Petőfi Népe, 1969. október (24. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-22 / 245. szám
IM9. október 22. szerda 5. oldal A Duna krónikása Sy bajai kiállításáról Harmincnyolc nagyméretű pasztell — csak a legutóbbi évek terméséből válogatva. Éber Sándor hat- vanéyes. Most adja át helyét a katedrán az új rajzmagát a pannoniai táj szépségei iránt. Éber Sándor a Duna hétköznapjait testi. Csak a fo- lyóát, annak az örökké változó tájnak a színeit, rezzehalk alázatával adnak hírt a csendes holtágak alkonyi fényben sötétlő morotvák. fűzzel szegélyezett békalencsés tisztások templomi csendjéről, atmoszférikus Éber Sándor: Sugovica-híd pedagógus nemzedéknek, nésnyi életmegnyilvánulá- de a bajai múzeum föld- sait álmodja újra a pasz- szinti dísztermében rende- tellkrétával a kézben, amely zett kiállítás nem a nyugalomba vonulás fájdalmát, a búcsúzkodás cselekvést bénító rezignáltságát tükrözi, hanem arra mutat, hogy Éber Sándor tartalmas, gyönyörködtető / programmal néz a jövő felé. Művészete,] alkotói stílusa évről évre' érettebbé, érdekesebbé válik. Képei a fejlődés dinamizmusát érzékeltetik, egy olyan fejlődését, amely a művész öntörvényeihez iga.i zodva tükrözi, érzékeli aj világ változásait, benne az ő helyét, helyzetét, tennivalóit. A kiállítás megnyitójául Major Máté akadémikust»., lálóan jegyezte meg: Éber Sándor tiszteletet parancsoló vállalkozása hasonló ah-| hoz. amivel a Balaton króH nikása a magyar tenger éle-! az ő otthona, az ő világa is. Kiállított képei a művész meglepetéseiről. Harminc- nyolc pasztellje arról beszél, hogy Éber Sándor színvilága ha egyszerűsödött is árnyalatokban. néhány alapszínre vezetvén vissza mindazt, ami a Duna menti tájat jellemezheti, de az előző évek terméséhez képest gazdagodott dinamizmusban, feszültségben. A for- ITák tiszta törvényei nem oldódnak már fel olyan könnyen képein a viliódzó fénypászták rezgéseiben. A kontúrok megélesednek, a játékos bravúrok helyét elfoglalják a leszűrt és tiszta megoldások. Néhány képe arról ad hírt (Faluvége, Ködös udvar, Sugovica-híd, Vízügyi kikötő), hogy a táj emberlakta, külön világa is vonzza, nemcsak az elhagyott vadvizek káprázata. Néhány portréja, köztük az tUröteljes és nagyon kifejeld Nagy István-arckép, valamint édesanyja arcmása azt bizonyítja, hogy érdeklődéssel fordul az emberi lélek rezdüléseinek ábrázo- yisa felé. 1 A Duna krónikáját tehát fcsvább írja az örökifjú Éber Bándor — aki úgy hisszük, nemcsak az utóbbi években fcttkán alkalmazott pasztell- ,fechnika bravúros kezű, fölényes biztonságú kezelésével lepi meg kiállítása látogatóit, hanem azzal is, hogy művészetének már megharcolt eredményeit képes tovább gazdagítani, új tartalommal megtölteni. Csáky Lajos tének. atmoszférájának cso-l dálatos ismerője Egry Jó-.1 zsef egy életre elkötelezi Éber Sándor: Móricduu» A jánoshalm sztároszta .zok. akik A /Ű- A ^ fiO Azok, ai huszonöt évvel ezelőtt fiataloknak számítottak, ma már túl vannak „az emberélet útjának felén ...” Közülük sokan élénk képet hordoznak emlékezetükben a felszabadulás eseményeiről, amelynek cselekvő részesei voltak, vagy csupán mint szemlélők figyelték meg a történelemalakító napokat, eseményeket, hadmozdulatokat. Jánoshalmán, megyénk egyik legnagyobb községében is majdnem minden háznál van valaki — nagymama, nagypapa, a házigazda — aki szinte óráról órára el tudja mondani, hogyan kavargóit akkor az élet. Ezeket az emlékezéseket jól tudta hasznosítani, dr. Karsai Ferenc történelemtanár, aki megírta Jánoshalma történetét, s aki — érdeklődésemre — jókora kéziratkötegat vesz elő, és már mondja is: — 1944. október közepén egy szovjet repülőgép jelent meg a község felett, s megnyugtató hangú röpcédulákat szórt le. Hej, ha egyet találnák most ezekből a cédulákból! — sóhajt rövidet Karsai tanár úr és azt javasolja, hogy keressük fel Agócs Ferenc bácsit, aki 1944-ben közésgi bíró volt Jánoshalmán. Ö sokat és érdekes dolgokat tud mondani. Egy nagy halom kukorica mellett találjuk a hajdani községi bírót, aki — amikor megtudja miről van szó — elmosolyodik és a tiszta szobába invitál bennünket. — Hogyne emlékeznék! Mintha tegnap történt volna. Szívesen elmondom, hogyan volt, — s leülve az asztal körül, Feri bácsi igazít egyet nagy, gubancos bajszán. — Itt a horthysta hadsereg katonái állomásoztak. Egy vasárnap odamentem a parancsnokukhoz, amikor már tudtuk, hogy igen közel vannak az oroszok. Aszondom neki: 59. Dolores és ő — bár másmás ajtón, de — egyszerre lépett a bárba. Ferrari ezt észrevette, egy pillanatra megállt, mélyen ülő szemével végigmérte a nő ruganyos alakját, majd odament hozzá. — Mit iszik? — kérdezte; alig érte föl a bárpultot. — És kérem, engedje, hogy magával maradjak. Egy ilyen pompás nőt soha nem szabad magára hagyni. — Martinit kérek — mondta a nő és rá sem nézett. — Maga itt újonc a szakmában, igaz? — Vito Ferrari vagyok. Dolores egy pillanatra elsápadt, de aztán elmosolyodott: elégedett volt magával, hogy kitalálta, kivel került össze. — Talán hallott rólam? — Igen, hallottam már — felelt a nő. A gyilkos megkopogtatta a pultot, s a pincér rémülten rohant oda, amikor megpillantotta Ferrarit, aki aztán a pultra könyökölt, szinte fölmászott rá, hogy elérje a poharat, ivott, majd a helyére ült, cigarettatárcát vett elő és megkínálta a nőt Dolores utána is nyúlt, ám keze megállt egy pillanatra, amikor a tárcára nézett Életében még ilyen gyönyörűt nem látott. Tiszta aranyból készült a tárca, a teteje egyetlen csillogó-villogó brilliáns. A kövek oly közel állottak egymáshoz, hogy összefüggő, fehér lángú mozaikot adtak. — Tetszik? — kérdezte Ferrari és a nő arcát figyelte. — Azt hiszem, ez a legszebb darab, amit életemben valaha is láttam. — Van egy brilliáns nyakékem is, mely ugyancsak elnyerné a tetszését. Meg is kell néznie. Mondja, barátságban van maga Gol- lowich-csal? Dolores megrémült a váratlan kérdéstől és megmeredve bámult Ferrarira. — Gollowich Jack barátja — felelt hűvösen. — Jack barátai pedig az én barátaim is. — Hát ez nagyon jó — hajolt előre Ferrari, s koponyaforma arcát egészen közel nyomta Doloreséhoz. — De azért nem kell rá túlságosan alapozni. — Senkire sem számítok — felelt élesen a nő. Erre Ferrari elmosolyodott — Ugyanis Gollowich arra számít, hogy ő lesz a szervezet főnöke, ha valami történne a maga férjével. Persze, én semmi okát nem látom ennék, ám előre semmit sem lehet biztosan tudni. Gollowich csalódni fog. Kitűnő jogász, de csapnivaló vezér, valójában pedig leáldozóban van a napja. Dolores figyelmesen nézett Ferrarira, aki alighanem kitalálhatta, hogy a nő vészkijáratot keres magának. Viszont a bérgyilkos közlése olyan fontos volt hogy Dolores még félni is elfelejtett — Nekem kellene valaki, akiről pihenésem idején gondoskodhatom — foly-. tatta Ferrari. — Már körülnéztem. Ebben a városban sok szemrevaló nő van, de nekem a legragyogóbb kell, így hát nem sietem el a dolgot, tudok várni. Szóval, érdekli a brilliáns nyakékem? — kelt föl székéről Ferrari. — Talán szívesen fölpróbálná... — Nem vagyok csecsemő — felelt a nő és átható tekintettel nézett Ferrarira. — Nem fog csalódni. Hol van a szobája? Viszont óvatosnak kell lennem. Pár perc múlva majd én is megyek. IL Konrad kinyitotta az öltöző ajtaját és a sötétben ujjával a villanykapcsolót kereste. Mögötte, hallotta O’Brian mély szuszogását. — Hol a nyavalyában van ez a kapcsoló? — fakadt ki Konrad. Az őrmester elemlámpát gyújtott. — Kissé odébb, tőled balra. Végre fény gyűlt és Konrad végigment a pazarul berendezett szobán. Szemben a kabinok, mindegyikben zuhany, öltöző és egy fotel volt Arra gondolt, hogy épp az egyikből figyelte Miss Kolleman, ahogyan Maurer Juhn Amo vérét törölgeti a kezéről. Bejött Mellory is, a rendőrségi fotós, és elővette gépét. Aztán kérdően nézett O’Brianre, aki viszont a padlót vizsgálta — Itt kell lenni, Paul — mutatott O’Brian egy sárgaréz rácsra, mely mintegy hat négyzetcollnyi területen fedte el a lefolyónyílást. Aztán lámpája fényét is odairányította. Először csupán néhány száraz falevelet pillantott meg a lefolyó fenekén. (Folytatjuk.) — Ide figyeljen, százados úr. Nemsoká itt lesznek az oroszok. Nehogy lőjenek rájuk, mert akkor Jánoshalmába semmi se marad! Részegek voltak a katonák, danoltak, kártyáztak. Ügy látszik, a százados megijedt, vagy mi, de lényeg az, hogy másnap reggelre elpucoltak. Alighogy elmentek, lovas kozákok vágtattak a főtérre. Körülvettük őket. Én törtem az orosz nyelvet, beszélgettünk, (aztán visszamentek. Elhatároztam, hogy eléjük megyek a község szélére. Az akkori plébánossal, Szabó Istvánnál indultunk, de mire a falu végére értünk, már lehettünk vagy huszonötén. Két kilométerre Jánoshalmától, Mélykút felé találkoztunk a Vörös Hadsereg csapataival. A parancsnokuk Bábity kapitány, alacsony, szikár ember, azt mondja nekem: — Gaszpagyim sztároszta! Velünk jössz vissza a községbe. Ülj bele ebbe • tankba és mutasd az utat. De ha oninajn egyet is lőnek ránk, neked kaput.. Megnyugtattam őt is, magamat is, hogy nem fognak lőni, mert Jánoshalmán nincs ellenség. Így is volt. A tisztelendő urat a csapat végén egy szekérre ültették. Így aztán bevonultunk a faluba. A téren százak vártak ránk. Körülbelül dél lehetett — emlékszik vissza Feri bácsi a gaszpagyin sztároszta. Aztán azt sorolja, hogy az élet lassan visszatért régi medrébe. Természete, sen hiányzott valami. Vagy só, vagy krumpli, vagy ez, vagy az. A szovjet katonáit segítettek a lakosság ellátásában, és fordítva. — Aznap este, hogy így bevonultak Jánoshalmára, a kapitány és még néhányan nálunk vacsoráztak. Töltött káposzta és fánk volt akkor. Ízlett nekik és dicsérték érte a feleségemet: — H arasó marnia, harasó! Bábity kapitány két hónapig volt itt, mint a község parancsnoka. Szerettem azt az embert Igaz, néha vitatkoztunk is vele, de azért jól kijöttünk egymással. Egyszer hivatott az irodájába. Belépek, összecsapom a bokáimat, mert a regulát tudtam, hiszen a huszároknál szolgáltam valamikor. — No, í^szpagyin sztároszta — kezdi a kapitány — van-e krumplitok? — Továris Bábity! Krumpli nincs* de almát tudok adni. Mennyi kellene? — Tíz mázsa! — Annyi nincs, de két kilót még sikeretek. Jót nevettünk mind a ketten. De azért néhány nap múlva lett krumpli is. Sokáig hallgatjuk még Karsai Ferenc tanárral A góc* Feri bácsi emlékezéseit. Valóban olyan színesen idézi fel a huszonöt évvel ezelőtti időket, mintha tegnap lett volna. Majd visszaül a fosztatlan kukoricahalom mellé és bontja ki a csöveket. Vajon hol lehet most Bábity kapitány, s neki eszébe jutnak-e a jánoshalmi- ak, az akkori napok, eszébe jut-e a gaszpagyin sztároszta? Gál Sándor
