Petőfi Népe, 1970. február (25. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-22 / 45. szám

1970. február 22 vasárnap 8. oldal Giccs az erkélyüvegen Részt vállalván a For­rás folyóirat szerkeszté­séből, gyakorlatból tu­dom, amiről már koráb­ban is volt tudomásom: félelmetes tömegben te­nyésznek nálunk a gra- lomániások, az önjelölt költők és írók. Bizonyos, hogy világviszonylatban is Magyarországon a leg. ^.ágasabb az irodalmi di­lettánsok egy négyzetkilo­méterre jutó száma. De nem is erről aka­rok értekezni. Hanem ar­ról a különös jelenség­ről, hogy ez az önkifeje­zési buzgalom már a képzőművészet területére is átcsapott. Méghozzá hogyan? Néhány év óta alkalmazzák az új lakó­negyedek házainak erké­lyein a zöldes, illetve a barnás árnyalatú recés üvegeket. Mértani for­máikkal üde, kellemes színhatást keltenek. Ám valamelyik hazánkfia ezt kevesellette: neki jelenet kellett. Freskó, kompozí­ció. Lehetőleg egzotikus körítéssel: pálmafával, nagymellű néger leány­zóval, tevével, Szahará­val, vagy viharzó ten­gerrel. Menekülés a hét­köznapok taposómalmá­ból. S miután örömmel tapasztalta, hogy a recés üvegfelületen jól megta­pad az olajfesték, ellen­állhatatlan erővel tört ki rajta az „alkotás ösztö­ne”. A jelenség eredete szempontjából teljesen mindegy, hogy az „új műfaj” Kecskemét me­lyik új lakónegyedében — a Lcninvárosban, a Csilléri-telepen, vagy a Széchenyivárosban — bontotta ki először ízlés­telen virágait. Izlés-szo- ciológiai szempontból in­kább az az elgondolkozta­tó, hogy a kezdeménye­zés egyhamar követőkre talált. S mint ahogy ilyen­kor lenni szokott, a pik- túra elvetélt kontárai megszagolták az „üveg­festészetben” rejlő üzleti lehetőségeket. És kapták is a megrendelést, hogy súlyos százasok ellené­ben a loggiák üvegére varázsolják a pálmákat, a tevéket, meg a lila hegycsúcsokat. , Általában, ha csak egy mód van rá, kerülöm a hatósági beavatkozás sür­getését, ám ezúttal nem jut okosabb az eszembe, mint az, hogy felhívjam a jelenségre a város-esz­tétikáért felelős illetéke­sek figyelmét. —ni —el. „Semmit” vagy „amit szán“? Egyik vidéki tanárismerő­söm mesélte: kórházban volt sokáig, heteken át csak láto­gatóin keresztül és a szórvá­nyos újságolvasás útján érint­kezett a nagyvilággal. Fárasztó és unalmas volt; keserű és ideget öló napokat élt át — ez tökéletesen ért­hető. Egy dolog volt, ami vi­szonylag megkönnyítette, szebbé tette ezeket a napo­kat. A fiatal orvos, aki nap mint nap bement hozzá, so­kat segített azzal, hogy át- érezte helyzetét, megértette őt, nyugtatta, szinte baráti kapcsolat szövődött köztük azokban a napokban. Ez jól esett neki, a betegnek, tele volt jóérzéssel a fiatal orvos iránt. Nagy kínban volt a végső búcsúzáskor: az ilyenkor szo­kásos honoráriumot, , vagy borravalót — vagy hogyan is mondja? — szóval az ilyen­kor szokásos borítékot ho­gyan is adja át? Nekidurálta végül magát:, kérdezi a fiatal orvostól, mi­vel tartozik? Annak szemre­hányás érződött ki a hang­jából, amikor válaszolt: — Semmivel. És hozzátette: — Én mindenben a kötelessége­met tettem. Azután ő — meséli tovább , tanár ismerősöm — a főor- ) voshóz ment búcsúzni. Igaz, hogy vele alig váltott szót, azt is csak szűkszavú és ri­deg hivatalossággal tette a főorvos, dehát mégsem akar csak úgy elmenni. Kérdezi tőle is: — Mivel tartozom? És íme, a válasz: — Amit szán. j Kell-e valamit hozzátenni | ehhez? . V. M. Elitre megfontolt szándékkal (II.) A következő napon kap­ta meg az első konkrét je­li ítést a bűnügyi techni­kustól. „A konyhaszekrényen tá­léit ujjnyomat egyezik Var­ga István büntetett előéle­tű, ideiglenesen pécsi ille­tőségű személy ujjlenyoma­tával, akit különböző bűn­cselekmények elkövetésé­ért ötévi börtönbüntetésre ítélt az N-i katonai bíró­ság. Két és fél év letöltése után amnesztiával szaba­dult, s a Pécsi Szénbányá­szati Tröszttől 1955. márci­us 4-én önkényesen kilé­pett. A volt munkahelyén notórius műszakin ulasz tó­nak ismerték. Ugyanezen a napon lépett ki ugyancsak önkényesen Sz. J. is, akit általában Varga társaságá­ban láttak.” 1 Az alapos, tényleg min­den részletre kiterjedő je­lentés valamivel közelebb vitte az egyenlet megoldá­sához, helyesebben a tettes kézrekerítéséhez, hiszen már tudta, hogy ki, vagy kik követhették el a bűn- cselekményt. Eközben újabb információkkal gaz­dagodott. A konyhaszek­rényből hiányzott Kovács Istvánná 15 köves svájci karórája, s egy maréknyi inflációs időkből származó papírpénz. A lakosság be­avatása a nyomozásba szin­tén sikerrel járt. M. Já­nos, amikor megtudta, mi Péntek Rézi Zenés vígjáték a kecskeméti színházban Török Rezső neve mel­lett nem is lebecsülendő terjedelmű szöveg található az Irodalmi Lexikonban. Az egyik művének, a Lányok a Dunán című operettnek a bemutatása kapcsán még a kecskeméti színház neve is szerepel a lexikon hasáb­jain. Nálunk mutatták be elsőnek ezt a kedves, han­gulatos, kitűnő muzsikájú zenés vígjátékot 1954-ben. Már visegrádi remeteségé­ből küldte a színháznak egyik legutolsó színpadi művét: „A gyereket a gó­lya hozza” című zenés bo­hózatot. Akkor is, most is Horváth Jenő volt a zene­szerzője, csakhát a mostani Péntek Rézi-bemutatón a szövegkönyvet már nem az ő kezéből kapta a színház, hiszen néhány éve elköl­tözött közülünk a vidámság, a szelíd humor, a kacagta­tó bohózati helyzetek mes­tere. Így aztán az 1937-ben kiadott regényből Zoltán Pál írt modem, zenés játé­kot, amely stílusa tekinte­tében egy kicsit a musical felé mutat, bár híven kö­veti megkorszerűsített for­májában is Török Rezső kedves ötleteinek füzérét Emlékszem, milyen lelke­sen várta akkoriban a fia­tal Török Rezső olvasókö­zönsége egy-egy humoros regényének megjelenését Nem egyet közülük könyv­napi szenzációként tálaltak a kiadó vállalatok, mert biztos siker, telitalálat volt, vidámságot, optimista han­gulatot sugárzó minden műve. Amint a mostani bemu­tatóból, Péntek Rézi szín­padi újjászületésének ta­pasztalataiból világosan ki­derül, ez a kedves, tiszta szívű, jókedvű kis árva lány még a modern olasz környezetben is megmarad tősgyökeres pestinek. A hu­mor minden szálával a mi mostani viccelődéseink so­rához kötődik, ugratásaink­hoz, amelyekkel egymást szórakoztatjuk, vagy néha még kritizáljuk is. A kecskeméti színhá: Lovas Edit rendezésében parádés külsőségekkel és igényes, gondos, szigorúar következetes koncepcióból kiindulva vitte színpadra Péntek Rézit, felvonultatva az előadáson a zenés műfaj összes fellelhető erőit és nem is sikertelenül. Zoltán Pál ötleteit a szín­padi megformálás során szerencsés kézzel fejlesztet­te tovább a rendező, ma­gasra emelte a játék és a színpadi technika nyújtotta lehetőségek mércéjét Az igényes, hangulatos zenével szövetkezve egy kicsit olyan előadást formált, amely a modern, mozgalmas, egyál­talán nem illusztratív jel­legű, friss és hatásos szín­padi játék iskolapéldáját is megmutatta a közönségnek és — ebben nem kis része volt a gondos, kidolgozott teljesítményt nyújtó együt­tesnek. A címszerepet, mint vendég Szabó Éva, a békés­csabai Jókai Színház tagja alakította rokonszenves, pózmentes stílusban. El tudta hitetni, hogy az in­tézeti lányok bálványa, a szeretett egészségügyi fel­ügyelő úr pont őbelé sze­ret, éspedig annak ellenére, hogy nem valami álom­kosztümben, hanem egy nem éppen előnyös fürdő­köpenyben pillantotta meg őt. A szerep nem könnyű, nemcsak azért, mert cím­szerep, hanem elsősorban amiatt, hogy a darabban a többiekhez képest telje­sen ellentétes légkört hangulatot kellett árasztan a tisztaság és a bájos fia talság eszköztelen eszközei­vel kellett meghódítani sze­relmét. Különösen jól sike­rült a nagyjelenet az inté­zeti hálóteremben, és han­gulatos a kettősük Jobba Gabival, azaz hogy Giuliet- tával. Sárosi Gábor játéka ismét meggyőzött bennün­Péntek Rézi és az egészségügyi felügyelő (Szabó Éva és Sárosi Gábor) (Pásztor Zoltán felvétele) k?t arról, hogy tökéletesen otthonosan mozog ennek a műfajnak minden útvesz­tőjében. Lebilincselően han­gulatos alakítást nyújtott, kifogástalanul tudta tartani magát ahhoz a szinte má­sodpercre kiszámított rit­mushoz, amelyet a darab szerkezete és a rendezői elképzelés diktált. Jobba Gabinak is jól si­került nem túlságosan nagyra méretezett epizód- szerepének lehetőségeit ki­tágítani. Aprólékosan ki­dolgozott, hamvasán tem szetes figurát épített fel. Hatásos eszközökkel, nagy játékbiztonsággal alaíkította Berta Erzsi Marcellát, a fél­tékeny revüsztárt és kedves bársonyosan naiv Carlo volt Ábrahám István, aki egyre többször bizonyítja be, hogy otthonosan mozog nemcsak a próza, hanem a zenés műfajok birodalmá­ban is. (Nem az ő hibája, hogy az általa egyébként jól előadott sanzon egy kicsit hosszabbra sikerült a kelle­ténél.) Tűzről pattant spa­nyol temperamentummal alakította apró jelenetmo­zaikokból álló szerepét Pá­va Ibolya. Groteszken mu­latságos volt a Dolorest ala­kító Borbíró Andrea és Or­lando szerepében Szentessy ~~oltán. Ének- és táncnégyé- sük Sárosi Gáborral kitű­nően sikerült. Választéko­sán egyszerű magától érte­tődően természetes inasfi­gurát vitt a színpadra Sass József, és igazi telitalálat volt Balogh Rózsa alakítá­sa, aki Clementinát, az ár­vaház igazgatónőjét játszot­történt a községben, ön­ként jelentkezett tanúki­hallgatásra. — Március 10-én este a vasútállomás felé mentem, s összetalálkoztam Varga Istvánnal, akinek szülei közvetlenül Kovácsék szom­szédjában laknak, de a fia­talembert bevonulása után jóidéig nem láttam. A vasútállomás egyik alkalmazottja további ada­tokat szolgáltatott. Ö ugyan­azon az estén Vargával egy másik ismeretlen férfit lá­tott, akivel sokáig tanács­koztak a váróteremben. Kecskeméten felkereste a rendőrséget B. Alajos órás, s bemutatott egy svájci női órát, »melyet március 10-e után egy Varga személyle­írásával egyező férfitől vá­sárolt 300 forintért. Ezen kívül még sok tanú, beje­lentő adott pontos, a nyo­mozás szempontjából nél­külözhetetlen adatot. Az egyenlet ismeretlen oldalára egyre több lett az ismert tag, azaz gyűltek az adatok. A válaszok nagy részét sikerült megadnunk, még csupán egy hiányzott, a tettesek hollétének fel­derítése. Az országos körö­zés, amelyben számtalan névtelen rendőr, nyomozó vett részt, eredményre ve­zetett. Szegeden március 15-én letartóztatták Sz. J.-t, május 10-én a nagytőkéi állami gazdaságban elfog­ták Varga Istvánt. A nyomozás ezzel még természetesen nem fejező­dött be, hiszen a cselek­mény okát tudták, a gyil­kosság rablással párosult, de indítékai, előzményei, lefolyása csak ezután derül­tek ki teljes pontossággal. Varga István a Pécsi Szénbányászati Trösztnél ismerkedett meg Sz. J.-vel. Gyorsan egymásra találtak, mert egyikük sem szeretett dolgozni. Miután március 4-én önkényesen kiléptek munkahelyükről, elzálogosí­tották ruhaneműiket, s 450 forinttal a zsebükben Mis­kolcra utaztak. A Borsod megyei Szénbányászati Trösztnél nem alkalmazták őket, ezért még azon a na­pon Budapesten, szálltak le a vonatról. Egy fillérjük sem volt, s Varga ott élő nővérétől 100 forintot kért kölcsön. Varga javaslatára elhatározták, hogy Tisza- kécskére mennek, s ott be­törnek Z. szabóhoz, s a lo­pott ruhákból szereznek pénzt. Március 10-én este Varga, társát az állomáson hagyva, terepszemlére in­dult. A betöréstől mégis el­állt, mert eszébe jutott Ko- vácsné. Tudta az asszony­ról, hogy férje Budapesten dolgozik, nincs otthon. — öregem — ecsetelte Sz. J. előtt az alkalmat —, tele vannak dohánnyal. A férje sztahanovista. Elme­gyünk hozzá, dumálunk, én intek, leütjük, de úgy hogy ne járhasson a szája ... így is történt. Kovácsné szívesen fogadta őket, s es­te 10 óráig beszélgettek. A megbeszélés értelmében Sz. J. búcsúra nyújtotta a ke­zét, s ezzel a mozdulattal meglökte az asszonyt. Var­ga kihasználta ezt az alkal­mat, és zsebkésével halán­tékon vágta. Kovácsné né­hány pillanat múlva magá­hoz tért: — Pityukám, ne bánts!... Inkább neked adok min­dent ... Sz. J.-t nem hatotta meg a könyörgés, lefogta a ri- mánkodó asszonyt, s Varga többször fejberúgta. Nézték az asszony vergődését, ami­kor Varga a tűzhelyen le­vő vasalót felkapta, s több­ször a fejére sújtott. Amíg társa az udvaron vigyázott, Varga véres kézzel kutatni kezdett. Kovácsné eközben ismét magához tért. Varga az ajtóban levő baltát kap­ta fel, s több ütéssel vég­zett a szerencsétlen nő­vel ... Zsákmányuk a kar­óra, s maroknyi értéktelen papírpénz volt. A kecskeméti megyei dí- róság 1955. június 15-én tett pontot a rablógyilkos­ság végére. Vargát halálra, Sz. J.-t életfogytig tartó börtönre ítélte. A halálos ítéletet végrehajtották ... X. alezredes elgondolko­dott — Azt hiszem, sikerült bebizonyítanom, mennyi ember munkája szükséges egy-egy bűnügy megoldásá­hoz. (Következik: (A nagy kombinátor) ta. De kisebb epizódszere­pekben a többiek is megáll­tak a helyüket. Hadd em­lítsük meg Kéri Edit, Cser­je Zsuzsa, Botos Klára és Bartos Annamária nevét. Az álomszerűén szép és rafinált technikával felépí­tett (forgószínpad nélkül is gyorsvonati tempóval át­alakítható) díszletek terve­zője Csinády István az egyik főszereplője volt a si­kernek. Az igényes zenei betétek feldolgozásáért elis­merést érdemel Stark Ti­bor. Látványos volt Széki József koreográfiája. A tánckar kitűnően valósítot­ta meg az általa megjelölt eléggé nehéz feladatokat. Á fantáziadús jelmezeket Gre- guss Ildikó tervezte. A hellyel-közzel jelentős drá­mai funkciót hordozó zenét szépen tolmácsolta a zene­kar Rónai Pál vezénylésé­vel. És még egy megjegy­zést. Kíváncsiságból utána néztem van-e még olyan nap 1970-ben, ahol péntek 13-ra esik. Hát van, de már csak a következő évad­ban, novemberben. Minden elismerés a kedves és sze­rény ötletért, hogy a Pén­tek Rézi bemutatóját pén­tekre és 13-ra sikerült „idő­zíteni”. Csáky Lajos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom