Petőfi Népe, 1969. július (24. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-20 / 166. szám
Móra nyomdokain Barangolás Félegyházán Mese, mese, mátka... Azt szoktam mondani, amikor vita folyik Petőfi születésének helyéről a kiskőrösiek és a félegyháziak között, ez utóbbiaknak: — Ti csak ne legyetek olyan telhetetlenek, hiszen itt van nektek elvitathatatlanul Móra Ferenc. Csak őt tudjátok igazából megbecsülni! A félegyháziak aztán néha haragszanak is érte, pedig semmi okuk rá, mert kevés várost szeretek úgy az Alföldön, mint az övékét. És éppen Petőfi meg Móra miatt. Mert összeillenek ők, bár időben, műfajokban, lelkialkatban messzi estek egymástól. A nagy-nagy népszeretetük, hazafiságuk, gyermekkorba nyúló emlékeik azonban e tájban gyökereznek, tehát közösek. S a nyelvük is jórészt az, akárki megvallathatja. De én most nem nyelvészkedni akarok, sem helyem, sem időm rá. A párhuzamkeresést is abbahagyom, mielőtt szégyent vallanék vele. „A suszter maradjon a kaptafánál..Így hát csupán egy kis sétára hívom az olvasót Szülőház a Szarvas utcában Egy Móra-versből vettem ezt a sort Móra tán költő is volt? Tulajdonképpen mindig poéta maradt Lírikus alkat a prózában is, tárcában, novellában, regényben egyaránt. „Lírikus vagyok, különösen, mióta nem írok verset” — mondta tréfásan, fanyarul egy alkalommal. De az ismert gyermekverseken kívül mikor írt verset egyáltalán? Még Félegyházán, ifjúkorában, nem is keveset. Kötetre való verseit őrzi a Fél- egyházi Hírlap. Milyen kár, hogy ezek a versek teljesen feledésbe merültek! Pedi g a későbbi, mély szociális érzékkel rendelkező, érzékeny is megismerhetjük. Csakúgy, mint a kevéssé ismert szerelmes diákot és ifjú poétát. Még áll az „öreg ház’’ — a volt Szapári út, most gyermekkorát, ifjú éveit — Móra Ferenc utcának. S mellszobra is ott áll ennek az utcának a végében. Mezősi Károly, a jeles Petőfi-kutató fedezte fel az anyakönyvben, és a Tiszatáj című szegedi folyóiratban még 1955-ben megjelent tanulmányában ismertette is, hogy Móra Ferenc a mai Szarvas utca 19-ben — annak is a belső fertályán — látta meg a napvilágot 1879. júlus 19-én, a híres szegedi árvíz idején. Ez a ház bizony teljesen tönkrement az elmúlt majd egy évszázad alatt. E sorok írója is sokat cikkezett megmentése érdekében — teljesen hasztalan. Hogy milyen lehetett a düledező, sokáig istállónak is használt romépület eredetije? Halász Román Sán- dorné (aki az utcai frontot lakta 1933 óta) őrzött róla egy fényképet, illetve filmkockát. Ez még azt mutatja, amikor lakóház volt az épület. S mivel a Daru utcai Móra-házat még az 1900-as évek elején lebontották — az utcára néző, emléktáblával jelölt ház csak annak helyén épült —, így hát elmondhatjuk: a Szarvas utcai az igazi, és egyetlen Móra-hajlék.„ Ha még annak nevezhető egyáltalán. úgy tudta, hogy a Daru utcában született Ezt nevezték el róla később — nem méltatlanul, hiszen itt élte Héderi Antal utca 18. szám alatt —, ahol menyaszszonya, és szülei laktak. Erről írta később Panna lányához „Az öreg ház” című versét, bizonyságul, hogy azok a fiatalkori érzések, hangulatok nem múltak el nyomtalanul. „Engem Félegyháza tett íróvá — amit le se szeretnék tagadni — a magyar nyelvem is Félegyháza adta, józan világnézetem is Félegyháza adta, és ezenkívül minden benne van Félegyházában, ami nekem kedves: a Daru utca, gyermekkorom. Nekem Félegyháza jelenti Apámat, az ő derűjét, és Anyám simogató kezét, jelenti a hűséget, amely elkísér a sírig...” — vallotta a díszpolgárrá avató ünnpeségen a már deresedé hajú, szeretettel fogadott „fiú”. Több ez, mint egyszerű gyermekkori ragaszkodás. Az íróvá növekedett széles látókörű tudós férfiú vallomása, mely rangot ad, és elismerést ennek a városnak örök időkre. Azt kívánom, hogy a most kirajzó, és nyomukba jövő új generációk is megértsék ezt a hitvallást — és büszkék legyenek rá. És becsüljék meg mindazt, ami a nagy elődre, Móra Ferencre emlékeztet. F. Tóth Pál Móra Ferenci Az öreg ház Lelkem, Panna lányom, Mese, mese mátka — Nem tündérkastély ez Öreganyád háza. Nincsen neki tornya, Kacsalábon forgó, Alacsony kapuja Szívesen nyikorgó. Kért utcára nem néz Kíváncsi kevélyen: Elég neki egy fél Portácska egészen. Hanem ott azután Teljesen beteli Annyi az épület, Se száma, se szeri Kis szoba, nagy szoba Mutterka szobája, Van olyan is, aki a vendéget várja. Az egyik picike, A másik parányi — De lakott már benmük Királylány, királyfi. Édesanyád vtM a Rátartás királylány — Sokszor elmerengtem Hej, a hozományán! Nevető kék szeme, Hosszú aranyhaja Hogy az enyém lesz-e Igazán valaha. Mert hiszen a szegény Királyfi én voltam. Hosszú hét esztendőt Által bújdokoltam Amíg keríthettem Egy kis birodalmat — Ahol átadhattam Neki a hatalmat. Hétfejű sárkánnyal Nem küzködtem, igaz, De azért a hét év Nem tréfa volt biz az, Mert ha otthon voltam, Márjásozni kellett Minden áldott este S veszteni amellett. Ketyegett az óra. Suhogott a kártya, Szelíden világolt A kis olajlámpa. Néha-néha magam Csaláson kapattam S míg a mamák szidtak, A kertbe suhantam. Mert van ám ott kert is, Egy a hossza-széle: öt araszt, de rózsa Nyílt a közepébe. A piros muskátlik Nevettek rám, igen S a petóniák a Kerítés tövében. Míg az öreg lugas Zizegett fölöttem, Istenem, de sok szép Álmot szövögettem, Amiket azóta Széttépett a való — Hanem ez már nem a Te eszedhez való. Lelkem, Panna lányom, Mese, mese mátka, Nem tündérkastély az Öreganyád háza, S mégis, a jövőt bár Nem látni előre: Onnan menj valaha Te is esküvődre! És úgy menj galambom, Mint ahogy mi mentünk, Ragyogjon a nap, mint Ragyogott felettünk. S ahogy mink áldottuk Majd te is úgy áldjad Még az oltárnál is Azt az öreg házat! MEGYÉNK fia volt, á félegyházi szegénységé. Az is maradt mindig. Szegeden, sőt Róma romjai között is. Ki ne ismerné fel régészeti regényének, az Aranykoporsónak fiatal hősében, Quintiporban, akit szerelme kisfiúnak nevez, a félegyházi diákot? A társadalom mélyéről jött emberkét, aki szomorúan jár-kel a nagyok között, sok ésszel megáldva, sok plebejusi gátlással megverve. Akit bebocsát az úri társadalom, de integrálni nem tud. A római császárság, az ókori történelem több ezer eves színjátékának utolsó felvonása, mindig vonzotta a toll kalandjait kedvelő írókat A Quo vadis, Pom- pei pusztulása, a Fabiola, és félig-meddig Gárdonyi Láthatatlan embere —, hogy csak a népszerű, vagy hajdan népszerű regényeket említsem — jelzik a kaland útját. Móra Ferenc Aranykoporsója is ebbe a sorba tartozik, bár közismertségben (méltatlanul) elmarad a többiek, főleg a külföldiek mögött. A megjelenését követő évtizedben az értelmiségi fiatalok szívesen olvasták. Mikor azonban mindenki olvasmánya lehetett volna, a gyáré, és a szántóföldé is, vagy másfél évtizedig nem lehetett hozzájutni — ilyen hosszú ideig váratott magára az új kiadás. Az író születésének kilencvenedik évfordulóján azzal ajánlhatjuk az olvasni vágyók figyelmébe, hogy most már a legtöbb közkönyvtárban megkaphatják. Az akadémiai irodalomtörténet 1966-ban megjelent 5. kötete félig-meddig negatív értékelést ad róla. Elég hosszasan foglalkozik vele, de szinte csak régészeti alaposságát ismeri el érdemnek. A történetet, a jellemzést anakronisztikusnak tartja. Pedig a keresztényüldözések krónikásai közül senki sem kockáztatott meg annyi tárgyilagosságot, mint Móra. Nem fut a naturalista részletek után. A vértanúság ha‘almas fényei mögött észreveszi a csendben már gyülekező árnyakat. Az új hit lesben álló jövendő haszonélvezőit, a keresztények első erőszakosságát a más hitűek meggyőződése, hagyományai ellen. Képtelenség-e Quintipor, a rabszolga-magister, és a Elmélkedés egy Móra-regényről Az írd születésének kilencvenedik évfordulóiéin császárlány szerelme? Augustus korában bizonyára képtelenség lett volna. Akkor még sziklaszilárdan állt az osztályhierarchia. Ám 300 körül már csak kívülről fogták vaskapcsok a társadalmat, belülről minden omlott, mállóit, s ilyenkor mindenféle szociális rendhagyóság előfordulhat. Nem Diocletianus kora az egyetlen olyan időszak a világtörténelemben, melyben a társadalmi rendszer romjai között a szerelem átléphette az osztályhatárokat. Igaz: csak a szerelem, a házasság nem az (csak mostanában, a polgári világ hanyatlása idején). így az Aranykoporsó szerelmi idilljének tragikus vége elfogadható, annak ellenére, hogy a lélektani indokolás nem teljes. ANAKRONISZTIKUS-E a fiatalok magatartása egymással szemben? Nem a maga kortársainak romanti- ka-vágyát erőltette-e Móra ókori jelmezbe? A történelmi ellenőrzés talán igazolja ezt a gyanút. Ám Quintipor és Titanilla szerelme teljesen érthető re- kompenzációs érzés, hiszen senkijük sincs egymáson kívül. A történelmet értő ember bosszankodhat rajta, hogy Tit „kisfiam”-nak szólítja Gránátvirágot, de a pszichológus, ha tudja, hogy Titanillának soha nem IQODf\LOM lehet gyermeke, megértőbben olvassa. S, hogy ilyen különös kapcsolat alakul ki köztük, azt minden olvasó természetesnek látja, ha maga elé képzeli a társadalmat, amely parancsszóval fosztott meg embereket emberi kapcsolatoktól. Nagyon megértik azok, akiknek romantikus, ifjú évei a fasizmus idején vesztek el. Kétségtelen, hogy van némi operaszerűség a történetben. A hangulat szinte kiált a zene után. Mivel élvezetes olvasmány, s egyszerű emberek is szívesen olvassák, meg kell becsülnünk ismeretterjesztő értékét is. Ez elsősorban nem történelmi — nem ragaszkodik a történelmi hitelesség betűjéhez —, hanem régészeti. Illés Endre is régészeti alaposságát becsüli: „Iskoláknak kellene ajánlani, tanítsák régiségtan helyett”. Ügy látszik, a könyvpiac bízik az Aranykoporsó életképességében. Ezt nemcsak az új kiadás bizonyítja, hanem az angol, francia, német, orosz fordítás is. A Petőfi Népe nemrég vitát indított a fiatalok könyvhöz szoktatásáról. Hozzászólásomban a mai irodalom előjogát vallottam. Ügy vélem azonban, hogy a legmodernebb művek mellett jól használhatjuk a könyv megszerettetésében a közelmúlt számos epikai alkotását is; közülük Móra Ferenc művei nem hiányozhatnak, s az Aranykoporsóra éppen olyan szükség van, mint a többire. A felnőttektől gyakran hallani, hogy a mai fiatalok érzelmi élete szegényes. Jó, ha a színes érzelmeket kereső serdülő Jókai és Dickens regényein kívül az Aranykoporsót is elolvassa. Nem kell félni, hogy érzelmileg félrevezeti. „Tündé- rien szép, költőien megírt szerelem, de mentes minden felesleges pátosztól” — írja dolgozatában egy diáklány, aki háromszor olvasta el. S bár elsősorban mint szerelmi történetet értékeli a regényt, bizonyítja, hogy az Aranykoporsó azok közé az írások közé tartozik, amelyek a művészet tekintélyével támogatják a nevelést. HA KISZŰRJÜK belőle azt, amit a csak szakmai ítélet gyöngeségnek tart, akkor is bőségesen marad emberi és pedagógiai, érzelmi és ismeretterjesztő érték benne. Bán Ervin
