Petőfi Népe, 1970. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-10 / 108. szám
Vászonba kötött haza yww* Mikor jó a szociográfia? A kérdésre szinte épp oly nehéz válaszolni, mint arra, hegy mikor jó az irodalom. Kétségkívül, hogy a ténybeli hitelességet. a valószerűséget a szociográfián fokozottabban kérhetjük számon, mint a szépprózán. Sőt, elvárjuk, s joggal, hogy a valóságfeltáró műfaj egy az egyben tapadjon a tényékhez. Ám itt van a buktató is: ha a tények tiszteletét a tények szolgai imádata váltja fel, a szociográfia egykönnyen napi krónikává silányul. Ez a gondolat már az első oldalaknál megfogalmazódott bennem, amikor kézbe vettem Mocsár Gábor most megjelent Égő arany című szociográfiai kötetét. Tettem ezt azzal a tisztelettel, amely kijár a most induló — pontosabban több mint 30 éves szünet után újra induló — Magyarország felfedezése című sorozatnak. E felújított sorozat első köteteként jelent meg Mocsár könyve. A szerző nem többet, s nem kevesebbet vállalt, mint megírni a hazai olajkutatás regényét. S ehhez kapcsolódva azt is, hogy elemezze, de legalább felvillantsa a földgáz és a termálvíz lehetőségeit, perspektíváit. Választ keresve arra is, hogy jövőnk alakulása szempontjából md a szerepük az új „energia-hordozóknak”. Mocsár Gábor mindezekre a kérdésekre, s ezenkívül még sokkal többre is, izgalmas, egyszersmind hiteles választ ad. Ám mindezeken túl könyvét az teszi valódi szociográfiává — választ adva most már az ismertetésem elején felvetett tűnődésre —, hogy félszemmel mindig a magyar társadalom, s a benne élő-munkálkodó ember mozgására figyel. Földkérgünk rétegeinél jobban érdeklik alakuló társadalmunk mélységei; számára ezekbe világit bele a lángralobbanó. * heteken át olthatatlannak tűnő algyői olajkút pokolbeli fénye is. A „regény” mint a valóság is — az olaj valósága — a zalai dombok között indul... Amerikai koncesszióval. Háborús évek, német rablógazdálkodás. De a MAORT-idő- szak a felszabadulás utáni években válik hajmeresztőén ellentmondásossá, s a zűrzavarban busásra halásszák magukat a konjunktúra kalandorai. Bonyolult hatalmi torzsalkodások ütközőpontjává válik a MAORT. S még hosszú évek telnek el, amíg a hatalomra egyedül méltó zalai olajbányászok elfoglalják az őket megillető helyet ... A felszabadulás után az ingoványos bihari földeket is lázba hozta az olaj. A kincs ugyan elapadt. ám a csendes falvakból százak és százak indultak a nagy kaland, az olajbányászat felé. Mentek a kenyerük után... A tápéi és az algyői változások már az elmúlt évek eseménysorozatait „tarkítják”. Megismerkedünk a hetente ingázó olajbányászok életével, a nemzedéki átalakulással, az „olajos” műszakiak problémái pedig társadalmi haladásunk nagy kérdéseivé súlyosodnak. Többször felbukkanó vezérmotívum a könyvben: a Nagy-Alföld népe egészen a legutóbbi időkig ahhoz a koldushoz hasonlított, aki nem' tudott arról, hogy szegényes szalmazsákjában mások által elrejtett kincsek rejtőznek. Nos, a kincsre ráleltünk, az olaj meg is találta a népgazdasági csatornákat, de a földgáz, s főképpen a termálvíz hasznosításának még jócskán útját állják — elsősorban a mezőgazdaságban — a műszaki és a pénzügyi sorompók. Pedig a termálvíz — kalóriában mérve — több, mint szenünk, olajunk, földgázunk együttvéve. Gondoljuk meg: 400 köbkilométernyi, 60 fokosnál melegebb víz... Iszonyatos energia! S rátöbb energiát is kell fogyasztania. Évszázadunknak az energia nemcsak technikailag, társadalmilag is központi kérdése. Szükséges-e itt a lenini elmélet és gyakorlat, valamint az elektromosság összefüggéseire utalnunk? összegezve tehát, a könyv méltó a nagyszerű vállalkozáshoz, amelyet a felfedező sorozat célul tűzött maga elé. Stílusáról itt csak annyit, hogy szerencsére híjával van a rósz- szül alkalmazott „irodal- miasságnak’’, inkább az élőbeszéd stilizált-medita- tív fordulatait követi. Kor- niss Péter fotói jól illusztrálják a témát, némelyik kép szuggesztív hitelű és erejű. Hatvani Dániel Jubileumi tárlat adásul olyan helyzetben vagyunk, hogy az alföldi rétegekben lefelé haladva a malegedési ütem — a geotermikus gradiens — kétszerese a világ más tájain tapasztalhatónak. A felszínrehozatal műszaki szempontjából ez felmérhetetlen előny. Ha megyénk Tisza-menti vidékeire gondolunk, az ott rejtőző „forró tengerre”, nem sürgethetjük eléggé azt a fajta kiaknázást, amely az ottani mezőgazdálkodás rendszerét forradalmi gyorsasággal korszerűsíti, alakítja át. Önnön lehetőségeinkre ébreszt az Égő arany — fényénél rá kell döbbennünk: társadalmunknak ahhoz, hogy mind több javakat termeljen, egyre A KECSKEMÉTI Katona József Múzeum termeiben kapott helyet a közép-magyarországi képzőművészet tavaszi tárlata, amely mellett kiállításra került a Bács-Kiskun megyei tanács vb által kiírt jubileumi felszabadulási pályázat anyaga is. Az összkép ily módon változatos, ami a művek témájára és formavilágára épp úgy áll, mint művészi értékére. Szembetűnő, hogy a szobrászati alkotások minősége egységesebb, megnyugtatóbb ítéletet vált ki a szemlélőből, mint a festészeti és grafikai anyag. Elmélyült kísérletek eredményeinek kell tekintenünk az új vállalkozásokat kedvelő Simon Ferenc Emlékmű-tervét és Építőipari emblémáját. Szabó László Felszabadulási plakettjét és Ülő asszonyát. Míg Simon szárnyaló lendületével, Szabó meditáló gazdagságával hívja fel a figyelmet. Pálfy Gusztáv Küz- delemje és Mementója romantikus ihletésű mű, a művész pályájának sokat ígérő kezdete. Papi Lajos Kucsmás fejek erőtől duzzadó, tömören egyszerű szép alkotás. A festészeti anyag mind felfogásban, mind értékben sokféle és egyenetlen. Nemes hagyományokra épülő, halkan, sokatmondó hangvétellel találkozunk az egyik oldalon, amelynek legjobb példáit Berényi Ferenc (Villanyoszlop, Elesett), Fazekas Magda (Kubikosok, Téli napsütés), Meggyes László (Téli alkonyat), B. Mikii Ferenc (önarckép), Weintrager Adolf (Készülődés), Noel ö. Gábor (Pihenők) és a bemutatott műveivel (Anya lányával és Kalászgyűjtők) meglepő értékeket és kiforrottságot tanúsító Gál Sándor több alkotásában látjuk. Gál Sándor műveit egyébként tárlat legérettebb darabjainak tartjuk. Baranyó Sándor, a pályázat egyik megosztott elsődíjasa, annak idején tehetséges fiatalként indult. A kiállításon szereplő műveiből régi képességeiről csak Pihenő tere vall. A kompozíciót megbontó külsőleges hatáskeresés teszi elhibázottá azokat a munkáit, melyeken lényegében naturalista látásmód fedezhető fel. Goór Imre rajza. (Nagykőrösi utca,, Zagyva mentén.) Noel ö. Gábor is kettős arcot mutat. Az elsődíjas Mementó 1945 és Pihenő című képeivel szemben a bajai Árpád és Kazinczy utca című képein külsődlegesek a formai megoldások, s emiatt veszítenek meggyőző erejükből. A grafikai anyagban a tőlük megszokott színvonalú művekkel szerepelnek: a bővérű jókedvvel és gúnynyal tréfálkozó Gácsi Mihály, a színezett rajzokat készítő Marostordai Anna és a jó technikai készséget bizonyító Palkó József. Sáros András művei közül a jászsági motívumot átélten sűrítő rézkarcát emelhetjük ki. A kiállítás sikeréhez hozzájárult még Benke László, Bényi László, Chiovini Ferenc, ifjú Éber Sándor, Pa- licz József és Vuics István. Ide kívánkozik a szép kivitelű katalógus dicsérete, melyben a 3—3 reprodukcióval szereplő, díjnyertes Baranyó Sándorról és Berényi Ferencről megtudjuk, hogy részt vettek a pályázat és tárlat anyagának elbírálásában is. — A jövőben szerencsésebb lenne, ha ilyen formai hibák nem adhatnának alkalmat a művészeti élet személyi összefüggéseinek megítélésére. A tárlatról több jelentős Bács-Kiskun megyei művész (Bozsó János, Diószeghi Balázs, Goór Imre, Tóth Menyhért) távolmaradt. A katalógus előszavában Madarász László, a megyei tanács vb-elnökhelyettese hangsúlyozta azt a közeledést, amely az utóbbi években a modern művészet és a közönségízlés között tapasztalható. Jó úton járunk — írja —, képzőművészeink eredményesen kapcsolódtak be a szocializmus építésének szerves részét alkotó kulturális forradalom áramába. Mi ehhez a magunk részéről csak annyit teszünk hozzá: igen helyes, hogy a megyei tanács felszabadulási pályázatai évente teret adnak Szolnok és Bács-Kiskun művészeinek a vetélkedésre. Szeretnénk remélni, hogy a jövőben Szolnok illetékesei is módot találnak hasonló művészetpártolásra. R. M. Szalai János: A névnapoknak kialakult a rendje. A titkárnő asztali naptárába évről évre a megfelelő dátumokhoz beírták a keresztneveket, ezt egy magától alakult bizottság rendszeresen ellenőrizte és a bizottság tagjai elsőként jelentek meg Jucikénál, Mancikánál, Imrénél, Ferencnél Istvánnál ,hogy kiki a maga módján sok-sok boldog névnapot kívánjon. Volt, aki pukkedlizva, kicsit selypítve mondta a gyermekverset: „Pici szívem, pici szám, sok boldog névnapot kíván”, volt, aki csatlakozott az előtte szólóhoz, de volt olyan is, aki erős kézszorítással fejezte ki az ilyenkor szokásos érzését. Ha nők kívántak sok boldog névnapot férfinak, akkor megcsókolták a férfit, ha férfiak a nőknek, akkor megcsókolták a nőt. Tehát alkalom volt a névnap a csókolózásra, de alkalom volt arra is, hogy ki-ki a maga módján bevágódjon a főnöknél. Előfordult, hogy némelyek annyit ittak a főnök egészségére, hogy az asztal alól tekintettek fel rá. De ez nem volt általános, évente, ha ötször hatszor előfordult. Az ajándékozás viszont általános volt. Évközben mindenki megfelelő összeget adott át a titkárnőnek, aki ezt beírta egy füzetbe és ebből a pénzből kapott mindenki egyformán, amikor elérkezett a névnapja. Persze nem pénzt, hanem ajándékot. Ennek megvolt a mechanizmusa. A névnapot ülő kiválasztott valamilyen ajándékot a boltban, ezt megmondta a titkárnőnek, aki megvette ezt az ünnepeltnek. Ha többe került, mint amennyi pénzt kapott a kollektívától az ünnepelt, akkor a különbözeiét ő fizette. A névnapi ünnepségen az ünnepelt által kiválasztott ajándékot ünnepélyesen átadták. Az ünnepelt ilyenkor nagyon meghatódott, adta a meglepettet, kicsit szabadkozott is: „... azért ilyen drágát mégsem kellett volna ...” Így zajlott le minden névnap. A legutóbbi is így kezdődött. Az egyik gépírónőnek, Katikának a névnapját ünnepelték. Mindenki gratulált Katikának, Béresné, a takarítónő is, aki ezen a napon ki tudja miért, bent maradt egész nap. Katinka megvette a szokásos két demizson bort, zsúrkenyeret, vajat, csemegeuborkát hozatott a hivatalsegéddel és délután, pontosan másfél órával a munkaidő lejárta előtt előszedte a szatyrából a házikolbászt és a nőkkel összefogva elkészítette a szendvicset. Fél négykor, Kovács Béla menetrendszerűen elkiáltotta magát a hivatal folyosóján: „Mindenki a fedélzetre” és ezzel elkezdődött az ' ünnepség. Mindenki szedelőzködött és néhány perc múlva ott szorongott az egész hivatali apparátus a névnapi szobában, amely valóságban tanácsterem volt, de névnapokon mindig abrosszal terítették le az asztalokat. Az asztalokon kínálták magukat a szendvicsek, öblös poharakba csörgött a rubinszínű bor... Mindenki a fedélzeten volt, mindenki tette a magáét, a hivatalfőnök is megérkezett, helyetfoglalt az asztalion, megragadta a hozzá legközelebb álló poharat, felemelkedett a helyéről, megköszörülte a torkát és így szólt az egybegyűltekhez: — Emelem poharam a mi kis, összetartó kollektívánk kedvencének. Katinkának az egészségére. Kívánok az egész kollektíva nevében neki sok-sok boldog névnapot! K atinka láthatóan elvörösödött, a teremben levők jobb keze a pohár után nyúlt és egyszerre olyan lett a terem, mintha sok-sok rubinkelyhű virágból kötött volna valaki csokrot. A poharak összekoccantak. Mindenki ivott és mindenki maszek alapon is jókívánságokkal halmozta el Katinkát. Béresné, a takarítónő még meg is csókolta és kissé remegő hangon kívánt neki sok-sok boldog névnapot. Mint régi teleken a szánkók, állandóan csilingeltek a poharak. — Egészségére! — Egészségére! Később már konyakkal koccintottak, amire összedobták a pénzt és amit a sarki csemegeboltból hozattak Béresnével. Kovács Béla rázendített a dalra: „Én édes Katinkám, Csak egyszer kacsints rám...” — és Katinka, aki ott ült az asztal közepe táján, előtte a csomaggal, amelyben egy Triumph-meltartó és egy olyan fekete, habselyem női nadrág volt, amelynek a szárára rávarrták a harisnyatartót is és amilyent Jucika, a titkárnő fél évvel ezelőtt kapott a nagynénjétől Ausztriából, most már kacsintott, nemcsak Kovács Bélára, de mindenkire, sőt a blúzra hajlandó volt a melltartót is felpróbálni. Ezt a produkciót a nők mély sóhajtással vették tudomásul, a férfiak pedig tapssal jutalmazták. — Hármas melle van! — állapította meg Kántor István csoportvezető, miközben harmadszor töltötte tele konyakkal a poharát. — Hármas melle van, mint a feleségemnek — tette hozzá később és egyből kiürítette a poharát. A konyak elfogyott, Kántor jobb híján egy hamutartót fogott és azt tartotta a jelenlevők elé. Potyogtak a tízesek a hamutartóba. Utoljára a hivatalfőnök tett bele egy húszast. Kántor összeszámolta a pénzt és elkiáltotta magát: — Béresné! A kiáltásra csend válaszolt. — Béresné! — kiáltotta ismét, és most már ő maga válaszolt: — Béresné nincs. Hová lett Béresné? Most ki megy el konyakért? Az emberek egymásra néztek, nem tudtak dönteni. Végül akadt egy önként jelentkező, Csobákiné az iktatóból, akinek ugyan nem volt munkaköri kötelessége a konyak beszerzése, de ki tudja miért, most ettől eltekintett. Becsülettel meg is hozta a konyakot, de mire visszatért, a hangulat elromlott. Csak Kovács Béla volt a teremben, ö mondta el Csobákinénak, hogy mi történt, amíg ő odavolt. A Béresné miatt mentek el, meg amiatt a hülye Tóbiás Kati miatt, akinek eszébe jutott megkérdezni: hogy hívják Béresnét? — És tudták? 1 — Nem! Maga tudja? — Hát Béresnének! — Katalinnak — A fenét! Katalinnak, mint Katinkát! Wéber Katalinnak! — Nahát! — És ezt csak Tóbiás Kati tudta! Ez volt az utolsó névnap a hivatalban. De csak ^ ebben az évben. Jövőre Béresné nyugdíjba megy.
