Petőfi Népe, 1970. január (25. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-18 / 15. szám

ßfinenaosnaci Juhász Ferenc: Anyám NÉHÁNY nappal ezelőtt jelent meg a könyvesbol­tokban Juhász Ferenc új kötete, az Anyám. Nem számoltam meg hány sor­ból áll ez az époszméretű költemény, mint tették né- hányan annak idején a Gyermekdalokkal. Ugyanis éppen Juhász Ferenc sza­vaival élve mondhatjuk, hogy egy verset nem lehet a sorok száma alapján jó­nak, vagy elhibázottnak tekinteni. Az Anyám elolvasása után nehéz helyzetben van, aki be akarja mutatni ezt a hatalmas művet. Nem azért, mintha göncöt okoz­na az új Juhász-vers érté­keinek a felfedezése, ha­nem az ember gyengének érzi magát olyan szavakat találni, amelyek méltóak lennének a vershez. Az Anyám szerkezetileg olyan stabil, mint egy gó­tikus palota, tartalmilag pedig tiszta líra, tömény költészet, amelyben egy­mást emeli mindig maga­sabb csúcsokra az emléke­ző értelem és a múlt pa­rányi részleteit is boros­tyánkő gyanánt őrző lélek, az érzelem. Az egyensúlyt ez a két herkulesi kolumna teszi megingathatatlanná, vagyis az a költői erő, amely keveseknek adatott meg, s ezeknek a kevesek­nek is költészetük legtisz­tább konstellációiban sike­rült hasonló mélységeket bejárni a fájdalom és az öröm, az élet és az elmúlás búvárharangjával. Ha Ju­hász csupán az Apám cí­mű eposzát és a most megjelent Anyám című, öt részből áldó köl­teményét írja meg már kétszeresen joggal nevez­hetnénk a jelenkori ma­gyar líra egyik legnagyobb, legeredetibb alakjának. De ezek mellett még ott van­nak a többiek: A jégvirág kakasa, A mindenség sze­relme, a Tékozló ország, A szarvassá változott fiú kiáltása a titkok kapujá­ból, a Tűzliliom az éjsza­kában, a Gyermekdalok stb. EGY-EGY Juhász-vers, vagy kötet megjelenése mindig eseménye a magyar irodalomnak, a könyvki­adásnak, élmény a hozzá­értő olvasónak. Publiká­ciói körül mindig hevesen csapnak össze az értők és a félig értők, a dicsérők és az elmarasztalók, s ezeknek a polémiáknak a kapcsán mindig felmerül­nek azok a kérdések, ame­lyek a huszadik századi egyetemes líra alapvető kérdései: milyen a modern vers, ki a modem költő, közérthetőség, terjedelem stb. Amíg azonban a lite- rátorok, az esztéták, kriti­kusok és recenzorok kifej­tik ilyen vagy olyan ál­láspontjukat, a költő alkot, s „minden Demosthenesnél szebben beszél a tett...” Juhász Ferenc elrenc'el- tetészerű hivatása az al­kotás. Olyan műveket tesz az „irodalom asztalára”, amelyektől ez az asztal né­ha megroppan. Legutóbbi kötetét is beleszámítva ta­lán nyugodt lélekkel ne­vezhetjük a legterméke­nyebb költőnek, hozzáté­ve, hogy nála a sok egyben súlyt is jelent. KÜLÖNÖSEN vonatkoz­tatható ez a megállapítás az Anyám című költemé­nyével, amely egyedi szép­ségével, érzelmi és gondo­lati tartalmával, gyönyörű nyelvezetével különleges helyet foglal el nemcsak Juhász költészetében, ha­nem minden bizonnyal a felszabadulás utáni magyar lírában is. Amint említet­tük, öt részből áíl, s is­merve Juhász Ferencnek az apja iránt érzett határ­talan szeretetét, csodálatát; gyermeki tiszteletét, le­het-e csodálkozni, ha az első részben itt is az apá­ról, a halottról, a temetés­ről ír látomásszerű sorok­ban, megrendítő szubjekti­vitással, majd az elha­gyott házat írja le, s így lassan „bevezeti” a magá­ra maradt Anyát: „Áll anyám merengve, szótl*n a hömpölygő köd-habokban, úgy áll ott, mintha a dol­ga mine örökre állni vol­na ...” Juhász mindenképpen és minden tekintetben a har­madik részben éri el a csú­csot. Ezt a fejezetet taní­tani kellene, mert sokan — erre az itt-ott megjele­nő versek adnak bizonyí­tékot — nem tudják, hogy mitől költemény a költe­mény, s ehelyett verset ír­nak, üresen kalapáló soro­kat raknak egymás alá. A tested című fejezetről beszélve a szó nem mond semmit, az egész részt idézni kellene, mert ennek a zsenialitását megmagya­rázni „kívülről” szinte le­hetetlen. Űgyis lesz, aki erre majd vállalkozik. Talán elég annyi, hogy magyarul anyáról ilyen gyönyörűen, ilyen mélysé­ges lírával még nagyon ke­vesen írtak. S VÉGÜL az ötödik rész, a Mit tegyek látomásos, fájdalmas kérdőjelét jöve- dölésszerűen oldja a bizo­nyosság felkiáltásává: „.. ott ülsz virágzó szí­vemben, örök kristály-éle­temben ...” A kötetet nyolc családi fénykép dí­szíti az anyáról, a kőmű­vesruhában álló apáról, a család többi tagjairól. Ju­hász Ferenc új könyve hat­ezer példányban jelent meg a Szépirodalmi Könyvki­adónál. Gál Farkas Barcsay Jenővel A hír szűksza­vú: Barcsay Jenő Kossuth-díjas ki­váló művész janu­ár 14-én ünnepelte hetvenedik szüle­tésnapját. Néhány nap híján tehát egyidős a XX. szá­zaddal, amelynek egyik — Európa- szerte — kima­gasló művészegyé- nisége. Bucapesti műte­remlakásában az elmúlt hét évti­zedről beszélget­tünk. — Örülök — kezdi a szót, — hogy megértem a hetvenedik éve­met Nagyon nagy dolog, hogy jó egészségben elju­tottam idáig. A másik születésnapi gondolat: amióta csak a világra jöttem, tudom, hogy van anyám. Ma is. Most lépett életének századik esztendejébe. A harmadik gondolat: nagyon hálás va­gyok a sorsomnak, hogy az életemben mindig hozzá­segített ahhoz, hogy azt az adottságot, amivel szület­tem, kibontakoztathassam. Ehhez persze nemcsak adottság kell, szerencse is, lehetőség is. Az életemre döntő befolyással volt az, hogy a sors néhány olyan nagyszerű emberrel hozott össze, akik nemcsak jók voltak hozzám, hanem anélkül, hogy ismertek volna, segítettek rajtam. Így például örök hálával tartozom Gulyás Károlynak, a marosvásárhelyi gimnázium rajz­tanárának, mert neki köszönhetem, hogy festő lett belőlem. Ó fedezte fel bennem a rajzkészséget, s vitt el az egyik helyi mecénáshoz, aki anyagilag hozzáse­gített, hogy Pestre jöhessek, a Képzőművéseti Főisko­lára. És nem felejthetem el Lyka Károlyt, a tanáro­mat, akitől nemcsak nagyon sokat tanultam, hanem aki első kiállításomat is önzetlenül patronálta. Barcsay Jenő életének nemcsak az indulása volt különös, a folytatása is. Erre így emlékezik: — A főiskola elvégzése után még nem gondoltam arra, hogy a festészetből megéljek. Festettem, rajzol­tam valami belső kényszer alatt, talán azért, mert mindig nagyon szerettem kísérletezni, s egy-egy mű megszületését a kísérletek sora előzi meg. Harminc­egy éves koromig éltem így, szinte kizárólag kísérle­tezésnek szentelve minden órát. Aztán nem ment to­vább, állást kerestem, hogy megéljek valamiből. Így kerültem az egyik iparostanonc-iskolába, ahol a fém­ipari technológiától kezdve a magyar irodalomig több tárgyat tanítottam, csak éppen rajzot nem. Talán fur­csán hangzik, de így igaz. így éltem 1944-ig, amikoris rövid idő alatt három Sas-behívó érkezett címemre. Előbb Kmetty Jánostól, aztán pedig Szőnyi Istvántól kaptam hamis papírokat, miszerint katonai szolgálat­ra alkalmatlan vagyok. Bujkálva és hamis iratokkal úsztam meg ép bőrrel a háborút. A felszabadulást követően nevezitek ki a főiskola anatómiai tanszékének tanárává. Ennek is különös története van. — Amikor a háborút követően, még a tanítás meg­kezdése előtt összeült a tanári kar Krocsák Emil aján­lotta meghívásomat a megüresedett tanári állás betöl- étsére és Szőnyi István támogatta javaslatát. A dön­tést Varga Nándor közölte velem. Néhány nappal ké­sőbb Szőnyi megkérdezte tőlem: Jenő, vállalod-e? Ak­kor még csupán annyit értettem az anatómiához, mint a többi festő kollégám, de ez nem lehetett elég arra, hogy tanítsam az anatómiát. Ezért haladékot kértem a végleges válaszadásra, s ehhez kapóra jött a há­romhónapos kényszer-szénszünet. A szertárból kicsem­pésztem egy csontvázat, újságpapírba csomagoltam, s amikor a kapuban a portás egy pillanatra elfordult, mint egy vásott kölyök, kiiszkoltam. Három hónapig szinte éjjel-nappal ezt a csontvázat tanulmányoztam. Így kezdődött, s folytatódott azzal, hogy minden órám­ra rajzokkal illusztrált óravázlatot készítettem. Ezt csak ezért említem, mert ezekből a rajzokból született meg első könyvem. Azóta könyveit nemcsak idehaza, Európa-szerte is­merik, s kaphatók is a legkülönbözőbb nyelvekre le­fordítva Európa legtöbb városában. És anatómiai raj­zai helyet kaptak a francia diákok tankönyveiben is. Egyik fő témája: Szentendre jellegzetes tájad, utca­sorai és házai, amelyekben a sík és a tér ellentmon­dásának felszültsége izzik. A formák egymáshoz kap­csolódó arányrondje az, ami lenyűgöz és felemel egy­szerre, ugyanakkor gondolkodásra késztet — a mű­vész így kívánja felkelteni az emberekben szunnyadó alkotóerőt.-— Az én konstruktív festészetem Szentendréből nőtt ki — vallja ma is, hetvenévesen. — Nem tudom el­képzelni festői életemet Szentendre nélkül. Amikor először itt jártam, annyira megragadott szépsége, tör­ténelmet idéző hangulata, hogy nem tudtam tőle töb­bet elszakadni. Pedig régen volt, 1929-ben, amikor az első nyaramat töltöttem ebben a patinás városkában. Egy életre szóló barátság fűz Szentendréhez, s ezért is tett boldoggá két esztendővel ezelőtt az a kérés, hogy én készítsem el a felépülő művelődési központ monumentális mozaikját. Eddig két mozaikom már­ványból készült, ez viszont színes, muránói üvegmo­zaik lesz. Hegyi György és Rácz András közreműkö­désével novemberben kezdtük kirakását és terveink szerint február közepére elkészülünk vele. És örülök annak is, hogy nem kell várni beépítéséig: áprilisban kiállításra kerül a Műcsarnokban. P. P. j — Hé? — Rendőr, na, te boldogtalan ;:: Cok mindent tanult János a kocsisoknál, míg a ^ homokos ládában aludt. Aztán a tér másik sar­ka irányában épült egy bérház. ott többek közt volt egy kislány, aki másodmagával maltert hordott fel az állványokra. Vagyis együtt ültek ebédidőben Jánossal a téglarakások közt. De csak néhány hétig, aztán Ju­liska hazatért a falujába, mert az építkezésen elfogyott a munka. Olyan édes volt mint a piros alma. A le­gény a homokosládában sokszor nem tudott aludni, ha rágondolt. De hát kitávozott az életéből és soha meg nem lelheti, mert soha nem lesz annyija, hogy felke­reshesse. A legény pontosan tudta ezt. Már sárga nyár van, csillagosak az esték. A legény sokáig halasztja, míg bemászik a ládájába, borong ma­gában. gyűlik a keserűség. Majd valaki leszakítja. Fájt, nagyon. Múltak a hetek, a kocsisok nem lettek bőkezűbbek. Tudták, hogy semmi máshoz nem foghat, itt a helye a standon. János pedig a sok közt megtanulta, hogy hagymát is lehet enni kenyérrel, a csarnok kofái meg időnként kirostálták a már romló gyümölcsöt. Azon az éjszakán is csillagtűzijáték volt az égen. A legény feküdt a homokos ládában, a láda teteje kővel alátámasztva, hogy lélegzeni tudjon — a tetőt mindenképpen le kell hajtani, mert jöhet a hó. Azon az éjszakán, vagy már hajnalodott is, nagy lármára ébredt. A láda mögött álltak néhányan. s ahogy kile­sett, látta- egy nő is van köztük. Egyszerre csak a lár­mázok közül az egyik felhajtja a láda fedelét, a nő azonban felkiált: _ Üramisten. egy halott a ládában... A legény pedig felült és azt mondta: — Nem vagyok kérem halott, legalább is ezideileg... Közben megnézte a társaságot: csupa firom úriem­ber és a nő, vagyis a nagysága, fekete hajú, piros szá­jú, túlvilági szép, talán csak álom. — Hát akkor miért fekszik a ládában? — kérdezte a gyönyörűség. — Ez a lakásom — mondta a legény egyszerűen. — És miért ez a lakása? — kérdezte tovább a gyö­nyörűség. — Miért ne? — válaszolta a legény. Ekkor a társaságból az egyik úriember így ^ szólt: — Menjünk, hercegnő, ez nem a hercegnőhöz illő miliő — csarnok, homokosláda, koldus ... — Nem vagyok koldus — mondta a legény, de csak halkan. A gyönyörűség, vagyis az igazi hercegnő meg sírvafakad, aztán elővesz a táskájából egy bankjegyet és a legénynek adja. — Kinek köszönjem? — mondja a legény, mintha álmodna, mire az egyik úriember keményen így szól: — Medzize hercegnőnek ... Beülnek egy automobilba, s elfüstölnek. — Itt a bizonyíték, a tízpengős — mondja reggel nagy izgatottan a legény a kocsisoknak —, mind szín­tiszta igaz, egy valódi hercegnő ... Délután kövér csak a szenzáció. A déli lap páros oldalán nagy riport jelent meg az esetről. Röviden: Medzize hercegnő, aki a trónfosztott török szultán lá­nya, s jelenleg a Tabarinban lép fel, mint legyező­táncosnő, egy nyomorúságos legényt talált egy utcai homokosládában. A riport úgy tudta, hogy a legény, vagyis a munkanélküli, már napok óta nem evett és már régen lakik a ládában, mert nincs lakása. A her­cegnő még azon az éjjelen hazahajtatott a saját laká­sára. összecsomagolt egy nagy csomó ételt, sonkát, sza­lámit, sajtokat és — milyen kedves — egy üveg pezs­gőt is és elvitte a ládalakónak, aki térdepelve köszönte meg a hercegnő ajándékait — fejeződött be a riport. — Hát hékás, hol a pezsgő? — kérdezte az egyik kocsis a standon. A legény éppen itatott, ezért csak ennyit mondott: — Ebből csak a hercegnő igaz, meg hogy gyönyörű szép, és a tízpengős, úgy, hogy egy féldecire magukat is meghívom és még marad belőle... Dersze a legény nem tudhatta, hogy a hercegnő 1 sem igaz, mert csak a lokáléletben hívták így, s a mulató plakátjára volt kiírva: „Fellép Medzize her­cegnő, aki a szultán háreméből menekült, világhírű legyező táncával.. Az újságírók meg tudták, hogy az észbontó szép fekete lány Újpestről való, egy tisztességes tímársegéd kisebbik lánya, s hogy a hercegnő egy örményképű képviselő pártfogoltja, lakás, ruhák és ékszerek ere­jéig. De mindegy, tíz pengő az tíz pengő. Mit lehetett volna venni belőle Julikénak!... A nagy kaland ezzel még nem ért véget. Másnap éjjel a legény arra ébred, hogy kinyitják a láda tét­jét. Első ijedelme: a hé... Kinyitja szemét: hát ott áll, úriemberek közt a gyönyörűséges tündér hercegnő. A legény ki akar mászni a ládából, de az egyik úri­ember nem engedi: — Csak feküdjék vissza, a szemét pedig hunyja le, mintha aludnék. Megijednie nem kell, mert magné­ziumfény fog fellobogni, hogy jól lefényképezhessük. A legény szótfogad, visszafekszik, hát ez meg mi­lyenféle dolog? [)e lobban a magnézium, akkor azt mondják neki, v üljön fel. A tündér hercegnő pedig egészen kö­zel áll a ládához, kezében egy nagy csomag, aztán így szól az egyik úriemberhez: — Engem profilból fényképezzen, mert a profilom nagyon jó... A csomagot átnyújtja a legénynek, de csak félig, mert ezt is fényképezik. — Itt van ni, mit hozott — mutatja a legény reggel a standon, egy öltözet ruha, meg egy pár cipő, s ing. — Szerencse fia vagy — mondta az egyik kocsis; mintha irigykedne. Nem volt a szerencse fia, mert azon az éjjelen, hogy a fényképes riport megjelent, egy hé kihúzta a ládából a legényt. Másnap a pádon aludt. Aztán kikapott a standról is. Lett alkalmi tróger, télen hólapátoó. néha költözködéshez is hívták, a többit nem kell részletezni. A második világháborúban az elsők közt esett el. ** Egy golyó pont a szívbe. Akkor sokan estek el, ■egybe temették őket. Sírjára, ha megvan még, azt sem írták ki, hogy Gézafi János,

Next

/
Oldalképek
Tartalom