Petőfi Népe, 1969. augusztus (24. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-03 / 178. szám
1*et5fi Sándor verse Egy gondolat bánt engemet... Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg! Lassan hervadni el, mint a virág, Amelyen titkos féreg foga rág; Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, Mely elhagyott, üres szobában áH. Ne ily halált adj énnekem! Ne ily halált adi, istenem. Legyek fa, melyen villám fut keresztül, Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; Legyek kőszírt, mit a hegyről a völgybe Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... — 4. Ha majd minden rabszolga-nép Jármát megunva síkra lép Pirosló arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: „Világszabadság!” S ezt elharsogják, Elharsogják kelettől nyugatig. S ■«a zsarnokság velők megütközik: Ott essem el én, A harc mezején, Ott folyjon az ifjúi vér ki szívemből, S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyelje el azt az acéli zörej, A trombita hangja, az ágyúdörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivívott diadalra, S ott hagyjanak engemet összetiporva. — Ott szedjék össze elszórt csontomat, Ha jön majd a nagy temetési nap, Hol ünnepélyes, lassú gyász-zenével És fátyolos zászlók kíséretével A hősöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent világszabadság! (Pest, 1846, december) Isten csodája Ameddig a történet csillaga Röpíti a múltakba sugarát: A szem saját kezünkben mindenütt Saját szívünkre célzó gyilkot lát, S ez öngyilkos kéz hányszor szállá ránk!.. Isten csodája, hogy még áll hazánk. Így hordozunk sok százados sebet, Keblünk soha be nem gyógyulhatott; Mérget kellett mindenkor innia, Ki sebeinkre önte balzsamot. Valami rossz szellemtől származónk1 Isten csodája, hogy még áll hazánk. A búcsúzó Petőfi Haldiának 120. évfordulója alkalmából, 19Ű9. július 31-én emlékeztünk meg a magyar forradalom és szabadságharc lánglelkű költőjéről, Petőfi Sándorról. Mai irodalmi mellékletünkben is a költő és forradalmár Petőfit idézzük. Nagyon alapos okunk van erre, hiszen sehol az országban nincsen úgy együtt Petőfi emléke, mint éppen a mi megyénkben, a Duna— Tisza közén. Kiskunfélegyházától — Kiskőrösön, Kecskeméten, Kunszentmiklóson, Szabadszálláson és Dunavecsén át — Szalkszentmártonig versek sokasága, levelek, emlékezések, tárgyak, kegyelettel őrzött képek, újságok, könyvek, szobrok jelzik, hogy erre járt és alkotott a költő. Itt született, ott volt gyermek, amott diák, aztán szerelmes, lángoló és elhagyatott, erőt gyűjtő és új utakra induló... A kép, melyet festünk róla, csak vázlatos lehet, egész életművét kell olvasni, ismerni annak, aki meg akarja érteni mához is szóló meg nem alkuvó szavait. Hadd segítsenek ebben nekünk versei, s a róla szóló írások. Rongyos vitézek Föl tudnám én is öltöztetni Szép rím-, s mértékbe versemet, Amint illő meglátogatni A társasági termeket. De eszméim nem henye ifjak, Kik élnek, hogy mulassanak, Hogy felfürtözve, keztyűs kézzel Látogatóba járjanak. Nem cseng a kard, nem dörg az ágyú, A rozsda-álom lepte meg; De tart a harc... a kard, s az ágyú Helyett most eszmék küzdenek. Ott állok én is a csatában Katonáid közt, századom! Csatázok verseimmel... egy-egy Harcos legény minden dalom. Rongyos legények, de vitézek, Mind bátran harcol, bátran vág, S a katonáknak bátorsága Teszi díszét, nem a ruhák. S nem kérdem én, hogy költeményim Túlélnek-e majd engemet? Ha el kell esniök talán e Csatában: ám hadd essenek. Ä szülők búzától búcsúzó Petőfi. Marion László Mun- kácsy-díjas szobrászművész alkotása, a szalkszentmárto- niak új büszkesége. A két és fél méter magas bronzalak Még akkor is szent lesz a könyv, hol könnyed vonalú talapzaton áll. A község lakói lelkes Meghalt eszméim nyugszanak, társadalmi munkával készítették el a parkot, amelyet a Mert hősök temetője az, kik szobor fámára kiszemeltek. Több mint száz köbméter A szabadságért hallanak. töldet mozgattak meg, míg feltöltöttek az útkereszteződésben egy nagy mélyedést, a helyet kikövezték és kicsi. (Pest, 1847 április) nosították a mai nagy ünnepre, a szoboravatásra. S míg egymást martuk szennyes koncokért, Mint a szeméten a silány ebek, Azt vettük észre csak, hogy ez alatt Az oroszlánok itt termettének; Jött a tatár, jött a török reánk, Isten csodája, hogy még áll hazánk. Ott foly Sajó.. ; oly görbén kanyarog, Mint ember, aki görcsben haldokol; Ott haldokoltunk, vérünk ott szivá Az óriási nadály, a mongol, S holttesteinket fölfalá a láng? Isten csodája, hogy még áll hazánk. S ott van Mohács; ott nyomta a királyt Sárkoporsóba páncéla, s lova, S készült számunkra a ledőlt király kardjából a rettentő zabola, Melytől még most is ég és vérzik szánk!... Isten csodája, hogy még áll hazánk. Mi lesz belőlünk?... ezt én kérdezem, De mily kevesen gondolnak vele. Oh nemzetem, magyar nép! éltedet Mindig csak a jó sorsra bízod-e? Ne csak istenben bízzunk, mint bízónk; Emberségünkből álljon fönn hazánk! (Szalkszentmárton, 1846, január) Hajh, Uram-Istenem, öreg ember vagyok én már, s az öregségembe nemigen sikerült sokat átlopnom a fiatalságomból. Hanem a forradalmat ma is olyan bolondosán szeretem, mint valamikor régen és Petőfi Sándort jobban. Jobban, egyre jobban szeretem, bú- sabban és irigyebben e darabos, e vad, e mennyeien nagyságos suhancot. Nincs egyetlen jó arcképe sem, de én látom az ő lázas, paraszti, sovány, fiatal arcát ébren és álmomban. És esküszöm, hogy jól látom, jobban, mint Jókai ibolyaszemei, s jobban, mint Barabás Miklós — önmagámnak. És nem is akarom, hogy mások helyén is lássam Petőfit, de azt el akarom mondani: hogyan látom én. Aranyos, csúnya, diákos magyar Apolló, szilaj, nagy gyermek, egy őszinteség-Etna, mely örökösen ámíttatni szeret. Egy harag-Etna, mely nem tud ú£g haragudni, s tombolva rombolni, hogy ez neki ne fájjon legfájóbban. Egy osztályozhatatlan valaki, egy Petőfi, aki annyira sem vitte, hogy azért szeressék, amit 6 szeretett. Szeretett: ez a gyűlölködő, okvetlenkedő, nyugtalan, rossz fiú szeretett eleddig leghatalmasabban szeretni Magyarországon. Gyilkolt a szeretetével, s mert önmagát is érdemesnek tudta nagyon-nagyon hevesen szeretni, mészárszékre vitte önmagát. Vágóhíd, tagló és vér soha együtt ilyen felséges élet személyébe, sorsába — soha még — be nem avatkoztak. Szégyelljétek magatokat halottak, élők, falánk senkik, írtatok Petőfiről eddig, de szeretni igazán nem tudtátok. Ügy kell őt szeretni, hogy fellángoljon tőle ismeretlen pora — s önmagunk megkorbácsolásával. Miként Simon, a remete tette, úgy kell felülni a Petőfi dicsőségének mafias kőoszlopára, s éhezve, ázva csak az 6 dicső-, ségét hirdetni. Petőfi legnagyobb petőfi- sége, hogy az igazságtalanságait is mindig az igazság szerelmes hevületében követte el. De én azt vallom, hogy neki mindig igaza volt, csupán akkor nem, amikor önmaga ellen hibázott. Más embernél másként van: mindig igaza van, avagy soha sincs igaza, ami mindegy, de ez filozófia, és Petőfi még a filozófiának is természetesen és tornyosán fölötte áll. Petőfi nem volt bolond Herkules, aki elbírja a beteljesedéseket se csókban, se dicsőségben, se másban. Nála minden beteljesedés egy-egy csapás: Júlia, a politikai diadalok, a barátságok, a pénz és a népszerűség. Szilveszter ő, Az Apostol meg nem békíthető, örökösen lázas, olykor őrjöngő Szilvesztere, akinél a forradalomnak célja: a forradalom. Nemegyszer ő maga is megdöbben a saját törik-szakad forradalmár voltától, s nem meri hinni, hogy a forradalom után az ő számára semmi sem következhetik. „Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valók. Ami egy szóval annyi, mint republikánus, mert a repub- likának nem az a főjelszava, hogy „le a királlyal”. hanem a tiszta erkölcs.’.’ *A monarchia emberei nem hiszik vagy gátolni akarják a világszellem fejlődését, haladását, s ez istentagadás. Én ellenben hiszem, hogy fokonként fejlődik a világszellem, látom, miképp fejlődik, látom az utat, melyen megy. Ö lassan lép, minden száz vagy néha ezer esztendőben tesz egy lépést, de miért sietne, hiszen ráér, mert övé az örökkévalóság. Most újra emeli lábát, hogy egyet lépjen a monarchiából a republikába ... követem dicsőséges nyomdokát.” Rettenetes elgondolni, hogy ezt a fiatalembert alig ismerte valamicskét is valaki azok közül, akikkel élt. Ám igaz, hogy ő sem ismerte se országát, se kortársait, se egekig magasztalt drága- látos népét. Petőfi azt hitte, hogy az ő sötét, kis Magyarországa nagyságosán végigcsinálhatja Franciaország minden világrengető megmozdulását; két-három forradalom eseményét és tanulságát akarta ráhúzni arra a kis országra, mely igazáDan forradalmat se akart. Siratni való komolysággal, s bolondszép buzgalommal játszotta Pesten a jakobinus vezér szerepét Petőfi. „Bátran és kérlelhetetlenül kimondott meggyőződésemnek inkább leszek mártírja, hogysem gyávasággal vádolhassam magamat. Mert
