Petőfi Népe, 1969. augusztus (24. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-03 / 178. szám
Móra n ■ rr#» ^ r | Ferenc: Petőfi SOUldOr C zületett a porban, mint minden, ami nagy. **■' Született (ismeretlenül, szegényen és névtelenül, született a szabadság istenének jókedvébül, rabláncok háromszázados csörgésibül tolvajsötétben imbolygó lelkek titkos imádságaibul, vértől bíboros trónusokra szórt átkokbul, villámok csatáibul, viharok szerelmébül. Mit akartok többet? Születését nem hirdették ágyúlövések, gyámoltalan karjait nem takarta aranyos pólya, keresztvizet nem csurgatott fejére kar- d.inális: azt a fejet, melyet a hazaszeretet halálos töviskoronája után glóriával övez minden nemzedék, azt a fejet akkor csak egy útszéli paraszt kérges tenyere simogatta, egy együgyű parasztasszony meleg könnyűje locsolta. Mit akartok többet? A génius születése csuda, mint a szivárványé: miért söprenétek el fölüle a mithosz aranyos ködét a kegyetlen tudás hideg szelével? A többit mondja el róla az árvalányhajas puszta, a csalfa délibáb, a felhőlakó sasmadár, a kanyargó Tisza, s a bősz szélvihar, mely beüvöltötte szilaj dit- hirambjaival, harsogó riadóval a zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes táját és az aranykalásszal ékes rónaságot! A ztán mit kérditek az éjszakák csudájátul, az ég titokzatos vándoréiul, a hulló csillagoktul: honnan jössz, hová mégy? Az ő küldetése csak annyi, hogy az éjszaka sötétségében föllobbanjon, mint vigasztaló szövétnek a népek Golgotáján, hogy hírt adjon a földnek egy ragyogóbb világrul. Azután kihalhat, széthullhat, nyomtalanul elveszhet. Szent fejét összetaposhatták kozák-lovak patkói, megváltó vére vadrózsát nevelhetett a segesvári csaták porában, bújdo- kolhatott idegenben, éhen halhatott embertelen vadonban; elsorvadhatott a szibériai halálmezőkön; vagy magához emelhette tüzes szekerén az Isten, hogy legyen az égben angyala a szabadságnak, gondviselője elnyomott népeknek, villámruhába öltözött átka ijedős zsarnokoknak — mindegy: az ő küld-etése betelt. Hírt adott a földnek egy ragyogóbb világrul, melynek szabadság a fundamentuma, hazaszeretet a boltozatja, testvéri egyenlőség az éltető napja. Mért akarnátok, hogy még most is éljen? Hogy mindennap meghaljon halálnak halálával? Hogy mindennap vértanúja legyen eszméinek? Hogy megostorozzák, mint országháborítót, vagy kővel, sárral dobálják, mint futó bolondot? Mért akarnátok? Adjatok ellenben hálát a világokat kormányzó bölcsességnek, mely adott nektek olyan szentet, kihez fogható nincs a népek történetében és nem lesz soha! Ez a nap nem gyászünnep, hanem nemzeti génius diadalünnepe. T oll nem írhat ma elégiát, csak himnust, ragyogó, büszke győzedelmi éneket, Ti magyar költők, rázzátok le ma szárnyaitokról a köznapiság modern porát és gyújtsatok tüzet a jövendő ifjúságnak, ti magyar férfiak, boruljatok le a hazaszeretet elfelejtett istene előtt, ti magyar nők, hintsetek be virággal minden kis talpalatnyi helyet, ahová ő valaha lépett: ne mondja majd egy nálunknál nagyobb, ő hozzá méltóbb nemzedék, hogy még csak ünnepelni se tudtunk —, ha majd eljövendő lészen a világ, az a ragyogó világ, melynek szabadság a fundamentuma, hazaszeretet a boltozatja, testvéri egyenlőség az él. tető napja, ahol hívő és pogány együtt áldozik egy eleddig ösmeretlen istennek, akinek oltárán ez a fölirat ragyog: Világszabadság! (Megjelent a Félegyházi Hírlap 1899. július 30-i számában.) Idős parasztember állt meg a kis tér bejáratánál. Felnézett a rőtszín szoborra és levette a kalapját. Aztán közelebb lépett és ránk köszönt : — Jónapot... Így, kalaplevéve járulnak a szalkszentmártoniak az új Petőfi-szoborhoz. A bronzba öntött két és fél méter magas ifjú ott áll egy hete az iskola előtt, át- ellenben a Petőfi-házzal, ahol kerek két éven át, 1845-ben és 46-ban lakott Petrovics uram. mészárosmester és kocsmáros. Sándor fia összesen háromnegyed évet töltött itt, élete talán legtermékenyebb hónapjait. A nyúlánk bronzalak mintha éppen búcsúzna a háztól, s a kapuban álló szülőktől. Mielőtt befordul a sarkon, mégegyszer visszanéz. Intene, de rövid köpenyébe belekap a szél, fogja hát a csücskét, s úgy emeli tétován üdvözlésre mind a két kezét. Talán minden méltatásnál többet mond Marton László Munkácsy-díjas szobrász- művésznek, hogy a szalkszentmártoniak — akik csak így nevezik Petőfit: Sándorunk —, első pillantásra elfogadták és megszerették művét. — mondja Bácsi János, a községi tanács vb fiatal elnöke. Környékbeli, Kun- szentmiklósról került ide nem is olyan régen, de már ő is „be van oltva”. Legalább olyan lelkes lokál- patrióta, mint a tősgyökeres szalkszentmártoniak. — Annyit azért nem változott a Petrovics ház — mondja —, hogy Sándor rá ne ismerne. S ott szemben az 1767-ben épült templom is ugyanaz, mint az ő idejében. ■ ■ ■ ■ V Ha most a szobor megelevenedne, vajon ráismerne-e Szalkszentmártonra ? — Tüzetesebb szemlélődés után, azt hiszem igen ... Nemrég született meg a határozat a ház teljes rekonstrukciójáról és eredeti állapotába való visszaállításáról. Egymillió 115 ezer forintba fog kerülni. A kis sarokszoba már most is olyan, mint akkor volt, amikor Petőfi lakott benne. Innen nézte a lenyugvó napot, itt írta a Fekete kenyér című versét, az Alkut, A jó örek kocsmárost, 112 vers született ebben a szobában, jó néhány prózai írás és az egyetlen Petőfi-dráma, a Tigris és hiéna. A ház többi részén azonban sok munka vár még a munkásokra és a műemlék- védelmi szakemberekre. Az utcai szárnyból múzeum lesz, az udvari szárnyon könyvtár, t Az újjáépítést felkutatással kell kezdeni. Hosszú festménysor húzódik végig a házon, előbb ezt fogják felderíteni. Itt még sok meglepetés vár a kutatókra. Egy helyen a vakolat alatt lók újabb változatokat, pedig eredetileg csak két szakaszból áll. S legérdekesebb hogy ezeket a pótlásokat többnyire meg sem tudná különböztetni Petőfi soraitól, aki nem ismeri az eredetit. Két adalékot még a szalk- szentmártoni Petőíi-tiszte- letről: Hihetetlen, de azt állítják, hogy Bálint Laci bácsi betéve tudja tán valamennyi versét „az ő Sándoruknak”. Régebben, ifjabb korában akárhányszor megesett, hogy egészen Vecsésig, a Petőfi-fáig elkísérte az érdeklődőket, s kifogyhatatlan volt a történetekből, hogy, mint élt itt a költő. A másik: A Petőfi Termelőszövetkezet tekintélyes összeggel támogatja rendszeresen a múzeumot. Zokszava sincs senkinek. Ellenben nem egyszer így intik egymást az emberek: — Petőfi nevét viseli a tsz. Nem gondolod, hogy jobban kellene dolgozni?... Állunk a szobornál Majsai és Bácsi elvtárssal. — Jöhetünk reggel? — csendül egy hang a hátunk mögött. B. Kovács Károlyné érdeklődik. — Eddig nem lehetett, gyümölcsöt csomagoltunk a téeszben este 9-ig, sürgős volt. De holnap már jön a brigád. Mit hozzunk?... — Lapátot, csákányt, ásót A falu apraja-nagyja, de leginkább mégis az idősebbje készült szorgalmasan a A ház, ahol két évig éltek Petrovicsék. én önmagámmal akarok békében élni s nem a világgal.” Csodálkozik, hogy nemcsak a ravasz, úri reformerbácsik, de az esernyős forradalom leghősködőbb ifjai is máról holnapra megokosodtak. Nem érti, hogy az emberek félnek egy kis vérontástól, holott vérontás nélkül nincs átalakulás. Politikai szereplése egyforma szerelmi szereplésével, s egész nyugtalan életével. Azt hiszi, hogy a „békés Lafa- yette-ek” az okai a forradalom meghőkölésének, s még szentebbül hiszi, hogy az isteni nép csak riadóra vár, hogy véresre tapossa a feudális világot. Pedig 1848. március 18-ig Petőfiék egy kis úri forradalom részére kaparták ki a parázsból a gesztenyét. S mikor a Batthyány-kormányt kinevezték, Petőfire, s néhány zabolázhatatlan társára nem volt többé szükség. S Petőfi csak későn kellett újra, mikor az ijedelemből felocsúdott bécsi udvar az úri forradalom gyümölcseit visszamarkolta. Ekkor már újra nem akarták agyonverni, mert. bántja a jóságos királyt, és zavarja az urak lakomáját. Jókai, hajlama szerint, a maga lágy, de szimatos okosságával nem esett át e válságokon: ő a körülményekhez szegődött. Jaj volna elképzelnem is, hogy Petőfi szemeiről leesik a szent hályog, mielőtt meghalt légyen. Megérdemelte, hogy ezer csalódás után is azt higyje, hogy Magyarországon nagy, komoly forradalom tombol, mely mindenkinek a forradalma. Holott igazi forradalmár, mert még a szíves lehetőségekkel sem tudott megalkudni. Csak szláv származásával tudom azért egészen megmagyarázni Petőfi forradal- márságát, s páratlan internacionalizmusát. S egyéniségére és poézisára egyaránt ritka szerencsével kerülte el a német hatást. Ez nyilván nem is lehetett másként, s ő azokat a németeket szerette csak, akik az ortodox németség szemében máig is hiányos németségűek. Pest falu volt még, Petőfi pedig, a magyar puszták Petőfije, „a természet vadvirága” szomjuhozta a várost, az igazit. Ó, mennyire vágyott látni, utazni, milyen áhítattal tervezgette Párizs megnézését . Minden ami név, múltban vagy távolban, kultúrát, nagy kultúrát jelentett, az ő papírosán mitológiává vált. Ez a beteges, néha delíriu- mos, titokzatos nosztalgia cselekedtette, hogy ő vágyakozásai szerint látott, akart látni mindent a maga korlátolt tornapiacán. Ügy csinálta a forradalmat, mintha Párizsban élne. úgy haragudott, utazott, s mart, mint Heine. Ügy fájlalta, csúfolta a világot, mint Byron, és ha szabadságot emlegetett, fiatal tüdővel, s gyermekes rajongással fújta azt világszabadsággá. Áz ő népimá- dása az internacionalizmus egy kényszerű ritusa volt, s ő nem is a népet, hanem a népeket szerette. A népek: — amikor ezt kimondta vagy leírta, mindenható erők világraszóló lázadását érezte.. Kevesen látták eddig még meg, hogy a Petőfi vallása, a bennünk és a mi'ndenség- beh fejlődő világszellem, a legmagasabb és legmélyebb gondolat volt akkor. És hogy az úgynevezett legújabb művészeti evangélium is voltaképpen csak ennek a vallásnak nagyobb szótá- rú katekizmusa. Végig próbálom gondolni százszor és újból százszor ezt a magyar titkok titkát, s érzem, hogy ez örökre titok marad, mint minden igazi valóság. Csakugyan gyermek-nemzet volnánk, hogy ez a csodagyermek nekünk, értünk, éppen értünk s éretlen ifjúas szeleskedésünk idejére érkezett? ... Titkok titka marad-e ez mindig, vagy megmagyarázható lesz egy olyan jövendőbe, amikor távoli és érdektelen lesz minden, ami Petőfihez tartozik? Meg kellett halnia Petőfinek is, jó is volt, hogy meghalt, gondolt is reá, egykét meghalást már magában cipelt, de dehogyis akart meghalni. Ügy ment a kétségbeesett bizonytalanságnak, mint maga az Isten is tenné, ha ember volna: hátha történik valami jó, mikor már rosszabb úgyse jöhet. Hideg rázta a saját bátorságától, s a már biztosra vett nyaktöréstől Magyarországot, amikor Petőfije elindult életét elintézni. Mindenki magát féltette, a maga bőrét, a maga kis gyáva életét, mindenki maga volt kurázsiját átkozta. Ki az ördögnek jutott itt akkor eszébe, hogy Petőfivel mi van, és mi lesz, s kinek volt itt akkor ideje és esze azon gondolkozni, mije volt e korszaknak Petőfi? S a nagyszerű önáltatások gyönyörű pár éves ködéből egy véres színű, nagy ködbe vész el az ifjú Petőfi alakja. A nem alkuvóé, aki azért élt, harsogott, hogy hamar végezzen el mindent, s hogy ne legyen belőle megalkuvó. Ügy látták, hogy a vesztett csata után még ínalva inait magát menteni egy nagy kukoricásba. Nem hiszem, megállóit biztosan a kukoricás előtt, mely jelképe a magyar életnek, a magyar rengetegnek. Nem, ide már nem volt semmi kedve újra bemenni, kétszer nem történik csoda, életnek itt az ő élete több volt a többinél. Megvárta, míg sírba tapossák megvadult szláv katonák, kikhez az ő vére hasonló volt, s akik tudnak ölni, élni és meghalni nagyszerűen. Az udvari szobácska, az egykori békés, boldog alkotóműhely. egy 1710-ből való freskót találtak. Amikor ez a kép előkerült, eljött megnézni a 70 esztendős Kovács Károly bácsi. S azt mondta Majsai Károlynak, a Petőfi-ház és Múzeum igazgatójának: — Emlékszem még rá. Láttam, mielőtt bevakolták ... Szájról szájra szállnak Szalkszentmártonban a történetek Petőfiről. Majsai tanár úr' rengeteget fejegyzett. Ha nem is mind hiteles irodalomtörténeti adalék, akkor is érdemes megörökíteni őket, mert híven mutatják, hogyan él tovább a költő emléke a nép szívében. — Az Alku című vers például néptlallá lett. Már tucatnyi versszakát lejegyeztem, s még mindig halszoboravatásra. amelyet ma, vasárnap tartanak a költő halálánk 120. évfordulója alkalmából. Siettek, mert rövid volt az idő, váratlanul jött az ajándék. — Hálásak vagyunk érte dr. Kolozsi R. Gyula megyei főügyészhelyettesnek, a község megyei tanácstagjának mondja a tanácselnök — és különösen Nyers Rezső elvtársnak, a Központi Bizottság titkárának. Neki köszönhetjük, hogy soronkívül elkészült a szobor, ő az avatóünnepség fővédnöke is. Ma tehát ünnepet ülnek Szalkszentmártonban. A legszebb Petőfi-szoborban mintha vsiszatért volna a költő közéjük, oda, ahol annyira szeretik mindmáig, s ahol rövid élete néhány napsugaras hónapját töltötte. Mester László
