Petőfi Népe, 1970. február (25. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-22 / 45. szám
Devecseri Gábor: Rét, ötéves koromban A hernyók másztak föl és le a fán. Nem voltak szépek. Halványak, pettyesek, puhák, sokan voltak. A cseresznyefa törzse fényes, amelyik fa fényes, az cseresznyefa és ez már mindörökre így marad. Alattuk karszékben ült a tüdőbajos ember, a világ egyetlen tüdőbajos embere, templom kettő volt, utca sok, tüdőbajos ember egy. A világ azóta megnőtt, a számok érvényüket veszítették, azaz helyet cseréltek egymással, de ezt az új rendjüket is itt hagyjuk végülis. / /ankovich Ferenc: Két csárda van Két csárda van, de vígan, a hegyen: mindenikkel teli van a begyem. Egyik bokros, levegős, jó ború — de a „góré” eszelős modorú. Hiába van hús kertje tűz bora: ha oly istenmegverte modora... Emez bora, noha 6 — savanyú! De a „góré” finom jó modorú. Ezt gyalog is hamarost elérnéd: de ebben meg sok a rossz fehérnép. — Így hát, rózsám, édesem, „idesem”, nem járok már oda sem, ide sem. Bényei József: *•<í* in sfóivi&j Kann«» Arcomon hordom Nézd, arcomra is nyugalom száll, türelmesebb vagyok a nyárnál, melegebb hajnali szeleknél, hőségesebb a szerelemnél. Arcomon szelíd jelek őrzik számlálhatatlan nagy időkig: anyám a föld. Belőle nőttek ráncaim, s holtig sürgölődnek. Gyermeksorsom átkozott-áldott: örvényfekete mezsgyén állok; ha elfutok, anyám ütöm meg — Türelem szentestéi jönnek. Kialszanak bennem a fények, subás pásztorok mendegélnek. Ez a kötelék meghatároz s odaszorít a föld magához, Sass Ervin: Sirató Megállók még teelStted szcrtefúvom a felhőket megállók még teelőtted fényt a naphoz te kötözted régi idő régi idd életemet hogy kioltsad szíved talán nem márványkd a nap tüzét te szítottad ha márványkő sírkövem lesz te kegyetlen te kegyetlen a halálom ráirva lesz bánat sírjon a szemedben ne lássalak soha többé csak örökké csak örökké. Borisz Szluckij: Hallgató fél-életek Hallgató fél-életek hallgatnak az Idők második felében. Ama két-három gondolat, mely serkent belőlük, mint fűszál az aszfaltból, nem használt emberfiának, S most már, elmondván mondandójukat teljesített dolguk öntudatával elnémultak örökre. Arcuk ragyog, mint majdan, a megdicsőülésben. Szájukon szent lakat, s lassú, fontolt mosoly kóborol ajkukon. Bán Ervin fordítása Magyar film Mint ismeretes, egy hete adták át a magyar filmművészet néhány kiemelkedő képviselőjének a filmkritikusok díjait, hogy az 1969-es év legjobb alkotóit elismeréssel illessék. Szerény, de az ügy érdekét előremozdító elismeréssel méghozzá, mert a díjak anyagi jutalommal nem járnak együtt, és maga a díjakat eldöntő tanácskozás is a lehető legegyszerűbb keretek között zajlott le, a fesztiválzsürik minden szokásos, csillogó külsősége nélkül. E sorok írójának történetesen alkalma volt részt venni a tanácskozáson, s ez indította arra, hogy eltöprengjen a magyar filmművészet és filmgyártás néhány kérdéséről, ha csak egy év termésének viszonylatában is, de mégis általánosabban, mint napilap-recenzorként szokása. Huszonhárom új magyar filmet mutattak be a mozik 69-ben, a premierek sorrendjében a következőket: Holdudvar, Hazai pálya, Fényes szelek, A veréb is madár, Pokolrév, Feldobott kő, A Pál utcai fiúk, Az örökös, Tiltott terület, Az oroszlán ugrani készül, Alfa Rómeó és Júlia, Extázis 7-től 10-ig. A beszélő köntös, Ismeri a szandi-mandit?, Sziget a szárazföldön, Az alvilág professzora, Imposztorok, Az idő ablakai, Szemüvegesek, Isten hozta, őrnagy úr!, Sirokkó, Virágvasámap, A varázsló. Kevés-e ez vagy sok? A rendezők és kritikusok a pécsi filmszemlék vitáin évről évre kifejezésre juttatják, hogy nevetségesen kevés: ilyen szűkre méretezett gyártási keretben nincs lehetőség igazi szelekcióra, igazi kísérletező munkára. Meglehet igazságuk van, ha némi keserűséggel gondolnak Olaszországra például, ahol többszáz film készül évente, vagy arra, hogy az anyagi keret nálunk is bővíthető lenne különösebb veszteség nélkül, hiszen bármilyen költséges is a filmgyártás, Lukács György szerencsés meghatározásával élve a kulturális kiadások egésze „mikroszkópikus nagyságrendű” államháztartásunk volumenében. De vajon, ha végigtekintünk az elkészült filmek listáján helyénvalónak érezzük-e azt a követelést, hogy ugrásszerűen növekedjen a magyar filmek száma? Bizonyította-e ennek szükségességét a múlt év? Egészen leegyszerűsítve, s egyben szubjektivizálva a kérdést, a magam részéről a 23 film közül 11-et tartok egyértelműen jónak, azaz olyannak, hogy jelentős veszteségnek érezném, ha nem kerültek volna közönség eie, u IUUU1 iz-i pcuig — na rauaw*WIVC1Ä voltak is — rosszul, vagy legalábbis olyan filmeknek, amiket megnézni éppen annyi, mint nem megnézni. (Ezek közül véleményem szerint mindössze kettőt volt fölösleges bemutatni: A beszélő köntöst és Az alvilág professzorát.) Mármost, ha szaporodik a filmek száma, együtt jár-e azzal, hogy ez az egyébként vitatható arány kedvezőbbre fordul? Az eddig már bemutatkozó alkotók névsora azt sugallja, nem nagyon, az utóbbi évek művészi színvonalemelkedése viszont azt, hogy igen, nem utolsósorban azért is, mert az elöfilmesek csaknem kivétel nélkül sikert arattak. (Gábor Pál, Gyarmati Lívia, Elek Judit, Gyöngyössy Imre.) Sikert, de milyen sikert? Szakmai körök, esztéták és művészfilm-barátok együttérzését vívták ki — és üres, félüres nézőteret, tovább mélyítve az úgynevezett moziválságot. Közönségsiker — noha pontos statisztikával még nem rendelkezünk, és mivel még mindegyik filmet játsszák, nem is rendelkezhetünk — csupán kettő volt a 23 közül: a Fényes szelek és A veréb is madár. Itt érdemes eltűnődni egy pillanatra, mert alighanem a megoldás körvonalaira bukkantunk. Mért nézték meg annyian a Fényes szeleket? Mert — mint Jancsó mindig — tisztázatlan, de égetően fontos politikai témába markolt és formai eszközei elérték a nemzetközi élvonalat. (Más kérdés, hogy lehet is, kell is vitatkozni nézőpontjával, amint az meg is történt a sajtó minden fórumán.) Világok választják el ezt a filmet műfajban, eszközökben, mindenben A veréb is madár-tói, de korántsem jelenti ez azt, hogy a száguldó ritmusú, látványos kivitelezésű vígjáték ne érdemelte volna meg a közönség rokonszenvét Mintegy a könnyű műfaj becsületét adta vissza még az artisztikus ízlésűek szemében is, mert okos szándék hívta létre, és nagy mesterségbeli tudás segítette kivitelezését, s ehhez a gyártási költségeket sem kímélték. Kolumbusz tojása, hogy erős esztétikai gyökerű, tartalmas művészet és színvonalas szórakoztatás egymásnak nem ellenségei. Ezt a kettőt várjuk a magyar filmgyártástól, ha van rá mód, növekvő meny- nyiségben. Vagy inkább kevesebbet, de akkor is csak ezt. Sz. J. Napló Töprengés a tévéről MÉG EMLÉKSZEM első élményemre vele kapcsolatban. Tömeg áll egy kirakat előtt, propaganda célzatú utcai látványosság, a nálunk akkor még egészen új „csoda” népszerűsítése. A kép még zavaros volt, a hang eléggé élvezhetetlen, torz és el-elhalkuló, mégis: én is, mint a többiek csak néztük, nem akartuk levenni a szemünket a képernyőről. És jött a többi élmény: érdekfeszítő, szép és tartalmas műsorok. És jött sok bosszankodás, különösen később, amikor egyre igényesebbek, sőt követelőzőbbek lettünk. Szidtuk a tévét, s ebben az is kifejeződött, hogy magunkénak tudtuk, és fontosnak éreztük. Fpntosnak életünk alakítása, tudásunk, ismereteink gyarapítása szempontjából, szabadidőnk tartalmasabbá tétele szempontjából. Közben az egész országra kiterjedő, hatalmas hálózattá fejlődött, a televízió mindennapi életünk talán legszervesebb részévé nőtte ki magát, olyan mindenütt jelenlevő alakító-befolyásoló tényezővé, mely nélkül el sem lehetne már képzelni napjainkat. És itt kezdődött tulajdonképpen a baj. Így változott az áldásos hatású találmány az egészséges életmód kialakításának a harmonikus élet megvalósításának egyik jelentős akadályává. Miről is van szó tulajdonképpen? Arról, hogy egy előkelő külsejű doboz betelepedett a lakásunkba, és ahelyett, hogy az egyéni igényeinknek, műveltségünknek munkakörünknek és érdeklődési körünknek megfelelően hívásra elénk lépne, hallatná, és láttatná magát, ahelyett csak úgy hívás nélkül a műsoridő kezdetétől a végéig ott van a lakásunkban, beleszól hívatlan, örökkön-örökké az életünkbe, miatta nem lehet beszélgetni meghitten és elmélyülten a család tagjaival, miatta soha nincs csend a négy fal között, ahol életünknek jelentős ideje zajlik, miatta háttérbe szorul a barátság, a szerelem, a családi tervezések, minden olyan dolog, amely nélkül az emberi élet nem lehet teljes. Természetesen van recept ez ellen. Megnyomni egy aprápska gombot, hogy maradjon idő gyerekre, feleségig, barátra, nyugalmas esti vacsorákra, sőt sétákra is, és az idős szülők meglátogatására is. S aztán olyankor, amikor a heti műsorterv valami számunkra érdekeset ígér, megnyomni ismét a gombot. De ez így történik-e? SOKFELÉ végeztem vizsgálódásokat ezzel kapcsolatban. Tapasztalatom, hogy nem így történik. Sajnos, az a jellemző, hogy szinte „látástól-vakulásig” nézik az emberek a tévét. Mindenki előtt ismeretes például az a gyakorlat, hogy különböző látogatások, vendégeskedések alkalmával folyó beszélgetéseken sem nyomják meg azt a bizonyos gombot. Beszélgetnek, és iszogatnak, és oda-oda pillantanak a képernyőre, félig nézik, félig nem nézik, a lényeg, hogj valami félelmetesen bűvös erő miatt képtelenek kikapcsolni a készüléket. A legelrettentőbb példa az lehetne, hogy az egyik parasztcsalád két idős tagja mindennap pontosan hatkor bekapcsolja a készüléket, s ha netán még dolga akad az udvaron, kertben, istállóban, akkor is szól, szól egészen a végtelenségig, sokszor még a műsoridőn túl is bekapcsolt marad, mivel elalszanak a műsoron. Ezt tőlük maguktól tudom. Mi hát a teendő? Az, hogy bizonyítsuk: a televíziót mi találtuk ki, mi hoztuk létre, mi terjesztettük el, azzal a céllal, hogy gazdagítsa életünket. Ne hagyjuk hát, hogy úr legyen rajtunk. Ne hagyjuk, hogy miatta háttérbe szoruljanak a társas élet egyéb oldalai, a közösségformálás egyéb tényezői, módjai, ne hagyjuk, hogy egy bűvös doboz egyoldalúvá, monotonná, gépiessé tegye, tehesse életünket. LEGYEN eszköze a tévé szellemi gazdagodásunknak. De ezt csakis úgy érjük el, ha képesek vagyunk olykor — határozottan — megnyomni a gombot, kikapcsolni a készüléket Varga Mihály Seres Sándor tusraj»
