Petőfi Népe, 1970. április (25. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-18 / 90. szám

i. oldal 1070. április 18. szombat A párttitkár Kár, hogy a termelés problémáiról nem beszél­tek a hozzászólók, külön­ben egész aktív tanácsko­zás volt... A megyei állami építő­ipari vállalat egyik vidéki munkahelyének művezetője exkuzálta így magát a vál­lalati párttitkár, Kókai Fe­renc elvtárs előtt — ezzel a restelkedő hangvételű, ugyanakkor „rutinosan” diplomatikus megfogalma­zással. Hogy azért legyen benne az önkritika, ami egyben a gyűlés politikai értékelését is kifejezi. Ugyanakkor a realitások elismerése is, hiszen sokan beszéltek, szókimondó vé­lemények hangzottak el, döntöttek, elfogadták a ki­váló dolgozó kitüntetésre, a részesedés felosztásánál jutalomra szóló javasla­tokat. És a művezető szerint mégsem stimmelt a dolog, mert hát — úgymond — a termelés problémáiról nem beszéltek a munkások. Na­gyot nézett, amikor Kókai elvtárs, a tőle megszokott szerény határozottsággal, szemében az ismert jóaka- ratú mosollyal ilyenformán válaszolt. — Nem tudom. Lehet... — Ennél a „lehet”-nél ba- zsalygott legjobban a párt­titkár, ami arra vallott, ne­ki más a véleménye, csak erről nem egyből ellent­mondva akarja meggyőzni a művezetőt. Legalább két- három szó hidaljon át ta­pintatosan az ő következ­tetéséig, amely ellenkezője a szaktársénak. — Lehet... De én az el­hangzottakból csak a ter­melés problémáira tudok következtetni... Most már érvelt, vitat­kozott ... Mert mire is alapozta értékelését a munkahelyi művezető? Hogyan i* zaj­lott ez a termelési tanács­kozás? Szorongott vagy száz­húsz ember a felvonulási ebédlőben — még a falak­nál is álltak —, tehát ki­váló volt a szervezés. Az ellen se lehetett kifogás, hogy az építésvezető nem cirkalmazta körül monda­nivalóját: tömören vonul­tatta fel a száraz tényeket. Ügy figyelték tehát az épí­tésvezető közléseit, ahogy értelmes emberek szokták. Tudták, a tanulságokat, a „hogyan tovább és még jobban” következtetéseit ne­kik kell leszűrniök. Az ilyen figyelem a külszínen nem tükröződik látványo­san, ezt szokták jellemez­ni az ismert kitétellel: mérsékelt figyelemmel. Ilyen előzmények után következhettek szólásra a munkások. Éltek a lehető­séggel. Valahogy így lehet­ne sűríteni a felszólaláso­kat: — Nem igazodok el a vasúti jegyek elszámolásá­nak módján. Ügy érzem, becsapnak. — Hosszú hetek óta nem kaptam meg az SZTK-tól járó útiköltséget. — Késve küldik a táp­pénzt. — Az egyösszegű utalvá­nyon nem jól utalványoz­ták a földvisszatöltés bé­rét. Havonként másképp számolják a blokkok átra­kását. Rakták, rakták az „asztalra” gondjaikat, ész­revételeiket az emberek. Tetszett is ez — mármint az aktivitás a műhelytit­káénak —, de azért magá­ban húzta a nyakát. Még­is, jelen van a vállalati párttitkár, mit szól ehhez a „panasznaphoz”? Váltig szorgalmazta a fordulatot — A termelés kérdései­hez szóljanak hozzá, szak­társak! Tisztelettel és csenddel adóztak a munkások mind­annyiszor a lelkes felhí­vásnak, de csak folytatták a régi mederben. S jól tet­ték. Mert azt is szóvá kel­lett tenni, hogy ... — Miért hagynak ki egyes brigádokat a jutalmazás­ból? Volt még „miért?’’ szé­pecskén, s egyre áradób- bán, még egymás szavába is vágó türelmetlenséggel. Ami nem csupán az el­engedett fegyelmezettség számlájára írható, de an­nak is jele némiképp, hogy esetleg régebben volt al­kalom mindezek elmondá­sára. (Esetleg intézkedés nem követte felvetéseiket.) Hát úgy direkten nézve, szó szerint véve valóban nem termelési kérdéseket feszegettek, de ... S Kókai Ferenc érvelése arra éb­resztette rá a művezetőt, hogy nem a szavak köz­vetlen jelentéséből kell ki­indulni. Igaz, most nem ilyen mondatok hangzottak el; Lecsökkentem a daru állásidejét... — A techno­lógia módosításával elér­tük ... — Vállaljuk, hogy az eredeti határidő előtt... — és így tovább. Am gon­doljuk csak végig! Az, hogy technológia, meg da­ru, meg határidő — önma­gában: — gép, munkame­net, folyamat tartamát je­lentő fogalom. De hogy a daruállás rövidüljön, hogy a határidő betartassák, ahhoz feltétel: hárítsuk el az embertől a munkaked­vét, közérzetét befolyásoló akadályokat — munkahe­lyén is. Ne nyomja külön annak a gondja, hogy pél­dául: „A vasúti jegyek el­számolásánál miért rövidí­tenek meg ... ?” — „A mi brigádunk hiába húz hó­napról, hónapra, — észre sem veszik...” — „Keve­sebb bért utalványoztak ezért a munkáért, abból a pénzből pont megvehettem volna a cipőt a kislányom­nak ...” — „Az asszony megint nyaggat majd miért nem nyitom ki a számat a táppénzért... Ez is kel­lene, azt se tud venni.. ” — Mert ha ezek zúgnak az ember fejében, vajon lelkesen szereli-e a blokko­kat? Izzó öntudattal telve nyújtja-e az ujját, hogy bejelentse legújabb válla­lását? — hogy ennyire élezzük a kérdést. Jó kedv­vel neveli-e fegyelemre munkatársait a brigádve­zető, ha idejét a helytele­nül alkalmazott normaté­tel kijavíttatására kell pa­zarolnia, tehát ha azt ta­pasztalja, hogy máshol meg fütyülnék a fegyelmezett, lelkiismeretes munkára? Mindent összevetve, megszívlelendő a vállalati párttitkár álláspontja: Nem lehet a termelés fejleszté­séről csak elvontan beszél­ni. Ha a legfőbb tényező, az ember gondok, sérel- tnek, apróbb, nagyobb igaz­ságtalanságok terhével áll a munkapadhoz — azt nemcsak ő, a termelés is magától értetődően meg­sínyli. Nem panasznap te­hát, ha mindezekről szól­nak a dolgozók. Meghall­gatásuk, majd az azt kö­vető intézkedések is szük­ségesek ahhoz, hogy jól — azaz a munkahelyen adódó és orvosolható bajaik, gond­jaik nélkül — menjen a munka. Hogy ne feszítsék őket intézetlen panaszok. Ezek nagyon is termelési problémák tehát... Tóth István ütőn az ünneplő ország felett . Mester László riportja AZ UTOLSÓ ÁLLOMÁS Miskolc. A legnagyobb vi­déki városunk. Itt is meleg fogadtatásban részesülünk. S újra érezzük: ennek a pompás élménynek, az első hazai újságíró-repülő csil­lagtúrának egyetlen szép­séghibája az, hogy nem érünk rá körülnézni. Látják ezt a vendéglátók is. Itt is meghívnak bennünket a csillagtúra utánra, sőt kü­lön pályadíjat tűznek ki azoknak, akik a legjobb riportokat írják a követke­ző három hónap folyamán a városról. VÁRATLAN BEFEJEZÉS Április 3-án ébredéskor első pillantásom az ablakra esik. Borult ég. De nem esik. Negyedóra múlva vizes az aszfalt. Amikor indulunk a repülőtérre, már zuhog. Tanakodás. Telefonok. A Meteorológiai Intézet sem­mi jóval nem biztat. — Újságírók! Autóbusz­ra! Irány Pest! Az utolsó versenyszám elmarad. Kókadozunk, bosszanko­dunk. Milyen szép lett vol­na hazafelé újra a hegyek fölött!... Ügy ám! És mi lesz hol­nap a díszszemlével ilyen időben?! ... Az eredményhirdetést április negyedikén este tar­tották Budapesten. Osváth László, az MHSZ Csepel- repülőklub pilótája lett az első. ö képviseli tehát a magyar színeket május ele­jén a lengyel újságírók és pilóták hasonló versenyén. Tóth Kati a mezőny köze­pén, a 23. helyen végzett. Talán csalódott volt, nem akartam kérdezni. De csu­pa tapasztalt, öreg róka között ő volt a csillagtúra legfiatalabb repülőgépveze­tője. A verseny alatti újság­író munkával Pásztor Fe­renc, a Televízió munka­társa szerezte a legtöbb pontot. Jómagam nagyon örültem a negyedik hely­nek. A mi versenyünk azonban még nem fejező­dött be. A végeredményt május 9-én hirdetik ki, s abba még ez a tudósítás is beleszámít. „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály” (Radnóti: Nem tudhatom...) „Felejthetetlen emlékekkel tértünk haza...' Bács megyeiek Szimíeiopolhan Az emlékek, az élmények még annyira frissek, any- nyira élők, hogy egyáltalán nincs nehéz dolga a króni­kásnak. ha a Bács megyei küldöttség szimferopoli út­ját eleveníti fel. Nem ki­sebb eseményre utaztak ki megyénk képviselői, mint a negyedszázados jubileum szovjetunióbeli ünnepség- sorozatára a testvérváros, Szimferopol vendégeként. A delegációval utazó kecskeméti művészek ég a kalocsai népi együttes tag­jai már itthon lelkesen készültek az útra: ka­locsai motívumokkal éke­sített ruhát készítettek és apró ajándékok is ke­rültek az utazótáskákba. A barátságvonat március 31- én gördült ki Budapestről. Irány az első állomás: Ki­jevi De a többiről hadd szóljon inkább a szemtanú, a küldöttség vezetője, Gert István, a Kalocsai Városi Tanács VB. elnöke: __ Április elsején reggel é rkeztünk az ukrán fővá­rosba. A bensőséges fogad­tatás után a város neveze­tességeivel ismerkedtünk, majd a színházban Verdi: Aida című operáját láttuk csodálatos előadásban. Részt vettünk a felszaba­dulásunk tiszteletére ren­dezett emlékünnepségen, amelyen a város legkivá­lóbb művészei adtak mű­sort. Kalandos repülőút végén érkeztünk szimferopolba. Gépünk a nagy köd miatt órákat késett, s alighogy elhelyezkedtünk szállo­dánkban, máris indultunk a helyőrségi klubba, ahol rövidesen megkezdődött a műsor. Közben sok-sok iz­galom- a táncosok ruháit vasalni kellett, az éneke­seknek próbálni a kíséret­tel — mindezt egy_ fárasztó repülőutat követően. Az előadás azonban mindent Eeledtetett: zsúfolásig meg­telt a hatalmas színházte­rem; az elnökségben a test­vérváros és a megye veze­tőin kívül ott volt Kovtun elvtárs, Kecskemét díszpol­gára és nagykövetségünk képviselője. Kádár Béla is. Az ünnepi beszédek után az énekesek, táncosok vet­ték birtokukba a színpadot: egymást követték a szín­vonalas produkciók, ame­lyeket nagy tetszéssel fo­gadott a közönség. Kedves figyelmesség volt vendég­látóink részéről az, hogy a helyi orvosi fakultás tánc­csoportja magyar verbun­kost mutatott be, mire vá­laszul orosz táncot roptak népi együttesünk tagjai. Egy felejthetetlen jelenet: amikor csoportunk a híres orosz dalt, a „Katyusát” kezdte énekelni, a közön­ség felállva énekelt együtt a művészekkel, sokan fel­szaladtak a színpadra, ösz- szeölelkezve, énekelve él­tették barátságunkat. A következő állomás a történelmi szerepű város: Jalta. Geri elvtárs elmond­ta, hogy a hazai tél után igazi tavaszba érkeztek: ragyogó napsütés fogadta a delegációt. Az ünnepi ebéden megjelentek a vá­ros vezetői és baráti han­gulatban elevenítették fel hazánk felszabadításának emlékeit. Szimferopolba visszatérve fogadást ren­deztek a küldöttség tiszte­letére az Ukrajna Szálló­ban. Kedves ajándékok cseréltek gazdát, s a be­szélgetések során egyön­tetű volt a vélemény; ha a magyar fiatalok ilyen lelkesek, büszkék lehetünk rájuk. A küldöttség további programjáról Geri István a következőket mondta; — ötödikén városnéző sétát tettünk, melynek so­rán megkoszorúztuk a Le- nin-emlékművet és Kun Béla emléktábláját A me­leghangú búcsúztatás után Kijevbe repültünk, s ott a barátságvonat többi cso­portjával egyesülve elhe­lyeztük koszorúnkat az Is­meretlen Katona emlék­művén. Hosszú volt az út Budapestig, de senki sem panaszkodott fáradtságról: mindenki a szép emlékeket idézte fel. A küldöttség, köztük a kalocsai népi együttessel, méltán képviselte városun­kat a Szovjetunióban, újabb barátokat szerezve 25 éves jubileumát ünnep­lő hazánknak. Csapai Lajos Tűzoltók műszaki mentésen Amikor meghalljuk a pi­ros tűzoltó szerkocsi sziré­náját, szinte valamennyi­ünkben egyetlen gondolat tolakodik fel: hol van tűz, nem az én lakásomat, há­zamat, bútoraimat, szemé­lyes értékeimet veszélyez­teti-e a vörö6 kakas? Ért­hető ez a félelem, hiszen egy óvatlan mozdulat, meg­gondolatlanság, néhány perc alatt hosszú eszten­dők, évtizedek munkájának eredményét semmisítheti meg. Szerencsére áprilisban mindössze há­rom tűzeset történt a megyében, s a tűzoltók lelkiismeretes munkájának köszönhető, hogy a kár összege alig haladta meg a 42 ezer fo- ritot. A tűzoltók azonban nemcsak a tűzesetek alkal­mával nyújtanak segítsé­get. Borsodi Ervinnel, a Filmhíradó rendezőjével (balról) az utolsó napos délutánnak örülünk a miskolci repülőtéren. Jtasgépről idegen boly- a Föld. Több ezer méter igasból összelapulnak a *yek. Erdők, folyók, vá- ;ok — ennyit látni, di alacsonyan szálltunk, ár beleshettünk volna házak ablakán. Verse- sztünk a betonutakon ro- qó autókkal, visszainte- ■tünk a földekre az em­bereknek és láttuk az ün­nepre fellobogózott épüle­teket, utcákat. Gyakran úgy tűnt: akár kezet foghatnánk a len­tiekkel. És szerettünk volna kezet szorítani velük. Az ország négy sarkából ezt az érzést hoztuk haza a szívünkben. (Vége.} Ebben a hónapban a bel­víz, a feltörő talajvíz több munkát kívánt az álla­mi tűzoltóktól, mint- ma­ga a tűz. Baján három, Kecskeméten nyolc, Kiskunfélegyházán két, Kiskunhalason egy esetben hívták a tűzoltókat, hogy az épületek pincéi­ből, a vízzel borított telke­ken, a veszélybe került há­zak mellől szivattyúzzák el a csapadékot. Átlagosan két órát dolgoztak ezeken a helyeken, egy-egy percen­ként 800 liter teljesítmé­nyű szivattyúval. A tűzol­tók mintegy másfél millió liter vizet szivattyúztak ki a düledező vagy elöntött házak környékéről, a pin­cékből. Az összegyűlt eső, hóié, talajból felszivárgó víz különösen a vertfalú, vályogból épült házakat rongálják. Ezért alkalma­sint ezeknek az épületek­nek megtámasztása, össze- dőlésük utáni mentés szin­tén a tűzoltók feladata. Áprilisban Kecskeméten 9, Kiskun­félegyházán 3, Kiskun­halason egy esetben kel­lett lakóépületet alátá­masztani, illetve az összedőlt házból az értékeket megmenteni. Ezekben a munkálatokban egy-egy esetben általában 7—8 tűzoltó vett részt — nem egyszer életét kockáz­tatva — A műszaki mentés éppen úgy feladatunk, mint a tűzoltás — mondta Du­dás István tűzoltó alezre­des tájékoztatójának befe­jezésekor. — Ezt a munkát éppen olyan lelkiismerete­sein, hozzáértéssel végzik el tűzoltóink, mint a tűz megfékezését. Mi természe­tesen azt szeretnénk, ha az elemi csapásokból, tűzből, vízből, épületkárokból ke­vesebb lenne, hiszen akkor a népgazdaság és az embe­rek személyes vagyontár­gyai nem pusztulnak el. G. G.

Next

/
Oldalképek
Tartalom