Petőfi Népe, 1970. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-31 / 126. szám
Ünnepi könyvhét Csorba Győző: A lélek évszakai SÖTÉR István a Négy nemzedék című, élő magyar költőket bemutató, szinte korszakos jelentőségű versantológiában 1948-ban így mutatta be Csorba Győzőt: „Valóban .érdes kövek’ a szavai: csattognak és sikol- tanak — értelmüket igazi, férfias-viaskodás ,fárasztotta’ meg. S a képek mögött lenyűgöző nagy ódái hang készülődik, mint fekete felhők mélyén az egyelőre csak morgó, tompán dobbantó vihar..Azóta huszonkét év telt el, s Csorba Győző pályakezdése óta több mint harminc esztendő. S ezek az évtizedek be is bizonyították Sőtér István megállapításának helyességét. Másrészt az évtizedek hangsúlyozása azért indokolt mert egy sajátos, következetes, látszólag vidéki”, pécsi költő alkotásainak legjavát tarthatjuk kezünkben, tehetjük mérlegre. Magas színvonalú, erőteljesen intellektuális beállítottságú költészet Csorba Győzőé, ki főleg gondolati tartalmat hordozó verseit fölényes formai fegyverzetben állítja elénk. Ebben a formai virtuozitásban talán észre kell vennünk — bár irodalmi „közhelynek” tűnik — a Berzsenyitől Babitsig terjedő „dunántúli” költészet formakultuszát. S az alkotó egyéniséget befolyásoló műfordítói munkát is. (Igen széles skálán szól a műfordító Csorba: Goethétől Brechtig ívelve.) MINT OLVASÖ először az Ocsúdó évek című önéletrajzi verskötetére figyeltem fel, először mint érettségiző diák. Az önvizsgáló, az önelemző költő igazi próbája ez: „Riadtan pislogok szét, s hallgatok / hova jutottam?, ó, mi lesz velem?" S ahogy oda tud hajolni Csorba Győző egy korán kibontott virágú, megfagyott körtefához, ahogy a „kis halotthoz’’ szól, felfigyelhetünk egyik jellegzetes költői vonására: természetközelségére. De nem „leíró” líra ez, hanem bensőséges, míves, a lélek tájait bepásztázó költészet. Ahogy Csorba jelzi egyik verseimével: Lélek és ősz. És hasonlóképpen nem egyszerűen útirajz-verseket” ír, hanem minden útiélmény átszűrődik a költői leiken (pl. Piéta, Michelangelo szobráról). A költő hang legtöbbször vívódó, meditativ. Sohasem a látványos retorikus, szónokias bölcselkedések útján jár.Csorba mindig a nehezebb utat választja, így akar fentebb jutni, a gondolat magasára. Régóta küzd a halál gondolatával; „Lefelé tart a férfi-út velem.” S talán épp ez a halálközelség vezeti újra és újra a gyerekkorhoz, a Kosztolányi által sokat emlegetett játékhoz”: Csak kezdeni kéne s folytatni serényen, rendjén befejezni a félbemaradtat, hogy férfi lehetnék: a régi kisértőt kijátszani végre örökre magamból. S észre kell vennünk Csorba Győző költészetének sokszínűségét: fényes szavai vannak a szerelemre, gúnyos hangú epigrammát ír a vidéket gyarmatosító” pesti íróról, apró villanásokban vall mindenről: tájról és emberről, idegen tájon való kószálásról, halott anyjáról stb. önmagáról tud legtöbbet mondani: ,.fázni kezdek kívül belül”; vagy: „csonkulni másokért az az igazi épség”; vagy: „az ég s a szívem egyre szűkszavúbb”; vagy: „a jaj nem menti, fullasztja a szívet”. ,,A FELSZÍN helyett a mélybe tör, ihlete nem szökdécsel: medret váj magának.” (Rónay György) Szekér Endre Fodor József: Májusi dal Virágzó május enyhe zöldjei, Most kezd a szép hérics tündökleni, Szép hérics int, meghal a hóvirág, Szép ünnepükre fénylenek a fák. S fátylakkal, pírral hab-pihés begyen, Asszonyok húznak völgyön és hegyen, Szellő hordja száz édes énekét, Mézzel vegyítve május kék legét. Oh, víg zsongás, hang, merre indulok, S már telt szívem zajlásain fulok; Oh dal, fogj, hogy lágy hőmben nem hűlök, S emlékezés, min forrok s enyhülök. Oh, ömlő lét, és rámáradt világ, Serkenjetek csak, bokrok, büszke fák, Szellő, dal, lomb, mely andalít, susog, És májusok, ti, régi májusok! Fény, ifjúság, s múlt, messze rettenet, Poklok, bajok, s hős, szüntelen menet, Bilncscsörgés, átok s víg harsonák: S győz május, mert nem áll meg a világ. Az élet, a szép, a nagy, szertelen, v Oh, májusom, tűz, dal, harc, szerelem, Rendedben izzón míg bírja e láb — S ki majd utánam jön: tovább, tovább! Gál Farkas: r Éjszaka van Éjszaka van. Fuldokolnak a kertek a csillagokban rakétatűz serceg a Hold pislogó petróleum lámpa fordítom arcom régen-holt apámra szavát lesve és mozdulatát kérve oldódva zuhan' rám fekete kéve. Hallod apám? (jajj, sohase tegeztem) lovaid íme megtapodják testem ökreid szarvát beleimben érzem kifent kaszával üldöz az éjben engem, a véznát, kit sohasem vertek. Éjszaka van. Fuldokolnak a kertek az asztagokban izzó nyilak vernek kis vasbotodat mért dobod utánam reszketve emeltelek fel az ágyban. Köszönöm fiam. Csak ne mondtad volna mint kivert kutya üvöltök a Holdra törött testedtől véres lett a paplan hófehér ing és vasalt nadrág rajtam vállamon kapa, bámulok az égbe oldódva zuhan rám fekete kéve. Madárszemű-csönd, bogár-parány álom sétálgatok fehéren izzó tájon fehér öklű nyár, fehér fénygerezdek fehér fogsora fehér reggeleknek fehér inged holttested csont-bőr vázán s a fájdalom, mint egytömb fehér márvány fehér koporsód tej-ködökben úszva fehér lovad a fehér halált húzza fehér galamb, kit fehér vércsék vernek.'. 1 Éjszaka van. Fuldokolnak a kertek zöld-pikkelyes fák arcomra lehelnek kékre veri a szél ujja a szilvát az eget bronzból gyúrt felhők borítják csizmád koppan, a botot is letetted barázdák alatt simul már a tested vergődsz a csönd jéghideg katlanában s nem érdekel, hogy fölötted virág van 1 lovaid szügyig gázolnak a sárban. Hallod apám? Engem itt jégeső ver tüzes orrlyukú bivaly-bika öklel öntöttvas-lapok a mellemet nyomják alázatban vagyok hasonló hozzád s te mégis versz ostor-vékony karoddal csontos hátamat döngeted a bottal habzó kutyákat uszítasz utánam üvöltve üldözöl az éjszakában bár az enyészet, mintha selyem szállal immár szorosan körülfont magával. Éjszaka van. A kertek fuldokolnak a fűben gyíkbőr, bogár-hulla rothad folyékony sárgaréz ömlik a tájra fordítom arcom régen-holt apámra szavát lesve és mozdulatát kérve oldódva zuhan rám fekete kéne-fj Gyászos könyvnap 1944-ben „Nemcsak mi vettük észre, a magyar közvélemény is egyre gyakrabban kérdi: hova lettek a magyar írók, miért hallgatnak...?” — ezzel a drámai kérdéssel kezdi a „Könyvnap — írók nélkül” című cikkét Az Ország című fasiszta lap 1944. májusában. Az akkoriban megrendezendő könyvnap kapcsán erélyesen követeli, hogy a magyar Írók álljanak a gátra és a „nagy napokhoz méltóan” mutassák meg, hogy megértették az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás hozta fordulatot. Szószerint idézzük a lap mondatait: „Miért késik a szellemi arcvonal? Már minden front megmozdult, csak az írók hallgatnak. Az őrségváltás óta (értsd: a német megszállás óta), több ízben is megemlékeztünk lapunk hasábjain a magyar írók ügyéről: a magyar írók egy elég jelentős része még mindig nem akarja megérteni... milyen változást hozott március 19-e. Tovább spekulálnak, tovább hallgatnak... Néhány szerény kivételtől eltekintve csak másod- és harmadrendű írók jelentkeznek a napisajtó történelmi oldalain, s ők is csak azért, hogy egymást szidják ...” Mi történt a magyar irodalomban? Hova lettek a magyar írók? Válasz okán vissza kell nyúlnunk a tragikus 1944. március 19-e körüli eseményekre. A hivatalos lap 1944. április 15-én közölte, hogy a miniszterelnök vitéz Kolozsváry-Borcsa Mihályt nevezte ki a rádió, a sajtó, az irodalom és művészeti élet kormánybiztosává, államtitkári rangban. Az Egyedül Vagyunk cikkíróját idézzük, aki ezekkel a szavakkal méltatta Kolozsváry-Borcsa intézkedéseit: „Könnyű ma tisztán látni, hogy az egyedüli lehetséges út volt, amire Kolozsváry-Borcsa Mihály huszonnégy óra alatt lépett. Amit az Imrédy-kormányban, első sajtófőnöksége idején (1938—39) száz lap betiltásával megkezdett, azt fejezi be most, konokul, keményen, következetesen, az egész sajtó, irodalom, könyvkiadás, rádió területén ... A Magyar Betű talán nem is tudja, milyen hálásnak kellene lennie ennek a férfinak, aki maga a konok következetesség.” Miért „kellett” hálásnak lennie a magyar betűnek, ez kiderül, a kormánybiztos 1944 májusában tartott előadásából: „A laprevizíóval megszűntek a liberális szellemű, népfrontagitációt űző napilapok, szépirodalmi és társadalmi jellegű folyóiratok, amelyek befelé osztályharcot, kifelé pacifizmust hirdettek. Megszűnt nyolc budapesti és hét vidéki napilap, egy fővárosi hétfői lap és 146 egyéb időszaki lap...” — mondta. Az Üj Magyarság című náci-fasiszta napilap így értékelte a tettet: „Ezek a lapok Magyarország sorsát az angolszászok és a szovjet győzelmében keresték ... Az egyik az ipari proletariátus forradalmi uralomra jutását várta... a másik a plutokráciával szövetkezett szélső liberális, radikális zsidó demokrácia fölülkerekedését, a harmadik a paraszt proletariátus dózsai forradalmát akarta megvalósítani.” A betiltások után a kitiltások következtek. A vallása és származása, világnézete miatt nem magyarnak minősített művészeket, újságírókat kizárták az ösz- szes kamarából. Majd felhívások és jegyzékek jelentek meg arról, hogy zsidó és baloldali írók műveit kitiltják az öszes könyvtárakból és ezeket a műveket be kell szolgáltatni. Az Űj Magyarság ..A bűnös betű ellen” című cikkében köszönti a rendeletet. „Ideje volt — írta — hogy a nagy sorskérdéseink rendezése közben ehhez a problémához is hozzányúljunk...” Az első számú jegyzék száznál több magyar és csaknem ötven külföldi író nevét közli, és a felhívást, hogy műveik tilosak, be kell szolgáltatni. Milyen írókat tiltottak be? Csak néhányat sorolunk fel: Ilja Ehrenburg, Tristan Bernhard, Feuchtwanger, Freud, Egon Ervin Kisch, Lassale, Marx, Salten, Werfel, Stephan és Otto Zweig, Heinrich Heine, Proust. A magyarok közül: Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Radnóti Miklós, Déry Tibor, Zelk Zoltán sok szótársukkal együtt tilosak lettek. Tudósítás a Zúzdából, az Egyedül Vagyunk riportere tollából: „22 vagonban szállították ide a beszolgáltatott 447 677 kötetet. Kolozsváry-Borcsa Mihály odaállt az őrlőmalom elé és e szavak kíséretében dobta az első könyvet az egyenként öt mázsás hengerek közé: „A március 19-i események után vállalom a könyvégető, liberális oldalról annyiszor elítélt és barbárnak minősített szerepét...” A korabeli nyilas, jobboldali újságok lelkendező tudósításokban adtak hírt e tettről. De kiemelték, hogy a könyvégetés csak jelképes, mert a kormánybiztos gondoit a jövőre. Nem hamu lesz a könyv (mint lett sok író a krematóriumokban) hanem fontos alapanyag. A „Függetlenség” című lap közlése szerint „hadicélokra alkalmas papíranyagot gyártanak” ... amelyek „honvédetek hősi harcát fogják támogatni”. Jöhetett-e még ezután valami? Igen! „Adyt is a zúzómalomba!” rikoltozták a nyilasok. Az első írólista és a nagysietve megrendezett könyvnap után megjelent második lista még újabb írókkal bővíti a tiltottak névsorát. „Az angolszász barátok következnek!” — közli á Harc című nyilas lap. A felszabadulást követő hónapok felmérése alapján a Magyar Nemzet 1945-ben közölte: A nyilasok tízmillió könyvet pusztítottak el. Csakhogy ekkor, Szálasi- val, már nemcsak és elsősorban nem is a könyvekről volt szó. Élő emberek, írók, gyerekek, anyák, öregek következtek. Mert más kormánybiztosok meg olyan rendelkezéseket hoztak, hogy az emberek százezreit kell a könyvek sorsára juttatni. Vagonokban szállították őket az „emberzúzdába”, a haláltáborokba, krematóriumokba. A felszabadulást követő első könyvnapon, 1945. július 12—13—14-én már újra minden becsületes szándékú magyar író műve megjelenhetett. Sokaknak azonban csak a műve, mert maga az író könyvei sorsára jutott. A művek feltámadnak, az emberek azonban nem. Sorsuk, Radnóti soraival szólva: „Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már mint húr, ha pattan. Tarkólövés. — Így végzed hát te is, — súgtam magamnak .. A müvek sorsa azonban más. Túléli alkotóját és pusztítóját, ahogy szintén Radnóti e jövőbelátó sorokban írta: „a világ újra épül, s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam...” P. F.
