Petőfi Népe, 1970. március (25. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-12 / 60. szám
1 oldal 1970. március 12, csütörtök Budapesti tavasz Kecskeméten Színházban Mózes István az ál-mexi- kóit, Balassa Gábor az anarchistát, Garai Róbert az ellenálló suhancot, Keresztes Ferenc és zenésztársai a rezesbandát, Budai László a nagykereskedőből lett koldust, Basilides Barna a felszabadítókat jelképező kirgiz kiskatonát emlékezetesen, hús-vér alakban jelenítette meg. (De azok is helytálltak villanásnyi szerepükben, akiket nem említek név szerint.) Nagyobb, de nem jó szerep jutott Korbuly Péternek és Zombori Violának. Korbulynak magát az író alteregóját kellett volna megformálnia, és bizony Karinthynak talán szemérmességből, talán mert a körülötte zajló valóság jobban érdekelte, ez a jelleme kissé élettelenre sikerült: magyarázgató rezonőr szerep. Korbuly Péter megtette, amit tehetett: nem sokat tehetett. Partnereként Bemutató a Katona József írta Karinthy Ferenc. Any- nyi kiadást ért meg, olyan sokszor felújították, és méltatták a Máriássy Félix által készített filmváltozatot, hpgy érzésem szerint nyugodtan eltérhetek a színházi kritikák megszokott arány- rendszerétől. Annyit csak a darabról, hogy Osztovits Levente dramatizálása nagyvonalúan ragadta ki a ember stb.) ebben az egyetlen művében egyszerre jelen van. Még egy tragikuslírai szerelmi szálat is sző, és nevettetésre is van életkedve, embersége a jó és rossz harc komolyságot követelő ábrázolása közben. A rendezőnek az egész színházat aktivizáló energikus ötletrendszere mellett Piróth Gyula játékát kell azonnal megemlítenem, mint az előadás legértékesebb részét. Néző, ki belépsz kisesté- lyidben, sötét öltönyödben a Kecskeméti Katona József Színház előcsarnokába, először is Karády Katalin érzéki altgerlebugása borzongat végig, hogy „Valahol Oroszországban ...” Háború van bizony, láthatod a hirdetőoszlop erőlködve vi- gyorgó reklámain, de azért reménykedhetsz, hogy már a végét járja, mert egy másik plakátról a debreceni ideiglenes kormány felhívása biztat. Megkönnyebülésed csak pillanatnyi. Torkodba szökken a szíved; velőtrázó szirénasikoly borzolja föl a színházi plüss puha szőrét. Mindenki foglalja el a helyét! Légi veszély! Légi veszély!” — remeg az ügyelő hangja. Elsötétítés, bombázógép-mo- raj. Csaknem kitéped bilétádat a jegy szedő kezéből, mert már tarkódon cicáznak a nyilasok zseblámpái. Mire végre leülhetsz a helyedre éppen olyan meghajszolt vagy, mint az a két szökött katona, aki megérkezik a Nemzeti Színház romjaihoz, a színpadra, ahol elkezdődik Karinthy Ferenc Budapesti tavaszának nagyszerű előadása. Nem azért részletezem ilyen hosszan a produkció bevezet részét, mintha úgy lennék, mint az anekdota indiai vagy milyen vendége, akinek egy operaelőadásból állítólag a zenészek hangolása tetszett legjobban, hanem hogy érzékeltessem Turián György főrendező módszerét. Azt adta, amit Ígért, hiteles mementót a fasizmus halált osztó halálvergődéséről és a béke beköszöntésének várva várt pillanatáról. És nemcsak az expozícióra vonatkozik ez, de az előadás egészére is. A Budapesti tavaszt regény formájában 1953-ban Micsoda természetes eszközökkel hitette el ez a színész a katonának hurcolt bányászlegény ütni- kész elkeseredését, nyiltszí- vűségét, vagányságát, gyöngédségét, kópéságát... Nem is tudom meddig sorolhatnám még a Piróth által egységben megjelenített tulajdonságokat. Ám hasson személyes túlzásnak: Gazsó alakját Piróth Gyula sokkal inkább szívembe záratta, mint a regény. A bölcsészhallgatóból lett szökevény katana rátalál az igazi szerelemre. (Korbuly Péter és Zombori Viola.) regény legfontosabb csomópontjait. Az öt évvel ezelőtti miskolci színpadi változat szemtanúi szerint pergőbb, mozgékonyabb nézőpontú a mostani feldolgozás, tökéletesen visszaadja a felszabadulásról szóló, mindmáig talán legelevenebb írás egyszerű, mégis sokrétű társadalomábrázolását. Különösen hatásosan idézi föl a háborúba belefáradt emberek iszonyatát, vérgőzös dühöngését, bámulatra méltó hősiességét, ideges tétovázását... és így tovább, kinek-kinek pártállása, társadalmi helyzete és egyéni alkata szerint. Karinthy Ferenc sokoldalúsága (novellista, riporter, nyelvész, humorista, sportA darabban tulajdonképpen igazi főszerep nincs is (Piróthét is csak teljes azonulása teszi azzá), a főszereplő, ahogy mondani szokás, a tömeg, néhány kiemelkedő figurával. A sok kisebb-nagyobb alakítást nehéz lenne igazságosan rangsorolni, egyiket a másik fölé helyezni, meg szükségtelen is lenne, mert a mintegy harminc „beszédes” szerep alakítói csaknem valamennyien sikereresen oldották meg egyáltalán nem hálás, nem látványos, de nagyon szép feladatukat. Így Forgács Tibor az ellenállók vezetőjének markáns alakját, Gyulai Antal az otromba törzsőrmestert, Jánoky Sándor a pöffesz- kedő nyilast, Fraknóy Sári és Kölgyesi György az egyéni gondjaiba vesző kispolgár házaspárt, Zsigrai Annamária és Mezey Lajos az ügyeskedő zsidó házaspárt, Major Pál a színváltoztató rendőrt, Benkóczy Zoltán az élelmes sofőrt, Az igaz érzelem melegíti át Piróth Gyula arcát (jobbról). A harctereken meghurcolt segédvájár kedves emlékét idézi föl. Zombori Viola ugrott be Jutka szerepébe a hirtelen megbetegedett Csomós Mari helyett. (Mint minden betegség, ez is rosszkor jött.) Borcsa István nagyméretű fotókból komponált díszletei egyszerre hatnak a dokumentumok hűségével és a bravúros elvonatkoztatás artisztikumával. Gre- guss Ildikó a Péntek Rézi jelmezei után bebizonyította, hogy a katonaruhák egyhangúságából és a nyomor rongyaiból is képes művészetet, humort csinálni. Remek volt a világítás és a hanghatások megoldása. (Pásztor Zoltán felvételei.) Szabó János Az ostromlott városban is kényeskedő úriasszony, és minden hájjal megkent életpárja. (Zsigrai Annamária és Mezey Lajos.) Ahogy a darab kezdete előtt, úgy a végén is dal kísérte a most már távozó közönséget. Felszabadult dal; „Sej, a mi lobogónkat fényes szelek fújják ...” Aki nem sietett nagyon, és későn jutott oda a ruhatárhoz, még azt is hallhatta, hogy „A munkásoké a jövő!'’ Hurokra került a gyilkos (II.) — Mondanom sem kell, olyan fejmosást kaptak nyomozóink, amellyel nem dicsekedtek. A szégyen is égette őket, hiszen már a kezükben Volt a fegyveres támadó, mégis futni hagyták. Többször jártam akkoriban a kiskunfélegyházi kapitányságon. A nyomozók. a rendőrök fogadkoz- tak, hogy nem menekül előlük Bibók. elfogják. Igaz, az állampolgárok biztonsága, a közrend parancsoló szükségessége volt előkeríteni, a lövöldöző bűnözőt. Hónapok teltek el, de a Bibók-féle ügy nem mozdult ki holtpontjáról. Ekkor már 1954 decemberét mutatta a naptár. Karácsonyestén az egyik rendőrjárőr a következőket jelentette az ügyeletes tisztnek; _ a város északi részén egy férfit akartam igazoltatni. Amikor benyúlt a kabátjába, arra gondoltam, hogy az igazolványát akarja elővenni. Egy pillanattal később fegyvert rántott, rámlőtt, de a lövedék célt tévesztett, üldözőbe vettem, de a támadó elmenekült. Azt hiszem ... Az ügyeletes tiszt tehetetlen dühében kettétörte a kezében tartott ceruzát. A fejét tette volna rá; ismét Bibók tűnt fel a városban. Riadót rendelt el, de a város átfésülése — néhány körözött bűnöző elfogásán kívül — nem hozta meg a kívánt eredményt. öt évvel e karácsonyi eset után Kiskunfélegyházán ellenőrzést tartottak. A razziában részt vett az a nyomozó is, akire még 1954 márciusában fegyvert fogott Bibók. Késő este volt, amikor egy kerékpáros férfit állítottak meg a rendőrök. a nyomozó a következő pillanatban minden magyarázat nélkül előkapta a bilincset és rákattin- totta Bibók János csuklójára. Megmotozták, zsebében egy csőre töltött 9 milliméteres FEG gyártmányú pisztolyt találtak. A nyomozó megkérdezte a még mindig hetykén viselkedő Bibókot; — Ha lett volna ideje, lőtt volna? _ Azért volt pisztolyom! M egkezdődött Bibók János kihallgatása. Egy pillanatig sem tagadott, azonnal beismerte, hogy ő lőtt rá 1952-ben B. Péterre. Bibók a bűnözőknek ahhoz a csoportjához tartozott, akik szeretnek dicsekedni. _ Tizenhét éves koromban beléptem a Nyilaskeresztes Pártba. Kiskunfélegyházán pénztáros voltam. Amikor az oroszok közeledtek, Dunántúlra mentem, jelentkeztem az SS-be, de nem vettek fel. Dühös lettem és hazajöttem ... A várost ekkor már felszabadították a szovjet katonák, s Bibók — volt rá oka — megijedt. Rokonainál, nőismerőseinél bújkált, terrorizálta őket, mindenáron fegyvert akart szerezni. Sikerült is, de milyen áron; Bibók (Simsai) Gyula Bibók Jánosnak unokatestvére volt Az idősebb Gyula jobb híján feketézett, s vásárolt fegyvereket is. Német géppisztolyt, egy Wal- tert, egy Parabellumot, s egy 9 milliméteres FÉG pisztolyt. A fegyvereket egy motorkerékpár ellenében felajánlotta Bibók Jánosnak. Amikor erről beszélgettek, eszébe jutott, hogy nagybátyja 1944 őszén német tiszt ismerősétől, kétezer pengőért megvett egy BMW motorkerékpárt, s elrejtette a tanyán, a tö- rekkazalba. Ezzel a motor- kerékpárral hitegette unokatestvérét. Bibók János azonban nagyon is tisztában volt azzal, hogy a motorkerékpárt nem tudja megvásárolni, ennek ellenére, 1945. szeptember 29-én kihívta Bibók (Simsai) Gyulát a tanyára. Kerékpárral indultak el. A Körösi út és az alpári vasútátjáró közelében Bibók János megállt, leszállt a kerékpárról. — Belépek ide a tanyára... Várj meg ... — mondta unokbátyjának. Néhány lépés után visz- szafordult, s a kabátja alól előkapott géppisztolyból leadott sorozattal a háttal álló Bibók (Simsai) Gyulát megölte. Éjfél körül ért vissza Kiskunfélegyházára, a Kazinczy utca 21. számú házhoz. Jól tudta, hogy Bibók Veronika rajta keresi majd fiát, hiszen együtt mentek el. Már útközben elhatározta; végez az asszonnyal is. Bezörgetett a házba. Az aszony kinézett, látta, hogy ismerős, és beengedte Bibók Jánost. Az izgatott hangon mesélni kezdte az előre kitalált történetet. — Rajtunk ütöttek a vasútnál ... Gyuszi nem tud jönni, de azt üzeni, küldjön néhány ruhadarabot, mert ami rajta volt, elázott. Az asszony elhitte a mesét, s egy hátizsákot tett Bibók János elé, aki bőrkabátot, öltönyt, bilgerli csizmát gyömöszölt belé, majd a zsákot a vállára dobta. — Tessék kikísérni — kérlelte az aszonyt —, olyan sötét van, nem ismerem a járást. Az asszony elindult Bibók János után Az unoka- öccs a kapuban megállt, hátrafordult, s egy géppisztolysorozattal leterítette nagynéniét. Mindezeket Bibók János vallomásából tudtuk meg. A két karton végre az elintézett ügyek dossziéjába került, a 15 évig bújkáló nyilas briganti, elnyerte méltó büntetését. A megyei bíróság 1959. szeptember 15-én halálra ítélte. Az ítéletet végrehajtották. (Következik: A „szürke eminenciás”.!
