az elődök küzdelmeit; s e nagyszerű mozgalom sodrában írni is megtanulja ezt a történelmet. Ott a községben, üzemben, megyében, tehát közvetlen életterén.

S miközben hon ismereteket gyűjt, helytörténeti kutatást végez

b) történelmi szemlélete helyesen formálódik, történeti tudata marxistábbá mélyül.

A két első napon elhangzottakat szinte „dokumentációként” koronázta az a korántsem teljes (sok kiadvány, mű várja most is kinyomtatását, s a már megjelenteknek sem mindegyike jutott el a számba- vevőkhöz) áttekintés, amelyet dr. Liptai Ervin k»ndi- dátus, az Országos Helytörténeti Bizottság alelnöke adott a tanácsköztársaság! és felszabadulási évfordulók helytörténeti irodalmáról... A mozgalom most kap igazán szárnyra.

Csákv Lajos — Tóth István