Petőfi Népe, 1969. augusztus (24. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-09 / 183. szám
I oldal 1969. augusztus 9, szombat A statisztika mögött „A Kalocsa városról alkotott kép a statisztika tükrében nagyon biztató, nagyon jó, és első látásra nem hinnénk, hogy milyen sok megoldásra váró gondja. baja van az embereknek ebben a szépen fejlődő városban is." Ezekkel a szavakkal foglalta össze Madarász László elvtárs, a megyei tanács vb-elnökhelyettese azt a szenvedélyes hangú vitát, amelynek során a kalocsai ankétoin részt vevők szemügyre vették városuk életének „árnyékos oldalát”. Szó esett arról, hogy a 39 sokgyermekes család igen rossz körülmények közt él, a cigány családok közül 43 putriban lakik, közülük 15—20 a kóbor életmódot folytatja. A veszélyeztetett gyermekek száma jelenleg 122. A 130 tsz-járadékos közül 50 teljesen egyedül él, 28 elaggott, magára maradt ember szociális otthoni elhelyezése azonnal indokolt volna. „Csak egy-egy tragédia kapcsán döbbenünk rá — mondotta vitaindítójában Geri István, a városi tanács elnöke —, hogy a társadalom megelőzhette volna a szerencsétlenséget, ha korábban és a megfelelő módon segített volna a problémáival szemben tehetetlen egyénnek.’’ A társadalom életére vetődő árnyékot eredetük szerint — általában két csoportba oszthatjuk: egyik csoportba azokat, amelyek a múlt örökségeként nehezednek ránk, másik csoportba az újabb eredetűeket, a gazdasági-társadalmi átrendeződés pozitív folyamatai során keletkező egyes negatív jelenségeket. Az előbbieket kár volna lebecsülni, mert a nem kívánatos hagyományok és régi beidegzettségek rendkívül szívósan tartják magukat. Az utóbbiakat kár volna nem észrevenni, mert az új ártalmak — már az ellenük való védekezés elhanyagolása, vagy a fel nem ismerés miatt Is — veszélyesek. A múlt örökségével kezdve: a kalocsai ankéton felszólaló orvos a primitivizmust bizonyította markáns példákkal. Volt olyan betege — most, a közelmúltban —, aki a vizeletnek gyógyító erőt tulajdonított. A fürdésről viszont azt tartotta, hogy megbete- giti az embert. „Utoljára talán a bába mosdatta meg. Amikor az intézetbe került, tetőtől-talpig megfürdették. Emiatt halálosan meg volt sértődve.” Elmondta egy pedagógus, hogy az iskolába került cigánygyerekeket először a WC használatára kell megtanítani. Értelmi szintjük — néhány kivételtől eltekintve — rendkívül alacsony, a korukhoz képest szókincsük szegényes, folyamatosan beszélni alig tudnak. Többségüknek két év alatt is nehéz megtanítani az első osztályos anyagot. A telepről bejárókat a pedagógusok naponta mosdatják és átöltöztetik. Az orvos rendszeresen kezeli őket tetvesség és bőrbetegségek ellen, de az otthoni környezetben újra- és újra fertőződnek. Nagyon megszívlelendő javaslatként hangzott el, hogy a cigány tanulók részére hétközi kolj légiumot kellene létrehozni. Az „eladó lány” szóösz- szetételt ma már képletesen is ritkán használjuk, annál megdöbbentőbb értesülni arról, hogy kezeltek a tüdőbeteggondozó intézetben egy fiatalasszonyt, akit a szülei a szó szoros értelmében eladtak, amikor férjhez „adták” — kétszer is, mert az asszony első férje szerencsétlenség áldozata lett. A TBC megelőzésére és gyógyítására nagy összegeket fordít az állam. A betegség leküzdésében elért eredményeink közismertek, de jó azt is tudni, hogy a betegek gyógyulását gyakran az emberi önzés és ostobaság gátolja. Itt a férjek önzéséről van elsősorban szó, akik könyörgéssel vagy erőszakkal ráveszik a tüdőbeteg feleséget, hogy saját felelősségére jöjjön ki az intézetből. A nők egyenjogúsítását számos tény bizonyítja (negatív módon még a válóperek statisztikája is), egyes esetekben pedig — nem is olyan ritkán — a feudalizmusra jellemző barbár „családjog” érvényesül a házastársi kapcsolatban. Egy házaspár válóperét tárgyalta nemrég a bíróság. A férfi is, a női is dolgozik, kettőjük keresetéből megélhetnének, és nevelhetnék két gyermeküket. A férj azonban iszákos, garázda ember, akit a bíróság egy korábbi ítélettel ötszáz forint gyermektartás fizetésére kötelezett. A férj ennek fejében eleszi az ételt a gyermekei elől. Gyakran megveri a feleségét. A bírónak arra a kérdésére, hogy megszüntet- te-e férjével az életközösséget, az asszony sírva mondotta. hogy nem, mert közös lakásukban a férj ököllel kényszeríti házastársi szolgálatokra. Még ha egyedi esettel állanánk szembe, akkor is jogos volna a kérdésünk, hogy meddig tekinthető magánügynek a családi élet? Amiatt, hogy a nő alkatilag gyengébb, el kell-e viselnie, hogy önérzetében, emberi méltóságában megalázza a férfi? Ügy vélem, hogy az ilyen és ehhez hasonló esetekben a családi életbe történő hatósági beavatkozás a társadalom igazságérzetét fejezné ki. Javasolta egy felszólaló, hogy a város alakítson ki nyolc-tíz szükséglakást és átmenetileg költöztesse oda az alkoholista apától súlyosan veszélyeztetett családtagokat. Ennél egyszerűbb és olcsóbb megoldása volna a problémának, hogyha a veszélyeztetőt tá- volítanák el hatóságaink a családból. Érdekessége volt a kalocsai ankétnak, hogy az életünkben meglevő igénytelenséget — amelyet ma még eléggé lebecsülünk —, két változatban is bemutatta. Sok cigánycsaládban, még ha volna is rá pénz, nem vásárolnak órát. . A tény mögött a régebbi, a szegénységhez kötött igénytelenség ismerhető fel. A mára jellemző igénytelenség az igények eltorzulásában tapintható ki: abban, hogy sok ember csak a kényelmet szolgáló dolgok megszerzésére törekszik, de nem érzi hiányát — még azután sem, ha már kom- fortizálta az életet — a szellemi javaknak. Érdemes volna egyszer lakásról lakásra járva vizsgálni, hogy hol s hogyan deformálódnak az igények. Az ankét egyik hozzászólója példaként említett egy családot, amelyik autót már vásárolt, könyvet még nem. Az ipari és mezőgazda- sági fejlődés — mint hasznos és szükséges folyamat — kibontakozása közben egész sor nem kívánatos jelenséggel találkozunk. Kalocsára a környező községekből 3200 munkás utazik be. A munkahely közössége sem tudja magához kötni ezeket az embereket, a lakóhelyhez szintén nem kötődnek már, hiszen napjaikat nem töltik otthon. Az ingázás sokféle eltévelyedésre ad alkalmat, s a korlátolt felelősségű egyének ki is használják ezeket. „Szükségesnek látszik — mondta a városi tanács elnöke —. hogy megfelelő kapcsolat alakuljon ki azokkal a községekkel, a községi vezető testületekkel, ahonnan ez a 3200 munkás ingázik. Sok üzemi, sok családi problémát megelőzhetnénk a megfelelő kapcsolattal.” Az „üzemi problémák” között többen beszéltek a munkaerkölcs lazulásáról. Az egyik hozzászóló megfigyelése szerint vannak olyan munkahelyek, ahol a kötelező nyolc órából legfeljebb hetet dolgoznak le a munkások. Erre jegyezte meg az ezer munkást foglalkoztató vállalat munkaügyise, hogy ő — üzemi viszonylatban — hat óra becsületes munkában kiegyezne az üzem dolgozóival. Kétségtelen, hogy a munkának és a jó munkásnak kijáró társadalmi megbecsülés nincs olyan fokon, mint lenni kellene. A modern hírközlő eszközök információtömegének egyre kisebb hányada szól arról, amiből élünk: a munkáról. Ez statisztikailag igazolható tény. Az érdeklődés irányulásaiban mind erőteljesebben jelentkező tendencia társadalmi kérdésektől való elfordulás. A munkaerkölcsöt illető általánosítások alapos és sokrétű vizsgálódást feltételeznek, de a munkás erkölcsére egy-egy üzemben az úgynevezett mill-la pok is következtetni engednek. A már említett munkaügyis hozzászólásából idézek: náluk „alig van olyan munkavállaló, akinek 3—f—5 féle letiltása ne volna. Minden hónapban legalább egy akad, akinek több tízezer forint tartozás van a miíl-lap- ján... Higgyük el, nem egy munkás abból él, hogy elmegy egy vállalathoz, fölszerel, és soha többé nem látják, mert eladja az 5—8 száz forint értékű ruhát." Tizenöt évvel ezelőtt még azt hittük és mondtuk az ilyen, s hasonló jelenségek láttán, hogy burzsoá csö- kevényekkel van dolgunk. Ma úgy véljük, hogy a negatív jelenségek okai összetettek, s közülük több a dinamikus fejlődéshez kötődik. Ennek következtében emberek sokasága szakadt ki a régi életformájából, életmódjából, próbált és próbál ma is más életmódot és életformát keresni. Az ilyen, korábbi társadalmi állapotok sokféle „kilengésre” adnak módot, s alkalmat, ami természetesen nem jelenti, hogy a múlt káros örökségének tervszerű felszámolása közben a társadalomnak ne lenne ereje az antiszociális, individuális magatartásformák ellen küzdeni, s azokat — az új együttélés normái szerint — megrendszabályozni. Zám Tibor SÄAMOS tUlbOLT: 6. „Vigyétek el innen ezeket.” parancsolta határozottan. Nemhiába, a kutya hasonlít gazdájára. Csupati meg is jegyezte: „Tehetetlen embernek tehetetlen a kutyája is. Ne zavarjátok a professzort ... Nem volt elég. hogy a határsértőnek több mint egy óra plusz előnyt adtatok, még Kántor munkáját is hátráltatjátok.” Kántor, miután Vitézt és Szultánt elparancsolták a közeléből, határozottan nekiindult a megyeszékhelyre vezető útnak. Csupati engedélyezte a két másik kutyának és gazdáinak, hogy a kísérő határőrök mögött nyolc-tíz méterről követhetik őket. Két óra alatt tették meg a tizenkét kilométernyi utat. Kántor pihenés és habozás nélkül a városban is egyenletesen haladt és a központban épült nagyszálló személyzeti bejárója előtt állt meg. Csupati az órájára nézett. Negyed tizenkettő volt. A keskeny utca a szállónál két ágra oszlott, s mintegy nagy ipszilon fogta közre a század elején épült négyemeletes szecesz- sziós tömböt. A szálló homlokzata és kávéházi terasza a szálló elől kezdődő sugarúira nézett, melyet az épület zárt le. A személyzeti bejáró a magas házaktól övezett keskeny sikátorok találkozó pontján volt. A földszinti bárból néha az árkádos bejáró alá kicsör- rent a cintányér és a dob ritmusa. Csupati néhány másodpercig tanácstalanul bámult a bezárt vasajtóra. Most ő volt a kicsiny csoport rangidős parancsnoka, neki kellett intézkednie „Azonnal hívd a központi ügyéletet”, utasította végül is segédjét. ..Te pedig értesítsd a kerület ügyeletes tisztjét” — mondta a határőr törzsőrmesternek. Csupaibi Kántort a szálló halijába vezette. A személyzeti bejáró előtt két katonát hagyott azzal, ha bárki Oxigénre várva A fotó nem gépkocsi-bemutatón készült. Ámbár 40—50 jármű gyakran látható az Oxigén és Dissous gázgyár kecskeméti leraka- ta előtt. Mint kiderült, nem azért kell néha fél napokat, vagy ennél is többet várakozni itt, mert túlságosan bürokratikus lenne az actf- palackok cseréje. Hanem budapesti központból reggelente útnak indul egy megrakott kocsi, de a kecskeméti telepen előre azt sem tudják megmondani, hogy hány palackot hoz. Következésképpen sokan hiába várakoznak, mert amire rájuk kerülne a sor, üfoev az oxigén és a dismert kevés az oxigén, s a hegesztéshez ugyancsak nélkülözhetetlen a dissous- gáz. Ez a hiány —bár szintén országos gond — talán nem vált ki olyan széles körű visszhangot, mint néhány hónappal ezelőtt a szénsavellátás helyzete. A megoldás is várat még magára. A gyártó vállalat csak az utolsó negyedévre ígéri az igények elfogadhatóbb kielégítését, amikorra befejeződik az egyik üzemének a rekonstrukciója. S addig? A kecskeméti lerakat — az eddigi tapasztalatok szerint — fele annyi meny- nyiséget sem kap, mint amennyire szükség lenne. Oxigénből például legalább napi 130 palacknyi kellene, s ezzel szemben csak 40—50 palack érkezik. A dúl, hogy ott hagyják a gépkocsivezetők a járművüket, hogy másnap előnyösebb helyzetből rajtolhassanak. Az ellátási körzet nagy. Jönnek erre a cseretelepre Nagykőrösről. Ceglédről és Soltvadkertről is. Mindenki tudja, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan. Nem lehetne segíteni esetleg a szocialista országokból származó importtal, mint a szénsav esetében? Az oxigénhiány zavart okoz a felhasználó üzemek mindennapi tevékenységében, s végeredményben gátolja a vállalati gazdálkodás egészséges vérkeringését. A munka időnként szükségszerűen kapkodóvá válik, mivel a műhelyek „légszomjjal” küszködnek. Halász — Pásztor amíg vissza nem jön. addig tartóztassák fel. Az üzletvezetőt kereste. A portás perceken belül előkerítette. A bárból hívta ki a főnököt. akit Csupati maga is évek óta ismert. „Elnézést a zavarásért” — kezdte és a tágas hall egyik sarkába húzódott, lehető legtávolabbra a portások pulttal körbekerített recepciójától. Kántor a pult előtt várakozott. és amikor a vöröshajú. cingár éjszakai hotel- portás becsukta maga mögött a félkör alakú karám nyitható fedelét kíváncsian felágaskodott és mellső praclijaival az üvegborítású lapra támaszkodott. Gyanúsan nézett farkasszemet a pult mögött a kulcsrekeszig hátra hőkölő portással. „Mivel szolgálhatunk?” — kérdezte udvarias simu- lékony modorral az üzletvezető. Csupati legyintett, mintha nem is lenne fontos. — Kinek van kulcsa a hátsó bejárathoz? — Nekem, a konyhaséfnek, az igazgatónak, egy van itt a portán, a gépésznek és a helyettesemnek. — Elég népes gyülekezet — vakargatta állát Csupati. — Másnak nincs? — Az üzletvezető a kérdésre a vállát rándította: „Tudomásom szerint! De várjon... Józsikám!” — szólt az éjszakai vezetőportáshoz és Csupatiba karolt, hogy a pulthoz vezesse a törzs- őrmestert. „Hány kulcsunk van a gazdasági bejáróhoz?” A portás az ujjain számolta: „hat vagy hét” — összegezte a végén. — Ki tudná nyitni most? kérdezte Csupati az üzletvezetőt. .— Hogyne!... Józsikám, adja ide a kulcsot. — Pillanat — lépett a szállodai szobák kulcsrekeszei mellett a falon lógó táblához és Csupati figyelmét nem kerülte el, ahogy tétova mozdulattal bizonytalanul nyúlt a kampósszö- geken lógó kulcsok felé. A 23-as számú kampó üresen állt. „Nem értem” fordult vissza tanácstalanul a portás. „Tegnap este még itt volt.” — Mindegy, akkor enge- delmével egy perc, felugróm az irodámba és hozom az enyémet — mondta mentegetőzve az üzletvezető, miközben gyilkos pillantást vetett a portásra. Kántor gyanakodva méregette a kopaszodó, kerekarcú, kissé elhízott férfit és feltűnés nélkül kétszer is meg- szimatolgatta boka-tájon a nadrágját. Az iroda a félemeleti galériáról nyílott. Ahogy az üzletvezető a bordó szőnyeggel borított lépcsőt elérte, Csupati gondolt egv»t. (Folytatjuk)
