Petőfi Népe, 1970. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-17 / 114. szám

é Van mit pótolni Az olvasás, az iro­dalom szeretete egyre in­kább jellemző lesz fiatal­ságunkra. Fiatal olvasó­ink jelentős része helye­sen értékeli az írókat és a műveket. örvendetes, hogy nagyjából helyes ér­tékrend alakul ki bennük. Középiskolások körében végzett felmérések igazol­ják, hogy legjobb íróink neve nem ismeretlen előt­tük. Különösen a fiatalabb nemzedékhez közel álló mai magyar költőket is­merik: Simon Istvánt, Ga- rai Gábort, Juhász Feren­cet. De az idősebb, im­már nagymúltú írók ne­vét is imerik: Veres Pé­tert, Németh Lászlót, Sza­bó Pált és másokat. Elgondolkoztató azon­Petőfi Sándor szüleire vonatkozó iratok kerültek a levéltárba HÁROM VASKOS csomó iratot hozott be Tóth Sán­dor szabadszállási lakos a megyed levéltárba. Az iratok kivétel nélkül Petőfi Sándor atyjára, Pet- rovics Istvánra és Petrovics Istvánnéra vonatkozó adatokat tartalmaztak. Egy részük 150 évnél Öre­gebb, a többi 130 éves. Elbamult papírok, melyeken a gubacsiéból, sörből és koromból összeállított tin­tával írt sorok szépen feketéllenek. Adókönyvek, összeírások, adóbefizetési nyilvántartások, örökval­lási jegyzőkönyvek, tanácsülési jegyzőkönyv-fogal­mazványok, nyilvántartások, szerződések, folyamod­ványok vannak közöttük. Ezek az iratok mind Szabadszállás, akkor még mezőváros, levéltárából származtak. Hogyan kerül­tek Tóth Sándorhoz? Tóth Sándor községi hivatalnok volt Szabadszálláson. A községi levéltár anyaga a felszabadulás után egy nyitott színben hevert. Hogy a Petőfi Sándor szüleire vonatkozó iratok el ne pusz­tuljanak, ebből a bezúzásra váró anyagból Tóth Sán­dor kiválogatta azokat, melyekben a Petrovics Ist­vánra vonatkozó iratok voltak. Ezért a munkáért hálás lehet neki Szabadszállás község népe. Tóth Sándornak és mint minden más szűkebb ha­záját szerető embernek vágya, hogy községe hírnevét emelje és az ország más részeiben élő emberek fi­gyelmét ráirányítsa. Ebből az anyagból kiállítást szeretett volna csinálni és bemutatni, hogy Petrovics István ugyan érdekelt személy volt Kiskőrösön és Kiskunfélegyházán, de ugyanakkor szabadszállási la­kos is volt. Bérelte a város korcsmáját, itt házat vett, földet vásárolt és bérelt 1819—1841 között. A redemptusok közé küzdötte fel magát. „Petrovics István uram” megjelöléssel szerepel a községi ira­tokban. Itt volt az otthona, itt élt a családja. LESZ IS ebből az anyagból kiállítás, ha nem az sredeti iratokat mutatja is be, hanem az irat hű másolatát, akkor is meglesz azoknak a varázsa. Ha Szabadszálláson Petrovics István minden vagyo­nát elárverezték a hitelezők követelésének a kieiégí­Zelk Zoltán: Egyszál ingben Egyszál ingben, mezítelen talppal, a tél göröngyös tócsáin át futott hozzám, s bebukva az ajtón, mellemre zuhant az a leány. Kuporogva megült a fotőjben — nem illett hozzá most semmi fény, nem illett a szép fiatal térdek sose szűnő nyári mosolya. Fölemelte lassúdan a csészét s félúton eltört a mozdulat — úgy bámult a kihűlő teába, mint l^útba hajdan a kis cseléd. Apja voltam? bátyja? szeretője? ryándenképpen rokona, hiszen a rémület vert tanyát szívében, s megőszült egy pillanat alatt. Megnyugodva? Csak letörőit könnyel ment el aztán. Kucsma és kabát. De én láttam, kusza, fehér hajjal mezítelen fut az utón át! tése céljából, ha Petőfi Sándort 1848-ban Szabad- szállás mezőváros nem is választotta meg ország- gyűlési követének, annak ellenére a szabadszállási nép szerette. Petőfi Sándort az akkori uralkodó ré­teg nem tartotta kívánatos elemnek. Dr. Mezősi Ká­roly kiváló Petőfi-kutató talált olyan adatot, hogy országos viszonylatban utasítást adtak ki, hogy Pe­tőfi Sándort, mint nem kívánatos elemet ne válasz­szák meg országgyűlési követnek. Ez volt az oka, hogy a szabadszállási választáson történt vissza­élések és a vele szembeni törvénytélen eljárás miatti fellebbezését is vonakodtak elintézni. Petrovics Ist­ván életének a javakorát élte le Szabadszálláson. Kiskőrös és Kiskunfélegyháza csak időnkénti távol­létet jelentett. Ercsiben történt székárrendásságba bukott bele az ottani székálló csalárdsága miatt. MIRŐL IS szólnak a behozott iratok? Az 1825—26. évi adókönyv a 948. tétel alatt 6,5 fo­rint adót ír elő, melyet be is fizetett Petrovics István- 1826—27-ben már 15 forint 30 krajcárt írt elő, melyet befizetett. Az adó a következő évben ugyanannyi volt. 1830—31-ben már 79 forint 39 krajcár. A váró* adós­ságait nyilvántartó könyvben 1833-ban Petrovics Ist­vánná asszony részére a kávé- és egyéb fogyasztás miatti hitel feljegyzése szerepel. 1838—39-ben Petro- vicsnak, mint korcsmabérlőnek a közszolgálatokat nyilvántartó kimutatás szerint 2 hámos lovát kellett robotba hajtani, ha arra szükség volt. A következők­ben a város összeírásában 8 j ármos ökre és két hámos lova szerepel. A város örökvallásd jegyzőkönyvében 1835-ben, a 153-as tétel alatt be van írva, hogy Varga Imrétől ingatlant vett 205 vóltóförintért. 1836. szeptember 3-án kezdődő útlevelek jegyzőkönyv vében Petrovics Budára, Pestre, Aradra, Szegedre, Fehérvárra, Pozsonyba és Bécsbe utazott, hova útleve­let is kérni kellett. Ütlevél nélkül útra nem mehetett senki sem kocsival, sem gyalog. AZ EMLÍTETTEKEN kívül még szerződések és kü­lönféle nyilvántartások találhatók a beszállított iratok között. Nagy jelenőségű ezeknek az iratoknak a levé- tárba való elhelyezése, mert a község iratsorozatai hiányosak voltak. A levéltárban a kutatóknak is a rendelkezésére állanak, Dr, Balanyi Béla ban, hogy a környező szo­cialista államok területén élő magyar írók neve egyáltalán nem ismerős számukra. (Sajnos, a fel­nőtt olvasók előtt is alig.) Gondolok itt első­sorban a hazánk földraj­zilag legközelebb eső Ju­goszláviára, közelebbről a Vajdaság magyar íróira. Herceg János (aki leg­utóbb Baján vett részt irodalmi esten), nagy te­kintélyű prózaíró és kri­tikus, Fehér Ferenc a nép­szerű költő, Ács Károly költő, műfordító, a Híd című folyóirat szerkesz­tője, Majtényi Mihály regényíró, Csépe Imre is­mert novella- és regény­író, Csuka Zoltán műfor­dító, a jugoszláv iroda­lom leghatásosabb ma­gyarországi népszerűsítő­je, Bori Imre kritikus és esszéíró (akinek Radnóti­ról, Kassákról stb. jelen­tek meg tanulmányai), mind olyan szorgalmasan munkálkodó irodalmárok, akikre érdemes odafigyel­ni. De megérdemli ezt Szirmai Károly, Urbán János, Tolnai Ottó és Gál László is. Major Nándor­ról, a különleges művelt­ségű esztétáról és tehetsé­ges regényíróról külön kell szólni. Vereség és Dél című kötetei méltán keltettek nagy figyelmet. Nem örülhetünk bizony annak sem, hogy a nem­rég meghalt Sinkó Er­vin műveit alig ismerik. (Az ifjú olvasók meg ép­penséggel sehogy.) Ne­künk pedig elsősorban fel kellene figyelnünk az egy­kori tizenkilences kecs­keméti városparancsnok műveire. (Öröm hallani, hogy egy kecskeméti ku­tató, Heltai Nándor beha­tóan foglalkozik életmű­vével !) A felsoroltak kö­zül csupán egyetlen olyan név van, akinek (elsősor­ban persze szakmai iro­dalmi körökben) már'va­lóságos tábora van szű­kebb hazánkban. Fehér Ferencre gondolok, aki gyakran jár Kecskemétre, számtalan barátja, híve él itt, s ő maga is rendsze­resen vendégül lát Új­vidéken itteni írókat és más értelmiségieket. Gyü­mölcsöző, hasznos kapcso­lat ez. Jó hír, hogy ezt akarja folytatni és kibő­víteni a jövőben a Katona József és a Tóth Kálmán Társaság. Hasonló a helyzet a Ro­mániában élő magyar írókkal. Alig ismerjük őket. Pedig Franyó Zol­tán műfordító, Bartalis János, Kiss Jenő, Horváth Imre, Szabédi László iga­zán megérdemelnék a fi­gyelmet. Talán az egy Szemlér Ferenc neve is­merős, de a fiatalok előtC az sem. Érdemes lenne pedig többet foglalkozni az er­délyi magyar írók művei­vel, Már eddig is jó né­hány nagyon jelentős író­val gazdagította az a táj irodalmunkat. Gondol­junk Dsida Jenőre, Gaál Gáborra, Ápriliy Lajos­ra, Reményik Sándorra, Kós Károlyra, Kuncz Ala­dárra, Karácsonyi Benő­re, Nagy Istvánra, Aszta­los Istvánra, Salamon Er­nőre! A csehszlovákiai ma­gyar irodalom is sok te­hetséget mutatott fel. Elég említeni Győry De­zsőt, Morvay Gyulát, For- báth Imrét És jelenleg is ott él a „stószi remete”, az európai színvonalú nagy gondolkodó, a kitű­nő, harcos publicista, az antifasiszta író: Fábry Zoltán, akiről oly sokat hallani, olvasni mostaná­ban. Életét, műveit egy­aránt meg kell ismertet­nünk olvasóinkkal. Cso­dálatosan gazdag, harcos élete, embersége, páratlan jelleme például szolgál­hat ifjúságunknak! A könyveket, melyek a környező országokban ma­gyar nyelven megjelen­nek, ma már Magyaror­szágon is meg lehet vásá­rolni, ki lehet kölcsönöz­ni a könyvtárakból. A könyveken kívül azonban az ottani folyóiratok megrendelése is segít pó­tolni ilyen irányú mulasz­tásainkat. A jugoszláviai „Híd”, a romániai „Utunk” és a „Korunk”, a pozso­nyi Új Szó, az újvidéki Magyar Szó gazdag iro­dalmi anyaggal szolgál. Az említett orszá­gokban élő magyar iro­dalmárok — többször meggyőződtünk róla — nagy szeretettel, érdeklő­déssel és kritikus szem­mel figyelik hazai irodal­munkat. Tegyünk így mi is az ő írásaikkal. Van mit pótolni. Annál is inkább, mert munkássá­guk szerves része a ma­gyar nyelvű irodalomnak. Varga Mihály lOttlik Géza: Minden megvan OTTLIK Géza Iskola a határon című regénye az 1959-es első magyar kiadás óta megjelent több nyel­ven, így például franciául is. A párizsi Le Monde így irt Ottlik regényéről: „Jelképes értékű a cím... ha­tárok választják el az országokat, a nemzedékeket, az emberi helyzeteket ...az egyéni életeket is. Erről szól, röviden, ez a komor, szép regény — s a háttérben tet- tenérjük a sötét és fenyegető jelenlétét egy társada­lomnak, amely mindig ugrásra kész, hogy összezúzza és agyonmángorolja a neki kiszolgáltatott egyéneket." Az Iskola a határon, a Horthy-korszakban játszódó, ma már szinte klasszikus értékű regény egy határ­menti katonaiskola embert és egyéniséget roppantó parancsuralmi rendszerét mutatja be. MOST ELBESZÉLÉSEIT gyűjtötte össze a végtele­nül míves módon alkotó, müveit sokáig csiszoló, rit­kán megszólaló író. Az elbeszélések jelentős része régebben keletkezett: 1938 és 1946 között, míg a cím­adó írás 1968-ban. Ottlik elbeszéléseiben részben újra találkozunk a híres regényből ismert, vagy azokhoz hasonló figurákkal. Így például „A Drugeth-legenda” című novellájának személyes indítékú kerettörténete veszi körül a tulajdonképpeni főtémát: miként fonó­dott legenda Drugeth Balázs alezredes-tanár köré, hogyan akart a tudós katonatiszt egy — állítólag — utcalányt elvenni feleségül. Az „Apagyi” című elbe­szélése is a katonaiskola élményköréből merít: ho­gyan verték félig agyon az elsőévesek különös, sőt különc társukat. Az író analitikusan, de nem túlrész­letezve mutatja be emberi sorsait. Nem rajzolja túl, nem húz újabb és újabb vonást a korábbi mellé, öko­nomikus alkotó. Csak a legfontosabb érdekli. Az ér­zelmi vonatkozást az olvasóra bízza. Hideg kijelentő mondatai a tényközlésre szorítkoznak: „Apagyit nem verték agyon az elsőévesek; csak nekimentek, és a nagy handabandában megsebezték, talán véletlenül a saját bicskájával.” Ottlik úgy ■vallott írói munkájáról, hogy a nyelvvel való küzdelmét említette legelőször, mondván, az író a „hallgatás és a szó határzónáján tartózkodik, aí senkiföldjén”. Megtanulta azt, hogy a nyelv kényelmes sínpárjairól letérjen a nehezebb út kedvéért. Érdekességképpen említhetjük meg, hogy a „Fény­űző élet” című elbeszélése kecskeméti szálakból épül: „Ezerkilenszáztizenegy nyarán a kecskeméti földren­gés összedűtötte a Sánta-Kovács-féle házat a Nagy Csongrádi utcában...” EGY UTAZÁSI élményből kiinduló elbeszélése, „A hegy lelke” hidegebb mint Kosztolányi, szorosabbra fogott, mint Márai hasonló tematikájú novellái. A magas hegyi kisvárossal való ismerkedés nem a játé­kos ötletek zenei futamaira épül, hanem a férfihős újabb és újabb önvizsgálatát teszi lehetővé. (Belema- gyarázásnak tűnne az, ha ebben a szigorú írói rende­zőelvben Fejér Lipát matematikus-tanítványát, a ké­sőbbi írót próbáljuk felfedezni.) ILLÉS ENDRE örley Istvánról írt esszéjében szól Ottlikról is, kit így jellemez: „fuldoklik az emlékeitől. Mintha keszonban élt volna, sokszorosan nagyobb lég­nyomásban, szívdobogva, mérgektől részegen, levegöt- lenül.” Szekér Endre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom