Petőfi Népe, 1969. december (24. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-07 / 284. szám

Rossz

omen

— Halál a köszön előre szony.

— Halál! —

halakra! — I fiatal«szmondja a

horgász. Mosolyogva es leplezetlenül g úsztál ja a

neitet, amelynek most jóleső izgalommal néz elébe. A sporttársak megsárgulnak az irigységtől . . . „Fel vette a csalit” — morfondírozik magában & az aszA pecás magabiztosan nevet. Egyszerre megmerevedik mert a toll inog. Süly- RiTnAPFQTfNr a o/(\n

lyed, emelkedik. De csak BUDAPESTEN, a Szepeoészen kicsit Gvakorlat művészeti Muzeum mar- ™ r i Ványcsarnokában látható a

Ivan Mestrovic szobrai a Szépművészeti Múzeumban

közeledőt. — „Előlnézetből szonyra gondol. Közben szeosztályon felüli” — gondolja, azután csatlakozik. Evelődve, csipkelődésre készen haladnak együtt a töltésen. Immár a hetedik napja tart az idill. A pecás úgy indul el a horgásztanyáról, hogy 12 órára legyen a töltésen. A nő úgy időzíti a faluból az indulást, hogy egy percnél ne késsen többet.

— „Asszony ételhordóval” — kezdi a pecás. — Ha piktor volnék Zsuzsika.. .

Kezét rá akarja tenni az asszony derekára, de az átcseréli az ételhordót, kibúvik a tétova ölelésből. A férfi nem erőszakolja a dolgot. Ezért-e, másért (ki tud a nőkön eligazodni) az asszony kezdeményez. Vallóval odahajol. Kacéran felnéz.

— Magát is mellém festené?

— Legszívesebben.

— Kár. — Az asszony elhúzódik. A pecás nem vette észre, hogy csapdába esett.

— Miért kár? — kérdezi érzelmesen.

— Mert akkor nem vennék meg a képet.

— Megmaradna nekem.

— Meg a szomszédoknak, — tódítja az asszony, mintha észre sem venné a vallomását. De a pecás nem tágít. Holnap elutazik. Dűlőre akarja vinni a dolgot az asszonnyal. A nagy halat ebben a szezonban sem fogta meg. Kárpótolni szeretné magát.

— Jó lehet a traktorosnak — mondja és elsóhajtja, amit még gondolt. Az asszony veszi a lapot.

rel. A régi bambusszal a

lan szem észre sem venné. A horgász azonban tapasztalatból tudja, hogy ilyennádszegély elé dob. A víz kor kell nagyon figyelni.

horvát és az egyetemes szobrászművészet nagy alakja, Ivan Mestrovic élethetővé, hogy az ekkor már kőí'arasóinasként dolgozó fiatalember művésszé képezhesse magát. Bécsben tanul, később a bécsi akadémiára. majd Párizs legalig csobban, a feketesávos tollúszó függőlegesen áll... „A traktoros...” — cseng vissza fülébe a szó. Az árulás és a beleegyezés. Ha így beszél az uráról, mindenre elszánta magát.

A pecás kitámasztja a botot egy villás gallyra, majd a boglyához megyen. Illatos fűszénát visz a fűzfa lombsátrába. Elegyengeti, ráborítja viharkabátját. „Szegény krapek” — dirny- nyögi közben a férfitárs iránti részvétből.

Azután az új botot dugja össze. A kitűnő, hajlós, ragasztott nád az új orsóval éppen egy ezresében van. Esztendejig spórolt, hogy megvehesse. Bizonyára nagyszerűen szuperál, bár eddig nem próbálta ki. De talán ma... Sohasem tudhatja az ember.

A bot suhan, a zsinór hangtalanul fut a vezetőgyűrűk közt, a spicc érzékenyen remeg, a nehéz szivarólom messze a parttól meríti fenékre a horgot. Jó erős a horog. Három pióca tekereg rajta. „Ha ezt meg egy harcsa venné fel” — sóhajt a pecás — nagy napom lenne ez a mai.

A nádszegély mellett megrezzen az úszó. Ahogy merülni kezd, a pecás bevág. Dévér ficánkol a horgon. Öt percen belül egy

Vén, ravasz ponty szórakozik így: csipeget, nyalogat, kostól. Felveszi, leteszi a csalit. Dajkálja ... Negyed óráig, fél óráig eljátszogat, míg megindul vele. Bírni kell idegekkel.

A horgász bírja, örül, hogy az asszony csendben van. Rápisszegne, ha szólna. Eldönti magában, hogy ezt a nagy halat a traktorosnak küldi... Valamit, valamiért, ugyebár.

A toll megemelkedik valamelyest, majd lassan, egy ütemben elmerül. A horgász bevág — és elká- romkodja magát: egy aprócska rák perdül le a horogról. Rák még nem volt a praxisába, ezért téveszthette meg. „Mindegy — gondolja azután — legfeljebb dévért meg kárászt küld a traktorosnak... Eszi, nem eszi..

Abbahagyja a pecázást. Érdeklődése más irányba fordul. Széthajtja a lombokat. Felhorkan. Pislog... A nő sehol. Csak) a hült helye: egy hosszúkás mélyedés a szénában.

— Zsuzsika — hívja türelmetlenül. — Hova bújt előlem? ... Törzse mögé kukkant a fának. Körüljárja. Az ágak közé is felnéz. Nincs.

Rosszat sejtve rugaszkodik a töltésnek. Lihegve ér a tetejére. Onnan látja az

műve. Természetesen nem jobb művésztanáraihoz kea teljes életmű, a chicagói Grant Parkban felállított Dárdavető indián, a belgrádi Kalimegdánon emelkedő emlékszobrok, a Split fölé magasodó monumentális figurák nincsenek a budapesti kiállításon, de a hatalmas terem falait így is szétfeszítik a kétszeres életnagyságú bronzfigurák, a súlyos kőasszonyok és a melegséggel teli faszoboróriások. Ez a bőséges válogatás is hiánytalanul bemutatja a világhírű alkotót.

Horvát és egyetemes, délszláv és európai, — a jelzőpárok nem véletlenül állnak mindig ebben az ösz- szekapcsolásbam Mestrovic neve mellett. Hazafi volt és egyetemes érvényű szobrászatét alkotott a hét esztendeje elhunyt mester, az egyetemes emberi teljesség és a nemzeti hagyományok

rül. Rodin, Bourdelle, Maillol, a század legnagyobb mesterei tanítják. A 1911 és 1914 közötti éveket római tanulmányútra szánja, s egy életre élményt, útmutatást kap ekkor a reneszánsz óriástól. Miche- langelótól. (A budapesti kiállításon egy Mózes-mell- szobor mutatja ezt a kötöttséget. s egy szoborportré. amit magáról a szobrászóriásról készített.)

ESZMEI irányítója azonban az a mozgalom marad örökre, amely útjának indította: a horvát szellemi hagyomány. A népművészet. a nemzeti szellem teremti meg Mestrovic életművében a különleges át- szellemültséggel teli népi figurákat, ennek köszönhető a Budapestre is megérkezett hűvös tisztaságú, karcsú gitáros lányszobrok sorozata, amelyek mintha ősi

együtt lendítették a magas- népballadák nemes egysze- ba műveit. E kettős törek- rűségét foglalnák bronzba vés indította el pályájára is és kőbe. E népi-nemzeti hamásikat is akaszt, majd egy asszonyt. Hátulnézetből. vörös szárnyút, azután fél- Ahogy ringatja csípőjét. Jó

Mestrovicot, aki nem éppen művészt nevelő környezetben. szegény, elmaradott világba született 1883. augusztus 15-én. Pásztorgyerek volt a nyomorúságos horvát hegyifalvak, erdők között, amikor tehetségére felfigyeltek. Az elnyomott horvát életet európai magasságokba emelő nemzeti mozgalom tette legvomány kelti életre a Horvát történelem című mű fennséges fehérmárvány asszonyalakját, s ennek haragosan erőteljes, fenséges megnyilvánulása Kraljevic Marko lovasfigurája. Mestrovic kamatostul törleszti érett szobrászként mindazt, amit szellemiekben. anyagiakban hazájától kapott. Vallásos témájú, bibliai tárgyú műveiben is ez a nemzeti hagyomány a legerősebb: már a művek megformálása, a speciálisan délszláv kultúrkörre jellemző ikonművészet, bi- záncias stilizáltság modern átdolgozása is e törekvésből fakad. Ez teszi lenyűgözővé Mestrovic apostol- szobrait. amelyek inkább a szláv nemzetiség prófétái, mint keresztény figurák, ettől kapnak megrendítő nemzeti gyászpátoszt vo- nagló pietái és rettenetes kereszlrefeszítései. Benne van, e szobrok fennséges tragikumában az igaz hazafi, a nacionalizmussal is szembenálló, valóban hazája javát akaró alkotószellem minden tragikuma is.

ÉLETE utolsó esztendeit Amerikában töltötte, ott is halt meg a legnagyobb horvát művész, de életművét. hazájának ajándékozta, onnan is érkezett most Budapestre az impozáns kiállítás.

Zs. A.

óráig semmi. A fenekező spicce meg sem rezdül, a toll is úgy áll a nád szélén, mint a Sión hegye. Döglött a víz, de mit lehessen tudni: a pecásnak egyik szeme a boton, a máSzemét rávillogtatja a pe- gji^iial hátra-hátra sandít cásra, mintha szándékosan

gerjesztené.

— Szánt, meg vet.

— Nappal a közösben, éjjel a háztájiban.

— Azt sem szabad parlagon hagyni!

— Abba szívesen besegítenék, — brummogja a pecás.

— Éppen kérni akartam rá. — hergeli tovább a nő.

Egy pillanatra tomporához szorítja a férfi kezét, mielőtt lefejtené magáról. Előreszalad a töltésen, vagy tíz lépést, megfordul, kacag.

— Annyira sürgős? — kérdi merészen.

— Még annál is sürgősebb, — mondja a pecás. A töltés aljára mutat a horgászbottal. A nagy fűzfára. Az asszony is lenéz, s mintha meginogna. A lombsátor sűrű és egészen a földig hajlik.

— Oda az Isten se lát be, — unszolja a férfi és hunyorít. Az asszony rejtélyesen mosolyog. Meglóbál- ja az ételhordót.

— Előbb megetetem a traktorost, — mondja gonoszul. — A közös munkába se legyen hézag.

Nevet, elbilleg, de még visszakiált:

— Sok szerencsét!

„Ezt kihagyhattad volna” — gondolja a férfi. A jókívánság neki is rossz ómené, amikor horgászni megy. Most azonban nincs túlságosan elkeseredve. _ Lehet, hogy ebben a hőségben nem harapnak a halak, egy élmény azonban biztos...

■ „Egész hétig fárasztottam, míg meg tudtam szákolni.” — így kezdi majd a törtéLátja az asszonyt jönni az ételhordóval. Amint riadtan körülnéz, mielőtt végképpen elszánná magát. Majd a leereszkedést figyeli: óvatos, ügyetlen oldalozását a meredeken. „Nincs még gyakorlata a kicsikének”: ezt is látja alulnézetből a pecás. Eszébe jut, hogy talán segíteni illenék. Elhessenti a gondolatot. Ölbe venni a nőt, meg kézen fogni, elavult figura manapság. Még a halat se fárasztja tovább az ember, ha megadta magát...

A toll csúszni kezd a vizen. A pecás villámgyorsan bevág. Partra vezeti a halat. Akkorra már ott áll az asszony.

— Ezüstkáíasz — mondja neki üdvözlésül.

— Csuka nincs? — évő- dik az.

— Annyira sürgős? — nevet vissza a férfi. Az asszony elérti a célzást. Nyelvet ölt, bebúvik a lomb alá. „Jó helyen van” — gondolja a pecás — és nem rohan utána. Akasztja egyik halat a másik után. Elkapja a horgászszenvedély. Ahogy telik a szák, úgy nő a kedve. Míg újra csalizza a horgot beszól a lomb alá. Inkább csak sejti, mint látja a szénaágy- ban nyújtózó zsákmányát.

— Hogy ízlett neki a pipihús?

— Elküldte magának, hogy fogyassza egészséggel.

— Ügy lesz.

— Ne várja hát, míg kihűl.

— Melegen marad az!

— Ha csak el nem száll közben!..,

messzire már... Futásnak TÉNAGY SÁNDOR: ered a kiáltásra. Kis porpamacsok szállnak a láb- • ■ | r , rr I

nyomán. — A hétszázát — \J7yOK©n"Ol mondja a horgász. Nem ér- ’ ti a dolgot. Szitkozódva ereszkedik le.

A vízparton éri a másik csapás.

A támasztó villa ráfeszítve a vízre majdnem hasal. A bot eltűnt róla. A kitűnő, hajlós, ragasztott nád, az új francia orsóval

sehol... Azazhogy a me- fölcsiklandoz, tenni késztet: der feneken, ahol a Nagy „ ^ A+fS*,„nir n „ír.

ághegyig

Virágpor, szerelem szaga levegőt, szívet súlyosít, boldogan, szemérmetlenül önmagát éli az anyag.

Izgatott, bolond lélegzés: szél markol levélbe, húsba,

Hal cipeli.

A pe.cás már káromkodni sem tud. Hörög és a vizet köpködi kínjában.

a bőrön átfénylik a vér. Munka gyökértől ághegyig, áradás, szívás, hemzsegés — ragacsos testű pillanat:

Majd csak a gyógyító idő a folytatás biztonsaga,t távolában rakódnak rend- Asszonyt, forrongó évszak, be a nap kínjai, s dől el, tudás és sejtés összhangja — hogy a sorscsapások közül sziromház sajog: dagad a melyik fájt jobban. húsban, s élni kezd

Zám Tibor a magzat.

Baranyi Ferenc:

Partizán emlékmű

Akik meghaltak itt, sosem akartak lenni partizánok, teát kavartak csöndesen, s dúdolva tépdestek virágot.

De egyszer égig ért a fű: indulatok dudvája serkedt, s zápor gyanánt a gyönyörű szirmokra vércseppek peregte

Akkor a teázó, szelíd merengés, csók, viráglopás, d — azoknak, kik meghaltak iu egyenlő lett az árulással.

Haragszom rájuk. Temperált kedélyemet féltőn, szaladva menekülök csontjukon át valami csöndes, parki padra,

de akik meghaltak, nyomon- követnek innen már halálig, s hiába is veszem zokon: példájuk újra sorbaállít.

Mestrovic: Madonna gyermekkel.

Hegedűs László:

Riadt szempár

MH sem tudok az életéről, csak annyit róla, tanít valahol.

Kitekint a robogó HÉV-bői, cseveg társnőivel, könyvre hajol.

Vékonyka váll, vékonyka termet.

Mindig választékosán öltözött. *

Ajkán téglaszín rúzs. Merenghet, csupán egy a sok csinos nő között.

Egy volna, ha az a sötétlő, riadt szempár nem lenne, — égő, meleg fénnyel amint uralkodik

egész lényén, mely nélküle alig mondhatna többet sablonoknál.

Két szem, oly szép, hogy szinte most fáj.

*