Petőfi Népe, 1970. április (25. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-26 / 97. szám

A magyar nyelv hete

A korszerű nyelvművelésről

MINDEN korszaknak megvoltak a maga nyelvművelési elvei. A felszabadulás előtt nálunk a Magyarosan mozgalomban jelentős szerep jutott az anyanyelv védelmének és az idegen szavak elleni küzdelemnek, abból az elvből kiindulva, hogy az idegen szavak elrútítják, beszennyezik, felemássá teszik a nyelvet. Ma már túljutottunk ezen az elven, nem minden idegen szót üldözünk. Ki gondolna például arra, hogy a sport, rádió, szocializmus szavakat kiiktassa nyelvünkből? Kazinczyék nyelvújítását sem ítélhetjük el, mert ha nem sikerült volna tízezer új szót alkotniuk, ma ezek jelentős része helyett idegen szót kellene használnunk.

Ma is nagy szükség van a nyelvvédelemre, mivel az élő nyelv nagyobb szerephez jutott a rádió és a televízió által. A riportok és a közvetlen adások valóságos melegágyai a hibás beszéd terjedésének. A jó példa hatása lassú, a rosszról pedig tudjuk, hogy valósággal ragad. Egy-egy hiba, furcsaság, helytelen szó- használat, kiejtésbeli modorosság a bizonytalan nyelv- érzéküekre könnyen ráragad.

ÍGY HÁT a nyelvművelés súlya átterelődött a nyelvtanilag helytelen szerkezetek,a pongyolán szerkesztett mondatok, a henye kifejezések és helytelen szóhasználat elleni küzdelemre. Ez a mozgalom igazán eredményes csak akkor lehet, ha nem a sokszor bizonytalan nyelvérzékre támaszkodunk abban, hogy a szokatlan és új nyelvi jelenséget helyesnek vagy helytelennek nyilvánítsuk.

Ezért tudnunk kell, hogy mi a nyelvművelés célja, ét mit tartunk nyelvileg helyesnek. A nyelvművelés az értelmező szótár szerint a nyelvhelyesség elvei alapján, a nyelvi műveltség terjesztésével a nyelv egészséges fejlődését igyekszik biztosítani. A nyelvhelyesség pedig valamely nyelv jellegéből kővetkező sajátos szabályszerűségek összessége, illetve a nyelv- használatnak fogalmi, nyelvi és stiláris helyessége. De mivel a fogalmi, nyelvi és stiláris helyesség nagyon összetett és bonyolult dolog, Ferenczy Géza nyelvészünk egyszerűbben fogalmazott meghatározását fogadhatjuk el a nyelvművelés vezérelvéül: „Azt tartjuk helyesnek nyelvünk használatában, ami a mai legegységesebb magyar nyelvváltozatnak, az irodalmi nyelvnek és a müveit emberek nagyjából egységes élőbeszédének, a köznyelvnek megfelel.”

Tehát nyelvünk újabb jelenségeiben azt kell vizsgálnunk, hogy hasonló jelenségek vannak-e nyelvünkben. De óvatosan kell véleményt nyilvánítani, mert számtalan példa van arra, hogy amit ma helytelennek tartunk, az később elfogadható, hiszen a nyelv állandóan fejlődik, változik, alakul.

A NYELVHELYESSÉG igen bonyolult kérdés. Helyszűke miatt most csak az elvi állásfoglalást ismertettük, más alkalommal példákkal is igazoljuk a mondottakat. Kiss István

mögé betekinteni vágyók kedvéért szakmai becenevét is elárulhatom; számat és spiritusz. Mindezek birtokában mi marad hátra? A már jól ismert valós, tagadhatatlanul élő sziemélyek hasonló jellemvonásaiból egy — voltaképpen most már elődeitől független — vadonatúj ember születik.

S ki-ki fölfedezheti világhírűvé vált édestestvéredt Lear királyban, Brutusban, Jágóban, Hamletben, de frissebb példákkal is élhetek, hivatkozva Styron Cas- séra, Nat Tumerére. Salinger esetlen-érzékeny kamaszára, Csehov Lolovjára, Trifonov Robertovnájára, bármelyik irodalmi hősre, akit formálója élővé tenni képes volt. Mindünk meglelheti rokonait, de sohasem teljesen és maradéktalanul önmagát.

Az író jutalma gyakran mégis az iszonyat és kiábrándulás. Figuráit joggal érzi személyes tulajdonának, s ha azokra mégis ujjal mutogatnak: ez a szomszéd, az a portás bácsi.. .ő meg... no, az a nyári ismerős ... Ilyenkor mutatkozik meg kinél-kinél az értelem teljes csődje, az érzésvilág sivársága, a szemrevételezés felszínessége —, s mindez együtt döbbenetes. Igaz, hasonló esetben a műkedvelő maga-magát leplezi le... gyorsfelvétel-sorozatokra semmi szükség. De a Figurára se! A burleszk ideje lejárt.

Rokonítani kell, azonosítani soha. Nem szabad. Ezzel együtt mégis az az írás a legizgalmasabb, melynek olvastán sokan érezzük úgy, hogy lazítanunk kell képletes nyakkendőnk bogán —, s ez a fajta írás egyben a leghasznosabb is. Az író feladata és kötelessége — bár nem a legnépszerűbb feladat, s koránt sem hálás —, hogy tükröt tartson. Meghökkentsen, önvizsgálatra késztessen. Az elítélendő magatartást el- íté'tesse — még a rokonegyéniségekkel is! Ezt kell feladatának tartania, miután a világ ma élő minden emberi közösségének sohasem volt ekkora szüksége se tagjai önismeretére, se a társadalom ilyen fokú valóságos szolgálatára, mint éppen most. Hadd tegyek hozzá a teljes igazság kedvéért még valamit. Egyetlen olyan érzést, indulatot sem tudunk igazán hitelesen ábrázolni, melyet önmagunkban is nem leltünk meg már. Az ember végletes lény, s az alkotó is ember.

A minősítés már a fentiekből következik: maguk az írók, de kritikusok, s az olvasók java, joggal ítélheti bárki kártékonynak a csak szórakozást nyújtó, szépelgő, éleitől megszabadított, leesztergályozott írásokat.

Tökéletesek lennénk? Minden megoldódik magától? Se tanulságra, se alázatra, se gondolatra semmi szükség?

Nem hiszek benne, hogy ez valaha bekövetkezzék. Ha mégis, visszafordulhatunk, s előhalászhatjuk valahonnan a negédes, bájolgó kis szerelmi históriákat. A tükröt ott lelnénk meg? Lehet, hogy éppen az önáltatás hiányzik a totális boldogsághoz?

Ha már csak ennyi; ám. Kinek-kinek: úgy legyen.

Rudnay Gyula

kiállítás Baián

A közelmúltban Budapesten a Magyar Nemzeti Galéria nagyszabású emlékkiállítást rendezett Rud- nay Gyula műveiből. Ez az anyag szemelvényes válogatásban előbb Hódmezővásárhelyen, s most Baján került a tárlatlátogató közönség elé. Az életmű teljes, vagy akár szemelvényesebb bemutatása fontos kulturális esemény képzőművészeti életünkben, hiszen festészeti haladó hagyományaink számbavételekor nem hiányozhat az a gazdag tanulság, amelyet Rudnay Gyula sajátos magyarságé, a hazai táj és népének bensőséges szeretetétől izzó alkotásai adnak.

A Türr István Múzeum kiállítása bemutatja Rudnay művészetének fontosabb állomásait: Hódmezővásárhelytől Losoncon, Bábonyon keresztül a Baján készült művekig.

1960 táján Vásárhelyen készült „öreg Kala a szobában” című nagy méretű olajfestménye jól képviseli azt az időszakot, amikor témaválasztása és festői megoldásai közel álltak Tornyaihoz. Itt már érvényesülnek azok a szempontok és festői eredmények, amelyekről Rudnay ezt írja: „Komponálási módom, elejétől fogva a kép szerkesztésének, térbeállításának törvényeit követte, különösen a fény, a szín, s a sötét tónusok egyensúlyozott elosztásával”.

Bátyjáról, Jánosról festett Pihenő hegedűsén szembeszökően jelentkezik festői vérmérsékletének Munkácsy éval való rokonsága; az erőteljes kontrasztok kedvelése, az ecsetkezelés lendülete, bátorsága, virtuozitása, a lélekábrázolás elmélyültsége. Amíg Hódmezővásárhelyen teljes benső odaadással élte át az alföldi sík világ lassú történésű, ólomsúlyú életét, Losoncon — ahová az első világháború eseményei sodorják — a háború vihara festészete drámai hangvételét hozta meg. Meleg humánummal fordul a földönfutók és nincstelenek felé Felindult igazmondással számos változatban festi meg a szeme előtt lezajló tragikus eseményt, a galíciai menekültek vonulását. A „Menekülők” minden változata a tömeg érzelmeinek és indulatainak magával sodró ábrázolása. Losoncon festett képein a művész együttérzéssel szól a szegényekről.

A háború után festett képeinek témáival egyre inkább a nemzeti múlt felé fordul. Historizáló múltábrázolásában, a régi korok festői hangulatára való emlékezésen túl, mintha a zendülés szellemét is megszólaltatná. Portyázó kurucok, üldözött betyárok, zendülők felett aratott ítélkezések váltak Rudnay jellegzetes tárgykörévé.

Arcképei, a lélekábrázolás maradandó példái: megkapnak az arc változatosságával, amely a különböző embertípusok jellemének átélésével párosul. E lélekkel teljes alkotások közvetlenek és életszerűek. Mesteri a művek plasztikus megmintázása, szélesen felrakott színekkel, merészen rájuk vetített fényekkel és árnyékokkal.

Sokoldalú művészetének kiemelkedő részét képezik tájképei: ezek nagy része a dunántúli Bábony- ban készült a 20-as és 30-as években; gyakran dédelgeti az igénytelen témákat, az árva kétágast, a magányos galambdúcot, a roskadozó fészert, az elhagyott pázsitot, poros útkereszteződést.

Az idős mester belülről kitisztult, rendezett belső csendjéből figyeli a természetet. Környezetének apró változásait, ízeit kóstolgatta élete alkonyáig kimeríthetetlen bensőséggel, a magyar falu iránti szereteté- nek őszinteségével.

Rudnay Gyula műveinek bajai bemutatóját jelentőssé teszi az a körülmény, hogy e nagy magyar mester élete utolsó éveit Baján töltötte; e vidék ihletésével gazdagítva művészetét, a nevével fémjelezve Baja város művészi hírét.

A felszabadulás után Rudnay Gyula korát meghazudtoló agilitással találta meg azt a területet, ahol leginkább szolgálhatta a szocialista kultúra építését. 1947-ben művésztelepet szervezett Baján, „népi festőakadémiát”, ahol a város gyári munkásságának, a környező falvak parasztságának ifjait képezte. „Sosem helyeseltem azt, — mondotta Rudnay —, hogy a képzőművészetet egyetlen városban centralizálják. Meggyőződésem, hogy a nép széles rétegeiben kell szétvinni a művészetet. Azért jöttem Bajára, hogy a népművészet szeretetét fejlesszem és abból a népből, a tehetségek e tárházából, iskolám útján kiválasszam azokat, akik megérdemlik a tanítást és később izmo- sítani fogják a magyar festészetet.”

A telep megszervezésének gondolata Bácskai Mikii Ferenc festőművész érdeme, aki Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán Rudnay tanársegédje volt. Bak János és Kun István festőművészek is részt vesznek a szervezésben és Bajára költöznek, hogy segítségére legyenek a mesternek a szép számmal jelentkező növendékek képzőművészeti nevelésében. Baja városa magáévá tette a kezdeményezést: „... az új művésztelep csupa hasznosság a város és közönsége szempontjából, tekintélynövekedés a város számára...” — olvassuk a Bajai Hírlapban.

Rudnay szívvel-lélekkel szorgalmazza az új intézmény mielőbbi működésének megkezdését. „Hogy ez már szeptember hó közepén megtörténhessen — írja a helyi lap —, ezúton is felhívjuk a város közönségét, akinek van pár hónapra nélkülözhető bútorzata, szíveskedjenek felajánlani azt a festőakadémia három tagjának szobája berendezéséhez, addig, amíg csak a sajátjukat később véglegesen le tudják hozni.” Az előkészítő bizottság lelkes és eredményes munkájaképpen a művésztelep 1946. november 1-én megkezdte működését. A művésztelep eredményeiről az 1949. február 6-án megnyílt kiállítás művei tanúskodtak. A város emlékéremmel méltányolta a Mester önfeláldozó munkáját.

Rudnaynak az ifjúság között rendkívüli a népszerűsége: gazdag tapasztalatait meleg szívvel, bőkezűen osztja. Növendékeinek nemcsak művészi nevelésével törődik, hanem — mivel ifjú korának nyomora figyelA mester öregkori önarcképe.

messé tette a fiatalok életkörülményeire — azok megjavításáért tekintélyét latbavetve harcol élete alkonyáig. „Örülök a sok fiatal tehetségnek, és annak, hogy a magam módján és a magam eszközeivel én is részt vehetek az ország építő munkájában. Nagy megnyugvás számomra, hogy a tehetségek felkarolásával jövőjük sorsáról és irányításáról kormányzatunk intézményesen gondoskodik és megkíméli őket attól a küzdelmes fiatalságtól, és keserves nyomorúságtól, amelyet mi éltünk át”

Kun István jegyzeteket készített Rudnay tanításáról: „A nép, annak szokásai, népművészete, a táj, amelyen élünk, annak sajátos levegője legyen a mi mesterünk — mondotta Rudnay. — Mert a nép adottságai, csodálatos népdalai, és mindaz a lelkiség, amely ott tükröződik szokásaiban fafaragásaiban, cserépedényein, dalaiban, örömében, bánatában, táncában, munkájában, megérdemel annyit tőlünk, a művészetek területén sáfárkodóktól, hogy népünket tekintsük legfőbb tanítómesterünknek, tőle tanuljuk el piktúránk kialakításában a legszükségesebbet.”

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen jelentős volt Rudnay művészpedagógiai tevékenysége. Kiváló mesterek sora került ki keze alól, nem egy közülük éppen a bajai képzőművészeti akadémiáról.

Mintha egyesítette volna magában két mesterének, Székely Bertalannak és Hollósy Simonnak tulajdonságait. Ahogyan Székely tudatosan, rendszert teremtve építette fel alkotó módszerét és adta át növendékeinek, és amiként Hollósy lelkesedett és lelkesített, úgy tanított Rudnay. Mindehhez személyi varázsa járult: „Rudnay nem egyszerűen festészetet oktató tanár — emlékezik egyik növendéke —, vagy rajzpedagógus volt, hanem művészeti alkotótevékenységre inspiráló, korrektúráiban is példátlanul szuggesztív költő, akinek rendkívüli egyénisége nagy, szilárd hitet árasztott.”

E hasábokon azért kapott hangsúlyt Rudnay művészpedagógiai tevékenysége, mivel áz éppen bajai munkálkodására igen jellemző. Nem mintha ezidőben letette volna az ecsetet, hiszen meg-megfordult a Su- govica partján és elővette korábbi témáit is, számos akvarelljén elevenítette meg álomvilágának betyárjait, száguldó szekereit, mulatozó alakjait. Legjelentősebb Baján készült művei azonban töretlen kifejező- erővel festett önarcképei. Mintha megelevenedne előttünk a Mester: meleg, aggódó tekintettel, mély benső komolysággal tekint ránk; azt kérdezve, mi lesz a magyar művészettel? „A mi művészetünk alapja csak e föld és e föld népének kultúrája lehet.”

Bényi László