Petőfi Népe, 1970. április (25. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-26 / 97. szám

A párnás székben ült. Kinézett az ablakon, esett 'ég nélkül ezen a télen, még ilyenre nem em­lékezett. A cseresznyefát kilencszázhuszonháromban ültette. Az őszön kivette. Túlélte. Zavarták a hangok. A fiú félszemmel a tévét nézte, a fotel karfájáról ló­gatta le a lábait, közben a táskarádió gombját csavar­gatta. A tévéből másfajta zene áradt, az is hangosra csavarva. Csoda, hogy meg nem süketülnek. Minden­nap így. Űjra az ablakra nézett. Az üveg félig volt előtte. A fia nem volt a szobában, az asszony sem. Lassan megmozdult. De szeretett olyasmit mondani: — Hát akkor töltsünk. — A vendégeinek. Vagy — Hát ak­kor igyunk. Most nem volt kinek. Nem is az ő bora. Betették elé az üveget az asztalra. A fiú nem iszik bői Egyáltalán furcsa fiú. Sovány, kiáll nagy csontos orra az arcából, de az hagy- ján, nem baj. A haja. Már megmondták, hogy ne szól­jon bele a fiatalok dolgába. A fiú észrevette, hogy né­zi. Csavart még egy kicsit a gombon. — Bejött Luxi — intett a fejével a rádióra. Az öregember kinézett az ablakon. Megintcsak a hó­esés. Van idő. Tavasszal azért kimegy a tanyára, irányítja a szántást, meg a nyitást. Majd elválik, milyen felest találtak. Azzal jött haza a fia. — Papa, megvan a feles, nem kell azzal se már ma­gának vergődnie. A fiú rágyújtott. — Papa, ne mondja meg a faternak. Az öreg bólintott, kicsit szétmentek a szájsarkai, nézte a fiút. Az rázta magát ültében, a szemébe lógott a haja. Fújta a füstöt, és néha az öregre sandított. Az öreg újra az ablakra nézett. Esik a hó. Van idő. Me­gint ivott. Ilyenkor már metszeni szoktak rendes év­ben. Ahogy az őszön kivágta a cseresznyefát akkor ért oda motoron a fia. Még a fa vastag derekán ült pihenni, amikor megjött. — Jöjön be, apuka, nem való ez már magának. Ne­künk is messze van. Az ember nem meri megtenni, hogy két hónapban egyszer jöjjön ki. A maga korá­ban. Ágynak is eshet, most mondja meg, magának való ez a munka? F ■*- ogadhatott volna valami embert. — Szokott lenni. — Na, jöjjön be a télre. Mari bátyja kijön szomba­ton kocsival, földobjuk, amit be akar hozni. Zavarták a hangok. Kiment a fiú, de a tévét nem zárta el. A rádiót se. Lassan újra megtöltötte a poha­rat. Mit lehet csinálni? Az olajkályhát nem kell rakni. A havat ellapátolják a gyerekek. Mit lehet csinálni? Ki­gombolta a lajbiját. Az alsó gomb hiányzott. Lassan odament a szekrényhez, és a fölső polcról levette a varróskosarat. Messzire tartotta magától a tűt meg a cérnát. Megnyálazta a végét. Háromszor fogott ne­ki, mire befűzte. Bejött a menye. — Ejnye, apuka, miért nem szól? Uramisten majd felvarrom, nem magának való az. — Hagyd lányom, ráérek. Föl tudom varrni. Mióta anyátok... Nem fejezte be, amit mondani akart. Ez is sok volt. A menye kivette a kezéből, lehúzta róla a lajbit, és föl varrta a gombot. — Máskor szóljon, bejön Andris, aztán azt hiszi, hogy én nem jól bánok magával, azért nem mer szólni. Csak igyon ám, amennyi jól esik, ne­kem dolgom van kinn, fánkot sütök a vacsorához. Megjött a lány egy újabb fiúval. Ez már az ötödik fiú a télen, aki idejár. Amikor a harmadiknál szólt a fiának, az csak mosolygott, hümmögött. — Tudja, apuka, nem lehet máma a gyerekeket vesszővel... szóval engedni kell nekik. A menye is odahallgatott fél füllel, mert beleszólt. — Apuka, ne idegeskedjen ezen. Nem szereti ám se a fiam, se a lányom, ha maga zsörtölődik velük. Nem rosszból mondom, csak azért magának is jobb, ha szí­vesen vannak magával a gyerekek. A kkor többet erről sem beszél. A lány a köny- vespolcnál pipiskédéit. Észrevette, hogy az öreg nézi. — Jaj, nagyapa, majd elfelejtettem bemutatni Jo- cót. Ez is hosszúhajú volt, meghajtotta egy kicsit ma­gát. Mondta a nevét. Az öreg kelletlenül fogott kezet vele; — Krajkó — morogta, és kinézett az ablakon. Az­tán eszébe jutott valami, és a fiatalok felé fordult. Azok a rekamién pusmogtak, valamit nézegettek, a lánynak a szemei ki voltak húzva, és akkorára nyi­totta, mint egy tejesbögre alja. A fiú a lány könyö­két morzsolgatta az ujjával. Azért mégiscsak szólt. — Töltsék, Józsi? — Azok megrebbentek. Aztán a fiú az öreg felé fordult, két térdére tette a kezét. — Köszönöm Krajkó bácsi, csak jaffát szoktam in­ni ginnel. Az öreg bólintott. Üjra a hóesést nézte. A fiú vissza­fordult a lányhoz, pusmogtak, csendben is voltak, de most már nem nézte őket. A tanya mellett van az a kis pusztaföld. A szőlő meg a tanya között. Almafák kellenek bele, jonathá- , nők. Meg fogja mondani a felesnek, hogy ő akarja elültetni. Elbóbiskolt. Akkor ébredt fői, amikor már széthúzták az asztalt, terítettek. Sebesék átjöttek a szomszédból. Az újabb fiú is ittmaradt vacsorán. A menye egyáltalán nem úgy főzött, ahogy sze- ■™- rette. Nem tett az ételbe cseresznyepaprikát, borsot se szórt a levesbe senki. De hát mindent meg lehet enni. Tizenötben hadifogságba került, ő aztán tudja, hogy mindent meg lehet enni. — Nagypapa, menjen odébb a székkel, hogy Guszti is elférjen a tévé előtt. — Csak maradjon a nagypapa — mondta Sebes — látok innen is. — Áh, csak kényelmesen nézzétek, lát attól a nagy­papa is, különben is mindig hortyog egész műsor alatt. Néha elkapott egy-egy t. 7 fp j f • ip szót. Volt olyan szó, amit lya%y VClÜCtl jOjVCIS nem tudott elismételni ma­J gában, nem tudta mi az. IßODßlOiU Csármálnak, csármálnak, csármálnak. A redőnyt még vacsora előtt leengedték. Most a tévét nézte. Nem nagyon szerette a tévét. Nem is figyelt oda, csak abba az irányba fordult, tudta, hogy hamarosan el­alszik. A fiú meg a lány az újabb fiúval a sarokban bömböltették a táskarádiót, aztán amikor az apjuk rájuk szólt: — Ugyan fiam, ne üvöltessétek itt — átmentek a másik szobába. Sebesné a menyével beszélt. Cigaret­táztak, kávét ittak, és Sebesné azt mondta: — Tudod, édesem, az a kis fiatal fiú nagyon ügyes fodrász ... Aztán mosószereket, recepteket ajánlottak egymásnak. Sebes sakkról beszélt. Aztán a nyereség- részesedésről, meg hogy a lánya diplomát kap ebben az évben. Aztán valamit az üzemről beszélgettek. Lio- filizálás, az öreg elismételte magában, de nem értette. Sebes azt mondta, valamilyen szaklapban olvasta, itt is be kellene vezetni. Csármálnak, csármálnak, gondolta újra. Aztán a képernyőt nézte, de csak a fekete és fehér foltokat, ide-oda mozgatta a szemét és a zajban lassan elaludt. Amikor fölébresztették, a szomszédok már elmen­tek. Elkészítették a fekhelyét a sezlonon. — Apukát nem érdeklik a vendégek? — kérdezte a menye —, hogy ilyenkor is elalszik? — Annyit csármálni? — akarta kérdezni, de aztán szó nélkül lefeküdt. Másnap bejelentette, hogy visszamegy a tanyára. Hiába unszolták, maradjon, majd a feles, egyre csak azt válaszolta: — Az almafákat én akarom földbe rakni. Meg kinn akarok lenni, hogy mindent lássak. Fzután már mindig az ablakhoz ült, egész nap el ■*"1 nem mozdult, várta, hogy jobbra forduljon az időjárás, elképzelte az almafákat, a föld tavaszi sza­gát. Az első szép napon visszamegy. PnJHfVi Bodor Miklós: Tavaszi vizek Hegérte... „A halott Váci Mi/iá/yhoz” Folyton lázas véred szűknek vélte már fáradt ereidnek elnyűtt útjait, s kitörni vágyott. Nem volt oly határ, mely megfékezze áramlásait, és agyadra tódult durván, ostobán! Te megpróbáltál talpraállni még, de ott, a harcok és halál honán volt izgalomra, lázra ók elég! Tanyasi múltból messze kerülve élőként maradsz itt nekünk! „Te bolond", ki új s új harcra hevülve elégtél értünk! Drága emberünk veszett el benned visszahozhatatlan, mint magasságok olvadó hava; de élsz tovább szép költői szavakban, emberként őriz nép, s haza! Magademésztő, elszánt akarattal éltél, küzdöttél mindenért, mi előbbre visz csak egy mozdulattal! Sokszor talán kábán semmiért? Te nem tudtál egyhelyben ülni, várni! Ki álmában is nyugtalan — ilyen! Megérte-e? Kérdezze bárki, nevedben mondjuk ki: igen! Mert új korunk zajos történetébe szilárdan áll be költő-alakod! Évfordulónk — halálod éve — pályáddal együtt él, s ragyog! Pap Géza Raffcri Sarolta: Minden írá A sportteljesítményekről szóló jelentéseket alig-alig nézem meg az újságban. Időm kevés — a sport nem az én utcám. De most mégis ilyesmi jut eszembe: „a versenyző merészen (vagy) merész neki­futással jutott át az akadályon.” Egyre gyakoribb a fenti jelző, lépíen-nyomon ta­lálkozni vele. A divattervező vonalvezetése merész, a festő ecsetkezelése az, de legalább színei merészek, az építész merész kézzel fog tervezéshez, az építésve­zető a munkához. Az ember annyi helyütt és vonat­kozásban hallja, olvassa — ritkábban — tapasztalja a merész nekilendülést, hogy végül kötelezőnek véli önmagára, munkájára, életformájára, látásmódjára nézve is. Ha nem tudatosan, hát ösztönösen. Azután, míg hitében tart, hallatlan erőfeszítéssel képes dol­gozni, egyszóval küzd bízván bízva — csodálatos mó­don: eredménnyel. Amit produkál, esetleg még az idők próbáját is kiállja. A produtum igen. Hanem az ember. Nem szeretem a szélsőségeket, a pozitív és nega­tív sarkok csak az élettelenek világában választha­tók szét. Nem hiszek az egyértelműen rossz és egy­értelműen jó ember létezésében. De az erősebb vagy gyengébb töltésűekében igen! És az adott, a meglevő töltés felhasználásának módja, módjának miértje min­dig izgatott. A kevesebb töltés biztosíthat nagyobb hőfokot itt, mint az erősebb töltés amott. A sokszor tapasztalt jelenség magyarázata pedig egyedül; az ember. Nekirugaszkodásaival, megalkuvásaival, ön­magával, önmagában gyűrkőző gyávaságával és me­részségével, a másért — jobbért, vagy a más ellen — jobb ellen feszülő nyugtalanságával. Mert hol ez kerekedik fölül bennünk, hol az. Mindenkiben minden csíra megbúvik, a többi akaraterő, szándék, önfegye­lem és lehetőség kérdése. Nem új megállapítás, de igaz: a mindenség közép­pontja mégiscsak az ember, a maga összetettségében. Értékes és kártékony, mert amíg él, előbbre vihet, hátramozdíthat, de hat. És hatékonysága legyen bár tudatos vagy akaratlan, csak vele együtt múlik el. Azt hiszem, nincs egyetlen író, aki kevesebbet akar­na ábrázolni, mint éppen ezt a végletes lényt. Anél­kül, hogy merésznek hinné magát, anélkül, hogy érezné: a formálandó anyag és a formáló szándék merészséget is követel tőle. Mert nem követel me­részséget, csupán a teljes magamegfeledkezés áldo­zatát követeli. Az ,,én” teljes föladását. De ezt min­den alkalommal, irgalmatlanul, újra meg újra. S amint a gyökerek öntudatlanul szívnak fel minden elraktározható nedvességet, az írónak szinte pórusai szívják föl embertársairól a sajátos infor­mációkat: a hangszínt, hanglejtést, kifejező gesztust — és mennyit kifejez egy-egy gesztus! Többről vall, mint egy gondolatolvasó készülék vallhatna, ha len­ne — fölismertet ráosodálkozást, megrebbenést, ije­delmet, pillanatnyi döbbenetét, elfordulást, magakel- letést, pózt — szándékos, célzatös pózolásokat és meghunyászkodást. Ahogyan többnyire apró, ügyes­bajos dolgok intézése közben telik el életünk, jelen­téktelennek tűnő, semmi kis pillanatfelvételekből áll össze számomra az ember. Majd sok, hasonló egyed- ből gyúr az író egy összetettet, akire már így gondol: az ember. S amint a típus tökéletesedik, csiszolódik, megszületik a Figura, aki a maga fajtáját képviseli, sok ember rokonvonásait hordozza. A Figura azután már teremt magának miliőt, partnert is. Az ismét sok felvételből összeállt partner-lehetőségek közül a neki legmegfelelőbb partnert. Az igazán izgalmas Fi­gura — egyben a jó írás előzetes biztosítéka — soha­sem egy bizonyos történetért, nem is önmagáért, vagy a két tényező kölcsönhatásából fakadóan ezért is, azért is éled meg, mint hihetnék. Nem. Az igazán jó Figura egy magatartási forma hordozójául születik, ehhez teremt önnön számára közeget, hogy akár kö­vetésre, akár elfordulásra indítson — azaz hasson. Hogy drámai összeütközésre, konfliktusra kerülhes­sen sor, ehhez éppen a magatartási formák különbö­zősége, két jellem alapvető ellentmondása szükséges. Tehát: ezért kell és nélkülözhetetlen az alap, az első Figura ellenpontot teremtő ereje. Ha ez nincs, az összeütközés művi. csinált, nem igaz: nem is hat, bármilyen stílusművészettel, kalandokkal élesztgesse az író. Az eredmény lehet szórakoztató, idegeket bor­zoló, nevettető, szép, megható, bájos, andalító, gyö­nyörködtető — pillanatnyilag. Nyoma azonban nem marad, nem következik belőle odafordulás, elfordu­lás, töprengés! kényszer sem. Márpedig minden időkben kötelességének kel­let, hogy érezze minden művész — különben más se maradna utána mint por és hamu —, hogy a ma­gatartást, az egyéniséget, a jellemet ábrázolja. De lehetséges-e a fenti igénynek megfelelően áb­rázolni egyetlen valóságos és tolira kívánkozó sze­mély ismerete alapján? A válasz kézenfekvő: nem. S hadd térjek vissza a már egyszer leírtakra ki­hangsúlyozva ismét: emberek egész sorát fényképezi le az agy, fedezi föl rejtett tulajdonságukat a meg­érzés, tehát az ösztönvilág — mert hallatlanul nagy az ösztönvilág szerepe mindennemű alkotásban, kö­zönségesen tehetségnek neveztetik — a kulisszák

Next

/
Oldalképek
Tartalom