Petőfi Népe, 1970. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-17 / 114. szám
Tóth István: vonat Kőbánya-Alsón robog át. Kívül anásos visszhanggal gnak a kerekek, zeng, rög a rövid vashíd. ált földi üstökösök szálnak velünk ellenkező ban: a világváros esti gai. :mközt — cipóképű pa- asszony les kifelé. Kendős feje meg-megkoccan, or valami tovasuhanón hosszabban megragad a e. Néha rám sandít. Mikor tekintetünk találko- barátságosan elmosolyodik. Csakhogy megyünk már... Messzi van még K. íondja nagykunsági akcentussal a város nevét, kozóan figyel. Valamit nekem is kéül mondani. Hát messze... — csatlakozom, s hogy vala- e fordítsam a szót, megkérdezem. — Vásárolni Pesten? — Három degesz kaska bástyázza kö- - maga mellett az ülésen, s lent a lábánál. Árucsomagok kandikálnak elő egyikből is, má- •1 is. Azt inkább csak úgy közben intéztem... Ha- napig voltam idefent, a húgoméknál, meg az nál. Marasztaltak volna, de — akármilyen 5S vendég, három napig untig elég. Pláne, ahol erek van, mint náluk... Na persze nem ... Mert vittem én nekik három gyönyörű tyúkot. gondoljam, hogy „felevett” mindent előlük, vidéki rokonok szokták a kisétkű városi atyaál. falusi emberek nyíltságával informál hamaro- mikor került fel lánytestvére az óbudai üzem- hol megismerkedett a mostani férjével. Hány n laktak albérletben, mennyit spóroltak a háti, míg ezt a kis családi házat megvehették, 2n már egy éve laknak — Csepelen. Csak van egy kis bökkenő. Most is egy szoba, konyha az §, mert lakóval együtt szerezték saját otthonu- Van néha egy-egy kis zörömbölés, mert a la- kékítős vizet a virágágyra zuhintja a lavórból, t egy rövidet. Ezt el lehet viselni. A magukéban laknak, az vtos. A lakóházaspár is gyárista. És a maga férje? Szintén valamelyik gyárban zik? Itt a vasútnál — int a szemével a mellettünk ivágtató magas őrházra. — Nem sok van már nyugdíjig... gnézem az asszonykát. Egész fiatalos. Ilyen férje van? K-ra, olyan messzire jár haza? — csodalko- mert közben kiszámoltam, hogy testvérek közt áznegyven kilométernyi távolság. Oda. Hetenként, kéthetenként. Aszerint, hogy segíteni a téesztől felfogott részes földön. Biztosan régi vasutas már. Nem _ mondja elnyújtva ■—, csak három eszj e. ö is téesz tag volt odahaza. Alapítótag — erő- nyomatékosan. — Most már csak én vagyok tkezeti gazda. 1 i lehet emögött? Direkt rákérdezni tapintatlanság lenne. Inkább „körbejárva”. Egyda- hallgatunk. Nézzük a mind ritkábban feltü- ő világos ablakokat. Számolta-« már, hogy úgy havonta, mennyit ' maga a téeszben?... Gondolom, szép ház- s van — veszem egy összefoglaló pillantásban szonyt mutatós öltözetével, gazdag pakkjaival, kenéséből ítélve, nem mehet nekik rosszul, e nagysebesen produkál olyan számvetést, hogy ;éesz-könyvelő is megirigyelhetné. Benne van ! a közösben eltöltött munkanapoktól kezdve, rződéses termények felárán át a háztáji hízó, Gál Farkas: Torony Tornyot építettem a fájdalom tömbjeiből benne a szenvedés érce bongott. Évszázadokra terveztem, de egy repedésen beszivárgott az öröm s a torony összeomlott. Hasonlói1 Gyönyörű vagy és kecses és drága mint egy ólomkristály-váza. Már indulnék is utánad, de tudom hogy belül éppen úgy, mint a vázában benned is tátong az űr. Állok Csak állok. Nézem a forduló eget kigondolok bánatot, szerelmeket. Fejemben gond nő, arcomon szakáll s szívemmel játszik egy kisgyerek. Fiamhoz C»ütörtök, péntek, szombat aztán hétfő, kedd, szerda a napok úgy repülnek akár szélben a pelyva. Csak a vasárnap ad meg újra egymásnak minket és akkor játszunk, játszunk és akkor minden mindegy. malac, baromfi, tojás önköltségéig, illetve tiszta hasznáig minden. Egy szó, mint száz: kétezerötszáz forint havi átlaga úgy megvan, mint a pinty. Kivehető a számadásból, hogy — jóllehet, az ember besegítő munkája is sokat nyom a latba — e jövedelem oroszlánrésze az asszony szívós szorgalmából származik. Hirtelen idenyújtja a jobb kezét. __E. ogja csak meg — ő már el is kapta önkén■ telenül elmozduló ujjaimat — érzi, milyen érdes ?... — Tárgyilagosan állapítja meg, érzem, el is pirulok a váratlan fordulattól. — A maga tenyere se lenne ilyen finom, ha annyi disznót etetne, oly sok libát tömne, mint én ... Már vissza is húzta jobbját. Pilláinak apró, gyors rebegtetésével és kissé ironikus somolygásávai fejezi ki, amit talán csak én képzelek: nem baj, ne sértődjek meg, „sima” kezűeknek is kell lenniök. Megint tiszta objektivitás. — Másképp nem lenne fürdőszobás, új családi házunk. — A gyerekek is csak... — beszállnak, akarnám mondani, de közbeingatja a fejét. — Gyerekünk nincs... Arckifejezése, nézése ugyanolyan békességesen nyájas marad. Nem teszi hozzá, hogy „sajnos”__ C sak abból sejteni valamit, hogy olyan gyorsan szalad rá más témára. — Tetszik tudni, az embernek önérzete is van. Az uram nem bírt a téeszben maradni, pedig — mondom — alapítótag. ötvenhatban ha hiszi, ha nem, mi ketten maradtunk a tehenészettel, ö szállt szembe a sok gőzös fejűvel, amikor szét akarták hordani a jószágállományt. Nem engedte, pedig majd megvasvillázták... Később aztán a tagság, vezetőség csak sumákok, hálálkodott, hogy milyen okos, hős volt az én Péterem. Természetesen, rábízták a tehenészet vezetését. Mi is gyönyörűen kerestünk, de a többiek bukszája is szépen hízott. Szerették az uramat, habár kevés beszédű ember. De olyan egyenes, hogy bárki rábízhatja magát. I I ogy telt-múlt az idő, egyre többen pályáztak * * a tehenészetbe. Van egy asszony is ott, a Gizi. Észrevettük, mert utóbb már nem is csinált titkot belőle, hogy a férjét szeretné behozni a tehenészet élére, Péter helyére... Míg az ura határban, városban fuvarozott a szövetkezet fogatával, ő „jó- szívűeri’ be-beeresztette az elnököt — magához. Nem a kiskapun, hanem azon az ablakon keresztül, ami nem látszik a dűlőút felől... No de senki se tudja, hol, mikor van mindent meglátó szemé a pusztának is. Meglett a fizetség: Gizi embere lett a tehenészet vezetője. Péteremet meg „kinevezték” borjúnevelőnek. „Ilyen virtigli szakemberre, megbízható tagra van ott szükség, mint te vagy. Ez a közös érdeke is, Péter. Nélküled nem tudjuk fellendíteni a borjászatot” — hízelgett az elnök. Az én uram meg csak nyelt egyet. Két év alatt úgy felhozta azt a részleget is, hogy annyit kerestünk, mint régebben. Csoda lett volna, ha nem irigyelik el ezt is tőlünk... A mellette levő kaskán fordít egyet. így vesz el valamit szavai indulatából. — És megint a Gizi vitte a fenekét a... a „diplomáciába”. Most meg a testvérbátyjáért „fizetett” az ellenőrző bizottság elnökének... Ha bonyodalmasán is... E mlékszik az elvtárs is, nagy száj- és körömfájás volt akkor nyáron. Nem lehetett megközelíteni az istállókat még az istennek se, nemhogy rokonnak. A Gizi ura is be volt zárva jó két hétig a tehenészetbe, meg vele, a többi közt, az ellenőrző Paizs Éva: Tanítványom, Kolompár Ilona bizottság elnöke is. A bejáróút elején szigorúan őrködött az öreg Zsoldos, az egyik téesz-nyugdíjas. Hogy — hogy nem, Gizinek pont nagyon sürgős beszélhetnékje volt az urávaL Kiment. „Éppen akkor” kóricált elő az istállók felől P. Szűcs, az ellenőrző bizottság elnöke. „Na mi van Gizi? Nem félsz, hogy te is elkapod?” — évődött az asszonnyal. Szó — szóra, miért jöttél, mit akarsz? A vége az lett, hogy — „Enyje, Imre bátyám, sattyogjon mán el Jóskáért, ha mán idefáradt ez a Gizi... De azt tudod, hogy csak messziről társaloghatsz az uraddal” — adta a nagyot. Az őr szabódott egy sort, de amikor megnyugtatták — „Nem lesz semmi baakkor mar tegezte P. Szűcs —, az ellenőrző bizottság elnöke utasít” — rálett. Alig haladt kéthajintásnyira az öreg, P. Szűcs már a faránál markolászva tuszkolta befelé Gizit a csőszkunyhóba... Mondom, sose lehet tüdní,.honnan néz a puszta: látták a bújtatást ketten is, akik az istálló padlásán takarmányt forgattak. Mire Zsoldos előpattyogott a Gizi urával, a menyecske a kunyhó előtt rég megigazította fel'gyűrődött szoknyáját az ellenőrző bizottság elnökével... Egy hét múlva Gizi testvérbátyját tették az én Péterem helyére. Menetiránynak balra, Monor neonbetűd vicsorognak a sápadtsárgára világított állomás homlokzatáról. Ügy száll el az éjszakába a lapos épület — hátrafelé —, hogy még a peron vaskorlátjának csörömpölése is hallatszik. Mintha magával rántaná őket. Az asszony egy villanásnyit kap el a látványból. Utána egyet pislogva éli bele magát a történetbe. — Az én uram nem vitatkozott senkivel. Egyik napról a másikra kilépett a téeszbőtL Annyit azért mondott: „Engem többször nem aláztok meg...” így került a vasúthoz. K4 egy a vonat, két idegennel, száz ismeretlen- ■ 1 nel. Hányán tárulkoznak így ki, mint ez az asszony. Tű] kell adni a lelket sorvasztó feszültségeken, s idegennel szemben ezt minden következmény nélkül megengedheti az ember. De miért csak itt? — De mégis... hogy lehetett ezt annyiban hagyni? Maga is említette, hogy mások is látták, tudnak mindent. Kiálltak volna biztosan a kedves férje mellett, hiszen szeretik, nagyra becsülik... Tudom, csak elmélkedek, mert ugyan mit használok már véleményemmel. Könnyű itt a vonaton, s nekem. Az asszony legyint a levegőbe, kétszer is. — Az... Kiálltak volna. Mint a kukák... Akkor még... Homlokát az ablaküveghez nyomja, úgy néz ki a vaksötétbe. Igazán semmi látnivaló nincs pedig. Mikor felegyenesedik, nyugodt hangon viszi tovább a beszéd fonalát. — Azóta talán ... merészebbek. Hogy én akkor zárszámadáskor megfizettem Péter helyett. Nem akartam, én felszólalni a közgyűlésen, de amikor a beszámolót morzsoló elnök farizeus hangját meghallottam, hogy — „sajnos, olyan hűséges tagtársunk fordított hátat a szövetkezetnek, mint...” _ és volt k épe szemrehányóan hozzám intézni a Péterre vonatkozó szavait, elöntött az epe. Na megálljatok, kitálalok. M agam se tudom, hogy voltam erre képes abban 1 1 a lelkiállapotban, de soha olyan élesen nem fogott az agyam és olyan nyugalommal nem beszéltem. Mindent, mindent feltártam. „Vagy te akarod folytatni, szépasszony?” — fordultam még Gizihez is, aki se holt, se eleven nem volt, mikor előadtam az elnök-eresztést az ablakon által, meg a csőszkunyhó- ropogtatást. De hisz mindenki ismerte ezeket, csak szemtől szembe nem volt mersz felszúrni a gennycsomót ... Az én lelkiismeretem nyugodt volt, jogomban állt bírálni; az asszonyok közt a legtöbb munkanapot teljesítettem... Hallotta volna azt a csendet. Teli volt az a tagság kárörvendő röhöghetnékjével.., Gizi elfehéredve makogott közbe — „Nem igaz... Nem _ is így volt... Imre bácsi a megmondhatója” — hívta tanúul az öreg csőszt, aki szintén abban a sorban ült. Az meg csak mozgatta a száját hangtalanul a nagy bajusza alatt. — Nem igaz? — kérdeztem vissza mindjárt Gizinek, és már nyújtottam is a mutatóujjam a bácsi irányába. — Na szedje csak elő szaporán a zsebéből azt az öt darab százast, Imre bátyám! — szóltam rá erélyesen. Olyan engedelmes volt, mint egy megszeppent gyerek. Ijedtében mindjárt kihúzta a szivarzsebéből az összegöngyölgetett piroshasúakat, és még fel is mutatta. Láthatta a tagság. Azt elhiszem, hogy meglepődött. Ügy esett, hogy a gyűlés kezdete előtt a szövetkezeti székház vécéjén voltam. Hallom ám, hogy a „férfi” oldalon az öreg egyezkedik az ellenőrző bizottság elnökével: „Hallod-e, a fene a dógod! Nekem mikor adod már’ meg az öt darab százast. Ha tudom, hogy ennyit ér az ígéreted, nem hagytalak volna olyan hosszú ideig kettesben Gizivel a csőszkunyhóban ... Beszélik, hogy mások is gyanítanak valamit. Nem jó lenne, ha most a közgyűlésen ...” Erre a P. Szűcs sietős, dühös hangja: „Itt van, vén piszkos! Egy, kettő... öt... De aztán pofa be!” Ceglédbercel-Csemő neve csak egy kísérteties, kékes felizzás a fekete éjszakában. Nemsokára átszállás következik a szegedi vonalra. Jó, hogy a történetnek vége. Azért még egy-két szó kitelik róla. — Maga aztán asszony a talpán!... Nem hiszem, hogy ezek után megúszta a vezetőség... Gizi sincs már táján se a téesznek, ugye? M em, Gizi ott van most is.... A vezetőség új ... Gizi egy évig nem szólt hozzám, de most már újra beszélünk. Nem, nem is gyűlöl. Áttették más munkahelyre, de tisztességesen dolgozik. Olyan az, mint a macska: talpraesett... Most azért megint furcsáljuk a levegőt körülötte. Képzelje, pár hónapja betették a nőbizottságba. Na persze, figyeljük ám. Az asszonyok ravaszabbak, mint azelőtt. Annyit már kiszimatoltunk, hogy egyikszer az új elnököt, majd a főmezőgazdászt „fírolja” roppant finoman... De most elhatároztuk, lecsapunk azonnal... Azt megfogadtuk ...
