Petőfi Népe, 1970. április (25. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-04 / 79. szám

A z 1945-ös előjegyzési naptáramban, március kö­zepén találtam egy kusza bejegyzést: Sz. főpa­rancsnokság. Nyilván: Szovjet főparancsnokság. De mi dolgom volt nekem a szovjet főparancsnokságon? Eltöprengek ezen. Csak egy villanás; hát persze, az volt az! — s tisz­tulni kezd a kép: megyünk — nyolcan-tízen — vala­melyik debreceni utcán, s balra egy kapunál szovjet őrség áll, dzsippek sorakoznak az épületek előtt. A főparancsnokság. Oldalamon az ócskapiacon vásárolt új vászontarisznya billeg, zsebemben friss-pecsétes írás arról, hogy mint hivatalosan kiküldött miniszteri biztos „Borsod vármegyében a földreform végrehajtá­sával kapcsolatos minden intézkedést” tegyek meg. Azonfelül a zsebemben van még valamennyi — ha jól emlékszem: százötven — nyomdafesték szagú, ro­pogós hadipengő is; első fizetési előlegem az életben. Némi szorongással gondolok a pénzre: mit kapok én ezért a kiéhezett Miskolcon? (Nem sok jóval biztatott a származása annak a há­romszáz pengőnek, melyet — jó két hónappal azelőtt! — otthonról hoztam magammal. Már készülődtem a debreceni útra, amikor egy magyarbajúszos, idősebb szovjet katona zörgetett be a kapun, s mutatta az ud­vart: „Kurica, kurica!... Megfogtam neki egy tyúkot. Hóna alá szorította, s körülményesen előhalászott a pufajka belső zsebéből három darab százast. Ezt hoztam magammal az útra.) Tiszta már a háttere a képnek: miért mentünk a #Kovjet főparancsnokságra. A kormány részéről kér­ték meg a főparancsnokságot, hogy a megyeközpontok parancsnokai — éppen értekezletet tartottak — állo­máshelyükre visszamenet vigyenek el néhányunkat az autójukon. Megtakaríthatunk ezzel két-három nap viszontagságos utazást. Nagy előcsarnokra emlékszem, vörös transzparen­sekre, vörös drapériákra, vörös futószőnyegekre. S egy jelenet ugrik elő a semmiből. Fokról fokra olyan élesen kirajzolódik minden részlete, „mintha csak tegnap történt volna”. Valószínű, hogy soha az életben eszembe sem jut, ha most nem erőltetem úgy az emlékezést. Gyámoltalanul ácsorgunk a futószőnyegekkel föl- ■zabdalt előcsarnokban, félrehúzódva a jövő-menő tisztek útjából. Böngészgetek egy círillbetűs transzpa­renst, s — mint vizsga előtt a diák — hiányos nyelv­tudásomat próbálgatom. „Da zdrasztvujit...” Jól van, külön-külön már érteném, de így együtt mi köze en­nek a két szónak egymáshoz? Mert ha „zdrasztvujit”, minek ott a „da”? Oldalt, a szőnyeggel takart, széles lépcsőn egy kato­nanő fut lefelé — mintha a lépcsőt nem is érintené a lába —, s egyenesen felénk tart. Magyarul kérdez — köréje torlódunk egy pillanat alatt. Fölírja a nevün­ket, s azt is, ki hová „ohájt” menni. Főhadnagyi rang­ja volt — legalábbis úgy tetszik most, ha visszagon­dolok, „sztársi-lejtynant” —, bár az igazat megvallva, nem a rangjelzést néztem én. Búzaszőke, finom arcú lányka (valamiből rögtön megéreztem, hogy a lány, nem asszony még), húsz év táján, komoly — nem hi­vatalból, inkább tűnődő-álmodozóan komoly — és ár­tatlanul őszinte szemekkel. Karcsú és könnyed, jól áll neki a katonaruha, de csak úgy, mint színésznőnek a szobalány bóbitája — nem lényéhez illő. Fölírja, amit föl kell írnia, és máris otthagy ben­nünket. Szemmel kísérem a lépcső fordulójáig, aztán nyomott hangulatban, gondolatok nélkül tovább bá­mulom a hosszú transzparenst. öt perc múlva — rögtön észrevettem a lépcsőn — megint közénk röppent a kis szőke sztársi-lejtynant. Legyünk türelemmel — mondja —, félórán belül in­dulás. Fekete Gyula: Most, hogy összefüggően beszél, idegen kiejtése job­ban feltűnik. Szívesen válaszol a kérdezősködőknek, nem siet vissza, sőt, mintha ő is éppen azt akarná, amit mi: hogy erre a félórára velünk maradhasson. Azzal a szívmelegítő bájjal cseveg, ahogyan csak ide­gen anyanyelvű szép nők tudják törni a magyart. — Feldrefarmat csinálni lesz az nagyon szejp mun­ka magúktól... — megrázza a fejét — ... maguk rej- szere... jól mondom? — De mielőtt helyreigazíta­nánk kijavítja, most már a biztonság örömével: — Maguknak!... — Kellemes szoprán hangon csilingel a nevetése. Megmoccan bennem az izgága kamasz, szeretném a figyelmét magamra vonni — s az utolsó pillanatban ráérezve ormótlan csizmámra, vászontarisznyámra, s arra is, milyen átlátszó és sületlen próbálkozás ez — fülig vörösen megkérdem: hogyan kerül egymás mel­lé a „da” és a „zdrasztvujit”. — Éljen, azt jelenti. Felszólítás — feleli komolyan, s előzékenyen, mintha észre sem venné zavaromat. Pedig egy futó pillantás, le egészen negyvenhatos csizmámig, elárulja, hogy észrevette; talán az okát is érti. En is megnézem a csizmámat. Hiszen nem volna ez utolsó csizma, mégiscsak jobb, mint a tarisznyába szorult, tátogó orrú bakancs. Kár, hogy nem a lábamra szabták, csak kuburcol benne az ember. Az biztos, hogy az övé mellett — mert ugyan­azzal a pillantással látom az ő csinos, harmonikaszárú csizmácskáit is — merő nevetség. = Maga magyar? — kérdezem később, alkalmas pillanatban. Szemlátomást jólesik neki, hogy ilyen nagyra tartom a nyelvtudását. Kedvesen rám mosolyog. — Nem, nem. Orosz vagyok. — És hol tanult meg ilyen jól magyarul? — Jól, jól, egejszen nem jól — ingatja a fejét ön­kritikusan, de a szeme mint a napsütés: leplezetlenül örül az elismerésnek. — Egyetemen. Maszkvaban. Elakadok egy pillanatra, noha egyetlen akarat va,- gyok, hogy folytassam. A budapesti egyetemeken — tudtommal — nem tanítottak orosz nyelvet. Jó két esztendeig éltem egyetemisták közt, soha sem hallot­tam róla. Moszkvában viszont tanítanak magyarul? Míg tétovázom, egyszerre hárman is kérdezik. Féltékenyen topogok az érdektelenségben. Ha csak tábornok volna ez a kis szöszke főhadnagy, vagy mi­niszter, vagy félelmetes hírű politikus, akkor termé­szetesen nem volna okom lámpalázra, sőt arra kelle­ne vigyáznom inkább, nehogy zsebre dugott kézzel szóljak vele. De ő ezeknél mérhetetlenül nagyobb ha­talom, mert lány, fiatal és szép — s ezzel vége is az én nagy önbizalmamnak. Valamennyi erőgyűjtés után azért visszacsikarom a társalgás jogát. — És mondja, elvtársnő... nehéz volt? Nem érti, másfelé szövődött közben a beszéd. — Micsoda nehejz volt?... — Megtanulni magyarul. Nehéz volt? — Da, da, igen — bólint és mosolyog. — Nagyon nehejz. Szívesen beszél erről a témáról. Érteni már elég jól ért mindent, legjobban az írott szöveget. Sok baj van viszont a szórenddel, a ragozásokkal, a magánhangzó­illeszkedéssel, mert az „nagyon nehejz”. — De nagyon szeretem. Maguknak van nagyon szejp nyelv... — megakad egy pillanatra — ... nyelvük. Szeretem Petőfit. Ejs legjobban szeretem Arany ver­seket. Leg... leg... legjobban szejp nekem, mindent olvasom. Nem fér a fejembe, hogy egy fiatal moszkvai lány magyarul tanul, és Arany Jánost — éppen Arany Já­nost! — olvas, eredetiben. Motoszkál bennem a gyanú: hátha apja vagy anyja magyar volt? Vagy kárpátaljai származék esetleg, s ki tudja, milyen rokonszenv — egy fiú, egy emlék — fölkeltette az érdeklődését? — Hová valósi? Ráncolja a homlokát, nem érti. — Falosi ? ... falusi ?... — Moszkvai?... Moszkvában lakott? — É... ejrtem, igen, igen. Egyetemen Maszkvaban. — Fölkacag megint. Nagyon kedvesen tud kacagni. — Maszkva... nem falusi. Makacsul tovább nyomozok. — Ott is született?... úgy értem... a szülei is moszkvaiak? — Nem, nem. — Hirtelen komolyodik el, s azt a napsütést a tekintetében valami nehéz tűnődés felhő- zi be. — Nem tudok ... nem tudom, rejgen ... Két év óta nem tud a családróL Édesapja eltűnt a fronton, édesanyjának, testvérének (vagy: testvéreinek — nem emlékszem már) nyoma veszett, szülőfaluja elpusztult a voronyezsi területen ... Áz országút felé tar- '* tanak. Elől a karos­Zám Tibor: ülésen a két katona, há­tul a kocsisnak való desz­kán Kiss Bálint. A tiszt hajtja a lovat, a közkatona bóbiskol, a paraszt töpreng. „Furcsa világ, fordított vi­lág” — ezen morfondírozik. Nem érti. Az ő fejében másféle rendje van a dolgoknak. • A katonák déltájban tűntek fel a látóhatáron. Az egyik lovon ült, a másik gyalog jött. A kő­keresztnél megálltak, tanakodtak. „Vinné őket más­hová az Isten!” — óhajtotta ő, és tovább nyúzta ma­gát a rossz borotvával... A jobbik késsel a fia, Bá­lint borotválkozik valahol... Ha egyáltalán ... Amer­re a fiát vitték, ott még tart a háború. Kiss Bálint képén minden húzásra tüzek gyulladtak. A keze alá figyelt, de azt is látta, hogy a katonák erre tartanak. Háta mögött az asszony a fedőket emelget­te, engedte szabadjára a paprikás csirke étvágycsiná­ló szagát. Fiára gondolt és szipogott. Hangosan pedig azt mondta: — Erre három napig is rájárunk. — Nem hiszem — felelte ő. A kőkereszt felé muta­tott a borotvával. — Hányán vannak? Az asszony inkább bosszús volt, mint kíváncsi. Elég sok hívatlan vendég jött mostanában a házhoz. Leg­utóbb hatan kvártélyozták be magukat. — Egy ló, két fő. Kiss Bálint szakszerűen válaszolt. Katonáéknál ez a sorrend. Felesége a másik ablakból figyelte a jövevényeket. — Oroszoknak látszanak. — A katona, az katona! — Kiss Bálint felforrt. — Egyik éhesebb, mint a másik. — A szekér! — jajdult fel az asszony. — A szekér! Ettől az ő kezében megrezzent a borotva. Képé­ből kiserkerrt a vér, vörösre festette a szappanhabot. A féltve őrzött, dugdosott szekeret ma reggel rakták ossz- Gyuri sógorral. Hogy majd bemennek a faluba. A sógor hozta volna a lovat. A nagy hadi vonulások idején sánta volt ez a ló. így egyik nációnak se kel­lett. Ha ennek a két orosznak szekerezni támadna ked­ve .. Vs lám, bevált a sejtése. Hova mennek, meddig ‘-J mennek, azt sem tudja Kiss Bálint. Hogy őt mi­ért viszik magukkal azt se tudja. Ül és gubbaszt. „Egyszer minden kiderül” — azt gondolja. • Ügy, habos képpel rohant kifelé. Kitépte a ru­dat, lecibálta a lőcsöt. A szekér reccsent és meg­roggyant, amikor kirántotta a kereket. Gurította szapo­Egy ló, két fő rán a csutkakapuhoz. Be­fedte. A rudat a mezsgyében dugta el. Zihálva ment a rf kúthoz, leeresztette a ved­ret. A jelzés Gyuri sógor­nak szólt, hogy forduljon vissza, mert baj van... Ké­pén akkorra megszáradt a hab. Mint a pelyhet, fújta le róla a tavaszi szél. A katonák rácsodálkoztak. Biztosan most láttak elő­ször félig borotvált parasztot. Ö meg visszacsodálko­zott. Mert ő meg azt nem látta azelőtt, hogy a köz­katona lovon ül, mikor a tisztje gyalog csaptat. Ezek így jöttek. Hogy a közkatona öreg, a tiszt meg fiatal, annak sem tulajdonított jelentőséget Kiss Bálint. Ka­tonáéknál a rang számít, úgy tudja. A megrökönyö­déstől csak pislog, amikor az oficér ugrik és lesegíti az öreg bakát. Mintha nem volna ott a félmarék aranycsillag az ezüst váll-lapján. Most meg hajtja a lovat, és közben elegyengeti '■* katonája lábán a takarót... „Az isten se tud eligazodni ezeken” — gondolja hátul Kiss Bálint. Vé­gigsimít a képén. Egyik oldalt sima, másik oldalt szőrös. • Amikor a katonák belökték az istálló ajtaját, Kiss Bálintnak majdnem megállt a szívverése. Minden lószerszám ott lógott a szegen. A hám, a gyep­lő, a kantár. Amiről sietségében megfeledkezett. Amit eddig olyan leleménnyel óvott, dugdosott, most elvi­szik. De nem bánná már, csak őt ne vinnék. De őt is viszik. Nem mondták hova, mert ezek semmit se mon­danak, csak azt, hogy „davaj”. Kicsire húzza magát a szekér derekában és szorong. Nem tudja, mit beszélnek ott, elől. A katonák csak addig ültek le a házban, míg jól­laktak a paprikás csirkéből. Akkor az öreg katona fel­vette a köpenyét és szólt a tisztnek. Az rosszkedvű­en kelt fel az asztaltól. Mérgesen mutogatott Kiss Bá­lintnak, hogy öltözzön ő is. — Ne nyüszíts — mor­dult a feleségére —, főbe csak nem lőnek talán. — Kiment a katonák között. A jelbeszédből nyomban megértette, mit akarnak, de úgy tett, mintha nem értené. Vonogatta a vállát és hajtogatta, hogy nyepunyemáj. Az öreg katona há­romszor ismételte meg a jeleket, ő mind a háromszor azt mondta rá, hogy nyepunyemáj. „Sto nyepunye- máj?!” — kiáltotta mérgesen a tiszt. Mégmarkolta az ujjast Kiss Bálint könyökén, és a keréknyom mel­lett odarángatta a csutkakapuhoz. Szétrúgta a kévé­ket. Kiss Bálint jobbnak látta nem ellenkezni tovább. A szekeret a két katona tartotta, hogy be tudja tenni a kereket. Azután visszahozta a rudat. Kivezette a ko­nyit. Rátette a drága szerszámot. A két szem nokedli, amit délben nyelt, mozgolódni kezdett a gyomrában. Az asszony ott sertepertélt körülötte. Kiss Bálint le­nyúlt a szénába. A kasfarban kitapintotta a tarisz­nyát. Nagy szomorúságot érzett a szívében, mert sok­szor leteremtette az asszonyt. Most megfogadta: egy rossz szava nem lesz többet hozzá, ha ezektől meg­szabadul. M ikor az akácoshoz értek, azt gondolta: beugrik a “ bokrok közé. Lesz, ami lesz. A tiszt, mintha kitalálta volna a szándékát. Hátrafordult és megfenye­gette. Nem haragból, de komolyan. „Meg ne próbálj szökni” — azt jelentette a pillantása. Az országúton a tiszt félrekormányozta a lovat. Le­szállóit a szekérről. A másik is leszállóit. Álltak az út közepén és nézték egymást. Kiss Bálint meg őket néz­te. És akkor derengeni kezdett benne valami. Abból, ahogy az öreg katona magyarázott a fiatalnak. Abból, hogy minduntalan hozzáért: Egyenesre igazította fején a tányérsapkát. Köpenyén begombolta a felső gombot. Es abból, hogy a daliás tiszt tűrte ezeket a mozdulato­kat. A szeretetet. Lehajtott fejjel, elszontyolodott gyer­mek módján... A tiszt meglengette a sapkáját. Amikor a teherautó lassítani kezdett mellettük, a két katona egymásra bo­rult, összecsókolózott. Egyik se akarta engedni a má­sikat. Kiss Bálint mindent megértett. Átlépett a sze­kéroldalon és levette a tarisznyát. Kezébe adta a tisztnek. Az nem tudott szólni, csak biccentett. Moso­lyogni próbált, de sehogyan sem sikerült neki. Amikor a tiszttel elszáguldott az autó, az öreg ka­tona elfordult. Biztosan könnyet törölt ki a szemé­ből. — Háború van — mondta csendesen Kiss Bálint. A fiára gondolt ő is. — Majd csak hazajönnek egyszer. — Szerette volna megvigasztalni ezt az oroszt, de csak a kezét tárta szét tehetetlenül. Arra gondolt, hogy nem kellett volna az úristennek összezavarni Bá­bel tornyánál az emberek nyelvét... A szeme sar­kából figyelte a másikat. Magyarnak se volna utolsó — úgy látta. A katona cigarettával kínálta Kiss Bálintot. Azután odatessékelte a szekérhez. Mutatta, hogy üljön fel. Akkor kezet fogott vele és intett, hogy menjen. Brr! — mondta a lónak, mire az hirtelen megindult. Kiss Bálint a gyeplő után kapott, hogy el ne ragadja a sze­keret. Ha látta volna valaki, amint hajt hazafelé, bizonyá­ra azt gondolja: ez a szegény Kiss Bálint megbolon­dult. Mert hogy jutna különben eszébe karosülésről lovat hajtani? Félig borotvált képpel.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom