Petőfi Népe, 1970. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-31 / 126. szám
Hegedűs András: Változó világ A HARMINCAS évek derekán és a negyvenes évek elején a népi írók hatására a diákok, egyetemi hallgatók és értelmiségiek figyelme a falukutató mozgalmakra irányult. A falukutatás a haladó értelmiségiek körében társadalmi mozgalommá vált. A szociológiai, szociográfiai műfajnak a felszabadulás után egy ideig nem volt folytatása. Az ötvenes evek dogmatikus légkörében a szociológia a tiltott tudományok listájára került. Csak a 60-as évek elejétől kezdi elfoglalni méltó helyét a tudományok körében. Ezt bizonyítja az Akadémia Kiadó gondozásában megjelent Változó világ című tanulmány Hegedűs András tollából. Huszár Tibor a Forrás legutóbbi számában a szociológia helyéről és szerepéről így ír: „A marxista szociológia társadalmunk önismeretének eszköze. Ha felelősséggel használjuk, egyre nagyobb szerepet kap a politikai döntésekben. Mert a valóság tényeinek birtoklása biztonságot jelent a politikai vezetők számára is. Es előbb-utóbb megalapozza abbéli hitünket, hogy a valóság nem ellepünk dolgozik.” Az elmúlt 25 év nagy átalakulásai közül is a falu társadalmi életében mentek végbe legnagyobb változások. A faluszociológia éppen ezért vált fontossá úgy az elmélet, mint a gyakorlat számára. A közelmúlt történetéhez szorosan hozzátartozik a mezőgazdaság szocialista átszervezése, iparosodása, a falu városiasodása, napjaink és a holnap kérdése, a tsz-demolcrácia, a szellemi és a fizikai munka szétválasztásának problémája, az irányító tevékenység és közvetlen termelés elkülönüléséből adódó konfliktusok. Ezek a kérdések, amelyekre a szociológusok megyénkben is választ keresnek. Hegedűs András tanulmánya is azt vizsgálja, hogy milyen új rétegződés lépett a régi falusi struktúra helyébe és melyek a ma falujának fejlődési irányzatai. A bevezető után rövid ismertetést ad a felszabadulás előtti agrártársadalomról, a harmincas évek irodalmi szociográfiájának törekvéseiről, majd abban jelöli meg a mai faluszociológia célját, hogy a múltat, a mát és a jövő lehetőségeit egyaránt elemezni kell. A FALU átalakulásának két nagy társadalmi folyamata a mezőgazdaság szocialista átszervezése és a szocialista iparosodás szükségszerűen átformálta a falut. A tulajdonviszonyok különbségére épült múltbani falusi társadalom különböző rétegei a ma falujában a munkamegosztásban elfoglalt helyük szerint különböztethetők meg. Ezt az átrétegződést vizsgálja könyvében a szerző. Megállapítja, hogy a jelentős változások átformálják a falu emberének értékrendszerét is, de a régi társadalmi státusz alapján kialakult előítéletek, életmódbeli különbségek tovább élnek. sőt az erre alapozódó ellentétek fennmaradását sok tényező támogatja. Szükségszerű — az élet bonyolultságából következik —, hogy a szerző nyitva hagy bizonyos kérdéseket, vagy csak némely vonatkozását érinti azoknak. Ezek közül csak egyet emelünk ki: a felszabadulás után kiképzett igazgatási, mezőgazdasági, közgazdasági szakemberek megjelenését a falu vezetésében. „Emiatt a szakigazgatási apparátusok kor szerinti összetételének az alakulása is konfliktusoktól terhes — s ezt nem háríthatjuk el magunktól olyan banalitásokkal, hogy a generációk közötti különbség jelentéktelen epizód az ember és a társadalmak életében.” — írja Hegedűs András. ELGONDOLKODTATÓ és vitára késztető könyv a „Változó világ”. Ellenérzéseket is válthat ki az olvasóban, de mint minden jó írás, munkára serkentheti úgy a „laikus” olvasót, mint a szociológia tudományát művelő írót. Komáromi Attila Benköváriné Mészáros Mariann; Gyermeknap hadt. ez az élet, azzal ver, amivel jutalmazni kellene.' Az alig mosdott borzas átvette a kosárnyi zsemlét, mindjárt ki is markolt belőle kettőt. Azért csak any- nyit, mert több nem fért a markába. Hatalmas krigli- jével körbeintett, mintha banketten lenne, és bizalmasan hunyorított hozzá. A nézőközönség zavartan félrefordította a fejét, de ez cseppet se keserítette el a derűs fickót. Szélesen mosolygott és iszonyú falásba kezdett. A kis vörös is megkapta a maga porcióját, és valóban, mint egy kis fürge róka, a többieken átcikázva a bolt másik felébe osont. \# ékony, borzas férfi mosakodott a járdaszélen va- lanti tej eskannaféléből. Az edényt a két tenyere közé fogta, teleszívta a pofazacskóját vízzel, a kannát fél kézzel maga mellé helyezte az aszfaltra, aztán a vizet a két markába eregetve szétkente az arcán. A művelet nem volt egészen hiábavaló, mert mintha valóban világosabb lett volna utána az orra kerülete. Délután fél hat körül járhatott az idő, csúcsforgalomban. Mindenki sietett, de néhányan azért megálltak egy pillanatra a nem éppen gusztusos szertartás láttán, aztán fintorogva továbbmentek. A mosakodó fiatalember nem volt egyedül. Népes családja a tejivó bejárata körül nyüzsgött egy hihetetlenül mocskos gyerekkocsi mellett, amely a fal tövében vesztegelt. Eleven szemű, szurtos apróság üldögélt benne halomnyi rongy között. Valamicskével nagyobbak és még nagyobbak a járókelők között virgonc- kodtak. A kocsiban ülővel együtt heten voltak. Csenevész, meghatározatlan korú asszony igyekezett úrrá lenni a helyzeten. Gyűrött, mosatlan ruhájában szinte testetlennek tűnt. Vékony arca, mozgékony orra, apró szeme a fakó kendő alatt kortalan volt, mint a múmiáké. Káráló hangon szólongatta a lurkókat, akik számtalan színárnyalatban kavarogtak körülötte, s mivel egy pillanatig se maradtak egy helyben, sokkal többnek látszottak, mint ahányan valójában voltak. Türelmét végül is siker koronázta, s mire a család legidősebb tagja befejezte járdaszéli toalettjét, a népes had eleje már tódult is befelé a tejivóba. Az asszony, miután villámgyors helyzetmegítéléssel felmérte, hogy a boly helyes irányba dúródik, a kocsihoz lépett. Egy mozdulattal kiemelte a kicsit, majd egy még kisebbet vont elő a rongyok közül. A karjára vette, s széles mozdulattal betuszkolta az ajtón a leghátsó gyereket is. Ezalatt a színt változtatott fiatalember túlságosan értelmesnek nem mondható arccal belevizsgálódott a tejeskannába, a maradék vizet a járdára rázta, és épp úgy, mint eddig, senkire ügyet se vetve belevegyült a család légkörébe. Ez a légkör — az igazságnak tartozunk azzal, hogy megmondjuk — nem volt kimondottan üde. A tejivó vendégeinek elhúzódását indokolta ugyan, de túlzásokra azért nem szolgáltatott okot. A hófehér személyzet se mutatott különösebb meglepetést az egzotikus jövevények láttán, úgy, hogy a vendégek többsége a csendes figyelés álláspontjára helyezkedett. Nyilván úgy okoskodtak, hogy ha különösebb kényelmetlenség nélkül tehetik, miért ne borzongjanak kicsit a látvány anakronizmusán, mielőtt komfortos otthonukba térnének. A z asszony a pólyással a karján úgy rendelkezett, mintha a körülötte létező dolgok, élők és élettelenek egyaránt, csak erre az alkalomra, és csak őértük lennének itt. Ami érdeklődési körén kívül esett, arról olyan meghökkentő személytelenséggel nem vett tudomást, mint ahogy például a csibéivel foglalatoskodó kotlós sem vet ügyet a körülötte bámészkodókra. — Kakjót kérek, azaz adjon nekünk, kakajót, mindenkinek három decit, nekünk meg fél litert, kettőt — énekelte vércsés hangon, a pult elé állva. A „jó”-t élvezettel, hosszan elnyújtotta, érződött, hogy számára a szó kiejtése és jelentése között ez a legfőbb értelem, a legáhitottabb tartalom. Bal karján a pólyást, jobb kezében meg a marokra gyűrt pénzt szorongatta. Pici ökléből tízforintosok zöldje virított elő. — Nem lesz ám az olcsó mulatság — mondta a fehér köpenyes, de azért szaporán töltögette az üvegkorsókat. A nyolcfelé ügyelő asszony eleresztette a füle mellett a megjegyzést. A bámészkodó, vagy éppen összemarakodó apróságokat igazgatta a fejükön fogva, mint az állogató gyerekek a kuglibabákat. Egy gondosan kefélt öregember mérgesen megrezegte tte a bajuszát: S zaporák ezek, mint a tengerinyulak — dohogta — egyebet se tudnak. Meg zabálni. Ha van mit. Mert az a legkönnyebb. Gyereket csinálni, meg zabálni. Az állam meg tartsa el őket a mi pénzünkből, mert ezek, ha valami pénzhez jutnak, mindjárt a hasukba tömik. Szégyen kérem, szégyen! Az ilyen szutykos-büdös pereputtyot ki kellen tiltani a belvárosból. Anyira begőzölt az öreg, hogy elfogyott a lélegzete. Erőtlenül nyomogatni kezdte a gyomra tájékát és el- totyOgott. Az apró, szurtos markokban ezalatt már ott billegett az üvegkorsó. Bizonytalanul egyensúlyozva emelgették a szájuk felé az emberkék, de közben másfelé bámészkodtak a korsó pereme fölött. Leginkább arra ügyeltek, hogy a szürcsölés után melyikükében menynyi marad. Az anyjuk úgy forgolódott köztük, mint egy bepiszkolódott marionett. — A vörösnek még nincsen, na nézd, ennek még nincsen — állapodott meg a szeme egy rézhajú kis bámészkodón. — Gyere ide, te kis róka, adjon már ennek a kis rókának is — furakodott újra a pult elé — a kis rókának is adjon — énekelte még egyszer — meg zsömlét is adjon. Hányat? Hát mindenkinek. Kettőt is. A z elnyűtt, csenevész asszony megdicsőülve osztogatta jóságát. Karján a gyermekkel olyan volt, mint egy lomtárba hajított Madonna. A hangjában szeretet rezgett, fakó, kékes szemei mosolygó gondoskodást sugároztak. Minden ünnepi volt, szép és kivételes. Mintha nem is lennének hétköznapok, amikor. ütéseket és átkokat kell osztogatni, mert jósággal és szeretettel nem lehet semmire se menni. Amikor a kérincsélő tenyerek, a visongó szájak, a követelződző káromkodások nem akarják tudomásul venni, hogy üres a most oly bőven osztogató kéz. Üres, mert ro^%tt egy reggelizőasztalka állott. Rajta két tálcán vaj. dzsem és sütemény. Mosolygós kiszolgáló nagy igyekezettel kente a briósokat, két lurkó meg áhítattal nézte. Ez a kettő tisztább volt, mint a többi. Az idősebbik, tíz—tízenegyéves forma, különösen értelmes arcú. — Iskolába jársz-e? — Most végzem a negyediket — És igen jó tanuló — mondta a fehér köpenyes. — Meg a másik is. Nyilván ez lehet az oka a megkülönböztetett ellátásnak. Lám, a szegénységben se mindenki egyformán szegény. A tudás, a szellemi kiválóság néha felemel, néha csak elkülönít. — Hányán vagytok testvérek? — Kilencen. — Apád hol van? — Nem tudom. — Dolgozik? — Nem mindig. Néha lesöpri az utcát — Te mi leszel? — Még nem tudom. — Miért van ma ez a családi lakoma? — Hársfavirágot szedtünk és kaptunk pénzt. — Mennyit? — ötven forintot. — Tegnap mit ettetek? — Levest meg krumplit. A család már boldogan evett. Az anya a félliteres korsót a karonülő szájára nyomta, s az guvadó szemmel nyelte az édes nedűt. Eztán letette a kiürült korsót, végigsimította hervadt kötényét és ocsúdva körülnézett. A szeme épp oly üres volt már, mint a keze. Hatvani Dániel: Verstöredék a forradalomról Jótékony olvadás, vesd szét történelmi vérrögeinket, fullaszt mindegyre a múlt trombózisa, ásatag ritmusait hadd vesse már le a szívdobogás, hogy ne csenevész fattyat rügyezzen a jövő, de nem-törő ágon érjen gyümölccsé végre napunk. Érző húsunkban pezsdülsz teljessé, forradalom, mert nem a könyvmáglyák kultikus tábortüze vagy te, nem protokolláris palackdurrogás a fogadásokon, nem kokárdás mennybemenetel a lépcsőkre terített szőnyegen, nem szónoki hangszóró-recsegés a város főterén, nem vörös szoknyában eljárt kánkán a Moulin Rouge-ban, nem ingyenakcióban szervezett déligyümöcs-osztás, — a forradalom nem váltásnyi alsónemű, s nem is az egyetlen avatásra szóló óvodás kiskáté, , de folytonos március, minden fagyból feltörő zsendülés ; a szabadság megmásíthatatlan szélfúvásában. Jóba Tibor: Májusi himnusz Hónapok legkedvesebbje: a szélben bomló zsendülő vetések, megújuló föld s harsány ég közt zizzenő szellők szőke évadja; pezsdülő vér, felzúgó örömök, hamar-gyúlt, forrón teljesülő álmok harmincegy napja ... Nem csak a természet szüntelen éledését jelented nekünk, orgonák lila gyertyalángját, harangvirágok illatos dalát, hancúrozást a smaragd réteken, hévvel dadogó drága szavakat, — de benned feszül az emlékezés: dübörögnek fogcsikorgató harcok, a föld, a jog, kenyér, munka, szabadság, az élet-követelő tüntetések; lopva készített zászlók villanása, a kardlapok, csattanó sortüzek — mert a szenny ellen vádra kelt az Ember, s a „méltóságos” rendszer reszketett... Május, kiáltó ellentétek hava: erdőkön, szívekben — poézis, líra, s — puskatus, gyilok, ha ki szót emelt! Szeretlek mégis: meghajtott fejemmel gyászolom, mind, kik érted, benned hulltak, kik poklokra veszejtették a múltat! S szívemre ölelem, ki otthonra lelt, az Embert, ki benned már nem falat kenyérért járja az értelembe öltözött világot, de bizsergető, boldog indulattal a jóra-váltott Mában ujjong, s így kovácsolja ésszel-kézzel-szívvel a valós, biztos, tiszta Holnapot. Friss égboltod felé fölemelem, ragyogja be tüzedtől barna arcom; éltess bennünket, forradalmat gyújtó, ifjító, szépítő, építő erőket bujtó mágus: szerelmem, Május! i
