Petőfi Népe, 1969. november (24. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-07 / 259. szám

A zt hiszem, önmagá­nál mindig jobban Vihar Béla: BÚZASZEM Mit tudja azt a búzaszem, amikor lefele, a föld mélyébe veti le a gazda két keze, hogy most vezet éppen az út a kéklő egekig, s amint mélyebbre hull alá, akként emelkedik. Csak azt tudja, zuhan, zuhan, és elnyeli a mély, egyre távolibb a nap, egyre közéig az éj, a rögbe záró éjszaka, amely körülveszi, és a gödör vak börtöne, a sírja lesz neki; holott innen vezeti majd magasba fel a fény, ahogy regék kedvesét « hősi vőlegény. Illyés Gyula: Óda a gyorsasághoz Gyorsulnak a vonatok, repülők — Hogy kicsinyül a föld! Ahány sín és út — annyi ölelés Köréd, vadóc Föld, annyi óvni-kész kar és kéz, mely becéz! Ahány futó gép, annyi óriás simogatás rajtunk is, markolás: legyünk már végre más! Másolva anyánk dagasztó kezét, dugattyú karjával mit gyúr a gép? Téged, emberiség! Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld, s nőjön, mely szemünk láttán áll elő, az a sorsunkat is kézbe-vevő emberi új erő! Almunkból és elménkből új világ — szellem szökell? Űj eszme-góliát ' kezd sose-volt csatát? Gyorsuljatok, vonatok, repülők kicsinyüljön a föld. A jövő munkái? A múlt? Bűn? Erény? Mi gyúr bennünket kedvére kemény golyóvá tenyerén? Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld. S ha csak azért gyúr az az Akarat: legyen, amit bosszúja odacsap, ha el jő Ama Nap? Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld. Vagy ő dagasztja azt az egy-akol, egy-pásztor ígéretföldet, ahol nem lesz kin, bűn, nyomor? Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld, és táguljon a világ! Odakint de idebent is, lélek a szív szerint — / így lesz egész megint. Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld. Föl, gyorsaság, föl, új Egység-gyúró, fajták, s földrészek burkát szétzúzó, új megváltást hozó — Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld. Mért Isten Isten? Végtelen hona! — Oh mivé válsz, ha te jutsz el oda, ember, föld bús pora?! érdekelte a másik ember. Hogyan is lehetne más­ként? Ilinek hívták. A haja éj­fekete, a szeme szürkés­kék. Rengő kis mellein mindig feszült a blúz, mintha mindegyik kicsi lett vol­na rá. Tizenhatéves korától kezdve rajzottak körülötte az udvarlók. De úgy tűnik néha, a szülei leikébe ör­dögöt parancsolt az úristen, hisz soha senkihez hozzá­adni nem akarták. Nagyra vágytak, mindig nagyobbra. Ha jött egy módosabb fiú: majd jön még tőle módo­sabb. Ha jött egy örvös, majd jöhet még igazgatómér­nök is. Ha jött egy funkcionárius? És hátha elveszi egy görögkatolikus pap? így gondolkodtak a szülei, mert nem volt semmijük, csak ez az egy szem lány. Negyvenötben öt hold föl­det kaptak. Ili negyvenegyben kezdett gimnáziumba járni és negyvenkilencben érettségizett kitűnően. Hiá­ba akart tovább tanulni, a szülei nem engedték. Majd férjhez mégy jól és megleszel, és megleszünk. Engedelmes lány volt. Pedig akkoriban az volt a szokás, hogy az egyete­mek és főiskolák leveleket írtak a jó képességű diá­koknak. Kapott.Ili is, nem egyet. Jöjjön a jogra: a megújult magyar jogásztársadalomnak szüksége van új tehetségekre. Kollégiumi ellátást biztosítunk. Csu­pán, ha módjában van, egy szalmazsákot hozzon ma­gával. Jöjjön a bölcsészetre: a megújult magyar szelle­mi élet várja a friss, népi tehetségeket. Jöjjön a Szín- művészeti Főiskolára, ahol íme, máris, olyan tehetsé­gek nőttek fel, mint Szirtes Ádám, aki tanulás köz­ben játszotta el a Talpalatnyi föld főszerepét. Tudja ön, mi az F—46-os búza? Legyen mezőgazda. Foly­tassa ott a magyar föld felvirágoztatását, ahol F., a ka­pitalizmusban megnyomorított tudós abbahagyta. Ilyen leveleket kapott. A Színművészeti Főiskola hí­vása egyébként nem volt véletlen. Ili tagja volt a fa­lusi színjátszó körnek. Tagja? Ugyan. Liblingje. A MADISZ és az EPOSZ közösen csakis őt támogatta. Ezt a színjátszást a szülei sem ellenezték. Hadd le­gyen csak ott, mondták. Hadd lássa mindenki, micso­da lány ő. Mentek a műsorral faluról-falura és az édesanyja mindig vele volt. Iliék játszották a Scapin furfangjait, az Űri murit, a Marica grófnőt meg az Éjjeli mene­dékhelyet. Ili Vaszilisszaként csodálatos volt A Scapin-ben elragadó. Maricát nem lehetett volna megálmodni másként. Hát persze, hogy jöttek az udvarlók. Ezekre a falujáró utakra velük járt egy legényke. Az Űri muriban igen kicsike szerepet játszott, tán Hulla Jánost. A legényke bajuszt ragasztott, csálé ka­lapot tett a fejére, el akarta hitetni tizennyolc éves fejjel, hogy ő valóban Hulla János. Annyi idős volt, mint Ili. Mentek a teherautóval és egymás mellett ül­tek. A legényke az édesapja csizmáját húzta fel, az édesapja viseltes bricsesznadrágjában feszített és Ili­nek így igen tetszett ez a fiú. Legszívesebben csak mellette ült. — Készülsz már az érettségire? — kérdezte. — Majd a szünetben. — Készülhetnénk együtt. — Jó — mondta a fiú. — Csak annyiban különbözünk, hogy nekem nem kell tanulni latint. — Nekem meg éppen azt kell. — Tudom. Ment a kocsi. — Hát akkor felkészülünk együtt? — Jó lenne — mondta a fiú. Véletlenül, előadás közben hátul, a színfalak mögött odatévedt az arca a legényke arcához. Elvörösödtek és a következő jelenetben dadogtak kissé. Nem vette ész­re senki, csak ők. M egkapták aztán az érettségi előtti szünetet. Iliék- nek jó nagy kertjük volt, teleültetve krumpli­val. A krumpli éppen virágzott. Lila, fehér és rózsa­szín virágok illatoztak a dús indák tetején, ök a sorok között jártak és tanultak. Ha a nap túl erős fénydár­dákat dobált, a fasorok hűvösébe mentek és leheve- redtek a pokrócra. A legényke osztályfőnöke, aki kö­telességének tartotta ellenőrizni a fiai felkészülését, itt talált rájuk. — Tanultok? — Nagyon is. Kényszeredetten beszélgettek még egy keveset. Be­vezették az osztályfőnököt a házba és hideg tejjel kí­nálták. Az osztályfőnök nem fogadta el, felült a bi­ciklijére és elment vissza a városba. A legényke kissé rosszul érezte magát. — Akart ő neked udvarolni? — Akart — mondta Ili. — Sokan akartak. A legényke magyarból kitűnően felelt. Az érettségi biztos a történelmi tétel után megkockáztatta azt a véleményt, miszerint talán a fiú Népköztársaság Gyűrűvel érik majd. Nem érett Népköztársasági Gyűrűvel. Latinból el­buktatták. Iliékhez többé a lábát se tehette be. Micsoda szé­gyen, egy fiú,\ akire a szülei mindent rááldoztak, és akkor a végén ez derül ki. Még ismerősnek se kell. Nemhogy barátnak. Semminek. Az ember az ilyet lát­ni se kívánja. Ili sok délután ült egyedül a szobában és nem szólt. Nem akart bántani senkit. Nem mert lázadni. Ült és nézte a falakat, meg a hajbókoló akácleveleket az ab­lakban. — Majd elvesz valaki — mondta az anyja. — Tanul­tál. Elvehet akárki. Ha lennének grófok, egy gróf is elvehetne. — No, persze. — Egy báró. — Igen — mondta a lány. — Akár egy báró. E ljátszotta még a színjátszóknál a Gvilkos falut, a Kertész kutyáját és a Sybillt. Volt közben há­rom kérője: egv fiatal owes, egy harmincéves földmé­rő és egy anyagbeszerző Galambos Lajos: Micsoda lány volt Közben a napok csak folytak. Ili olvasott, feküdt, járkált, sétált, és lassan az üres­ség kitikkasztotta. A falu szövetkezetének új, fiatal el­nöke, akit a városi pártbizottság küldött le, megkérte a kezét. Jóképű gyerek volt Mintha hasonlított volna kissé a legénykéhez. — Ehhez akarsz hozzámenni? — kérdezte az anyja. — Igen. — Nem mentél orvoshoz. Nem mentél tanárhoz. Majd éppen őhozzá? Egy éhenkórászhoz? Egy elnök­höz? Ez kell neked? A következő szombaton édesanyja nem engedte be a házba a férfit Azt mondotta: a lánya nincsen itt­hon, hát ugyan minek töltené itt a drága idejét? A kkor Ili elővette édesapja katonaládáját és a szükséges holmikat becsomagolta. Megvárta, míg a szülei elalszanak. Akkor óvatosan kinyitotta az ajtót és kilépett az udvarra. Valami kevés holdfény esett a világra. Messze kutyák ugattak. Nem az állo­másra ment, nem akart találkozni senkivel. Tudta, hogy a legényke valamely várceban van és abba a va­rosba akart eljutni. Kiment a faluból és a megyeszékhelyen vonatra ült. Nem kellett sok pénz, hogy eljusson a legényke váro­sába. Hajnalban meg is érkezett Kérdezősködött bizo­nyos épületek után, ahol a legénykét megtalálhatja és ezeket a címeket a járókelők meg is mondták neki. De a legénykét, hiába hitte, nem találta ott Valami nagy tömegbe keveredett. Rengeteg lány 'Js néhány férfi, szaladgálások, zsongások, idegenségek — Maga mikor megy vizsgázni? — kérdezték tr,|e. — Nem tudom. — Van sorszáma? — Nincsen nekem, de hát hogyan is? — Na, itt egy sorszám és várjon. Ott akkor ápolónői tanfolyamra vették fel a lányo­kat. Neki sem kérvénye, sem ajánlója, se újra oltási igazolása nem volt. Ég este mégis bevonult a katona- ládával a tanfolyam szálláshelyére. Agyat kapott, ta­karót mindent. A szüleit többé nem látogatta meg Soha többé nem ment arra a tájra. Megkapta az oklevelet és a befog gyermekekkel törődött azontúl. Megválasztották a. sza­natórium párttitkárává. Gyógyszerekért rohangált. A minisztériumban veszekedett. A városi tanácsnál laká­sokat kunyerált az új, tehetséges, fiatal professzorok­nak Egyetemi felvételek ügyében járt fii. A napjai megtömődtek és ha este hazament klc-y szobájába és kezébe vett egy könyvet, hajnaltájt arra ébredt, hogy égve maradt .. lámpa. Micsoda ember vagyok c>t ( Az ablakhoz lépett és a tavaszt nézte. Vitatkozott politikai ügyekről, magyarázott gazda­sági változásokról. És mennyire szerette a gyerekeket. Volt egy kislány: Marika. Már meggyógyult és sen­ki nem jött érte. Se az apja, se az anyja. Nagyon szép kislány volt. Látszott rajta, négyéves korában, ha nem törődnek vele. tíz év múlva már rossz lány lesz. Olyan ragaszkodó volt és olyan ártatlanul egyedüllevő. hogy a szíve megesett rajta. Amikor kiírták a kórházból és senki nem jött érte, magához vette. Sokáig várt. hátha jelentkeznek a szülei. De nem. Nem jelentkeztek. Hanem egy új professzor jött. Fiatal tudós. Nemzet közi tekintélyéről annyit beszéltek, hogy az mór plety- kának is sok lett volna. Kötelességszerűen találkozott vele, hiszen a titkárnak és a főnöknek illő találkozni A legényke volt. — Hogy élsz? — kérdezte a legényke. — Jól. — Van lakásod? — Van egy szobám. Meg egy kislányom, Marika. — Milyen furcsa — mondta a legényke. — Téged kell megkérni, hogy intézd el az átjelentésemet. — Elintézem — mondta ő. A kkor a legényke eljött tőle. Kiért a folyosóra és azt gondolta: micsoda lány volt? És még azt gondolta: volt? Már ősz hajszálak vannak a hajában, de csupán annyi idős, mint én. Harminchat. Az ablakhoz lépett és a tavaszt nézte.

Next

/
Oldalképek
Tartalom