Petőfi Népe, 1969. július (24. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-20 / 166. szám
Hogyan tanultam meg olvasni?* /jk napsütéses hosszú őszre kegyetlen tél követke- ** zett abban az esztendőben. A nagy hófúvások betemették a malomházai, nem lehetett mozdulni se ki, se be. A vasárnapok csakolyanok voltak, mint a hétköznapok, lelkes állat nem vetődött felénk soha, s nekem nem volt egyéb mulatságom, mint hallgatni a szelek üvöltözését. A szelek nagyon oda voltak szokva a padlásunkra, s én már a szavukról megismertem, melyik az északi, melyik a déli, melyik fúj a Dunáról, melyik a Tiszáról. Álmatlan éjszakákon sokat elhallgattam, mikor összevesztek a széltestvérek a malomház padlásán, és harsogva, zúgva kergették egymást ki, s be a szelelőlyukakon. Egyszer el is határoztam, hogy elbújok a kémény mellett, és meglesem a szélfiúkat. Különösen a napkeleti széllel szerettem volna összebarátkozni, mert arról Messzi Gyurka azt mesélte, hogy az a legkedvesebb fia a hajnalnak, piros köpönyegje van és aranykoronája. Persze az ember nem láthatja színről színre a szelet, csak a leheletét érzi, de ha egy árvalányhaj- szálat úgy tud az útjába tenni, hogy el ne libbenjen, akkor megbotlik és akkor megmutatja az emberi alakját. Egyszer napáldozat felé a Mária-képre akasztott csokorból csakugyan ki is húztam egy szál árvalány- hajat, kiszöktem a konyhára, kinyitottam a padlásajtót, és megindultam fölfelé. De ahogy kinyitottam az ajtót, a szél sebesen jött lefelé, mert én fölfelé mentem, s olyan gorombán taszított hanyatt, hogy az igazán nem illett egy királyfihoz. Estemben azonban magammal rántottam a gará- dicsról valami ott felejtett rossz skatulyát, ami tele volt rozsdás szögekkel. Ezt én úgy fogadtam, mintha szél pajtás hajította volna utánam ajándékul. Hiszen egy szöggel is nagyon szépen el lehet játszogatni, hát még ha egész marékkai van belőle! Az maga eltartott egy hétig, míg a rozsdát letisztogattam róluk. Aztán előhúztam az ágy alól a kukoricamorzsoló kis- széket, s abba belevertem a szögeket kalapáccsal, aztán kiszedtem őket harapófogóval. Mikor készen voltam, akkor elölről kezdtem az egészet, s külön nevet is adtam minden szögnek. Egy nagy, gömbölyű szög volt a kutyafejű tatár, arra mindig különösen nagyokat ütöttem. Ez igazán nagyszerű játék volt, de utoljára már úgy ki volt lyuggatva a kisszék, mint a rosta. Akkor aztán a búbos kemencébe próbáltam beleverni a szögeket, de ez nem nagyon tetszett, mert a tapasztott sárfalba nagyon könnyen belementek a szögek, és kihúzni is nagyon könnyű volt őket. The nemcsak nekem nem tetszett ez a mulatság, hanem édes szülémnek se. Mikor észrevette, hogy miben mesterkedem, szelíden megpirongatott, hogy minek bántom a kemencét, mikor a kemence se bánt engem. — Kemence? — néztem rá csodálkozva. — Hát ki bántja a kemencét? Én az öreg óriásnak vertem szögeket a hasába, aki elnyelte Jancsit meg Juliskát. A szülém aggodalmasan csóválta meg a fejét és panaszosan fordult édesapámhoz, aki halkan fütyörész- getve varrogatta a juhbőrből való ruhákat: — Nézze már, apja, miket eszel ki ez a bolondos gyerek! Attól félek, hogy szegénykémnek nem egészen úgy szolgál az esze, mint más rendes embernek. Ebben lehetett valami igazság, mert én akkoriban még a kukoricacsutkáról is azt hittem, hogy az valaki, és az ajtókilinccsel is úgy el tudtam beszélgetni, mint a mozsártörővei. Nekem a világon minden élt és én mindig egész tisztán megértettem még azt is, hogy mit ketyeg az óra, és mit gondol magában az oroszlán, aki oda volt festve az óra számlapjára, szép nemzetiszínű ruhában, kétszer akkora pipacsvirágok közé, mint ő maga. Például ebben a percben is, amikor édesanyám nyugtalankodva nézett rám, meghallottam, hogy a macska- bagoly elnyávogja magát kint a tetőn és mindjárt tudtam is, hogy mi baja van a szegény macskabagolynak. Az a baja volt, hogy leejtette a pápaszemét és azért sírt, mert nem volt, aki föladja neki, le meg nem szaladhatott érte, mert pápaszem nélkül nem látta lefelé az utat. Nagyon megesett rajta a szívem és szerettem volna kiszaladni hozzá, hogy segítsek rajta, de édesapám odaintett magához. Azt kérdezte tőlem, mit szólnék hozzá, ha beadna iskolába Kese kalaposhoz. — Mert itt van már az időd, gyerekem, és olyan oktalanul csak mégse nőhetsz fel, mint a lósóska az árokparton. Azt hiszem, ekkor estem gondolkozóba először életemben. Fülheggyel hallottam már én egyet-mást Kese kalaposról, de azok nem voltak valami szívvidámító dolgok. Ez a jó ember csak nyáron foglalkozott kalaposmesterséggel, télen beállt tanítónak. Persze csak olyan vad-tanítónak. Szegény emberek adták a keze alá a gyereküket, akik messzíllették, vagy drágállották az igazi iskolát. A Kese kalapos iskolájába nem kellett se könyv, se irka. A kalapos az ajtaja felső felére fölírta krétával az ábécét — so gyerek addig rajzol- gatta őket az alsó felére, míg egészen írástudóvá nem vált bele. Meg lehetett tanulni minden betűt, csak az ipszilont nem. Arról azt tartotta a kalapos, hogy az nem magyar betű, s azt nem is tanította. Aki az 6 iskolájában nevelkedett tudóssá, azt arról lehetett megismerni, hogy mindent i-vel írt, amit más rendes ember ipszilonnal. Az ö deákjai nem azt kérdezték egymástól: hogy vagy, hanem azt, hogy: hogi vagi? Er 1n azonban nem találtam szép játéknak se egyik iskolát, se a másikat. Mire való az iskola? A sárgarigók se járnak iskolába, a gyíkok se járnak, mégis egészen jól megélnek. Az édesapám se jár iskolába, mégis olyan madarat tud cifrázni a subára, hogy majd megszólal. Aztán Messzi Gyurka mesélt énnekem mindenféle híres királyfiakról, de azt egyikről sem ■Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön c. kötetéből. mondta, hogy iskolába járt volna. Azok mind jeles vitézek voltak, úgy vagdosták le a sárkányok fejét, mint én a vadmákokét, de azt sose hallottam, hogy olvastak volna, vagy írtak volna. Hiszen olvasni olvas az ember, mikor megolvassa, hogy hányat szól a kakukk, vagy hogy hány tojás van a vércsefészekben, de ezért ugyan nem érdemes iskolába járni. Írni is ír az ember a szűcskrétával a láda tetejére, vagy sárgafölddel a ház falára mindenféle szép lovakat, huszárokat, akasztott embereket, de annak mindnyájának van értelme. Hanem mindenféle krikszkrakszokat firkálni, amik semmihez sem hasonlítanak a világon — ugyan mire való ilyen bolondságokat csinálni? — Szeretném, ha ember lenne belőled, gyerekem — rezzentett ki apám abból a nagy hallgatagságból, amibe beleestem, míg ezeket elgondoltam. — Az is leszek, édesapám — feleltem rá hirtelen, de aztán jobbnak láttam lenyelni a többit, amit mondani akartam. Címeres nagy úr, ország bárója! Csak én egyszer a nyomára jöjjek azoknak az ősi kincseknek, amiknek a bűbájos Küsmödi a tudója. TTersze a Küsmödi kincsei meg nem mentettek volna engem a Kese kalapos iskola-műhelyétől, ha drága jó édesanyám meg nem ment. De ő az ölébe húzott, és megcirógatta a bozontomat: — De ilyen télben nem adom ám ki szegénykémet a házból. Gyenge virágszálam, dehogy eresztem ki ebbe a vad időbe! Tél fagyában, hófúvásban botorkálni, hogy engedhetném? Hóban elbukhatna, jégen elcsúszhatna, rossz gyerekek megkergethetnék, kutyák megszaggathatnák. Kese kalapos tudományát nyáron is megtanulhatja. Aztán meg annyit én is tudok, mint az a vén szeleburdi. Ne félj, kincsecském, úgy megtanítalak én téged írni-olvasni, hogy püspökkorodban se felejted el! — No, azt megnézzük — nevette el magát édesapám. Én magam is azt gondoltam, hogy no, azt szeretném látni, mikor énbelőlem is szülém tudós embert csinál! Hát pedig azt csinált. Olyan fortélyt eszelt ki, amilyen csak anyaszivektől telik. Akárhogy fűtöttük a búbost, a malomszoba ablaka egész télen át ki nem engedett. S az a befagyott ablak volt az én palatáblám, édesanyám gyűszűs ujja rajta a palavessző. Lesz-e valaha a világon gyémántból faragott íróvessző, amely drágább lehetne a munkában megbámult, jeges vizekben megvörösödött, éles szelektől reszelősre fújt vézna ujjnál, mely sütés, főzés, mosás, mosogatás után fáradhatatlanul kopogott a jég- virágos üvegen? És lesz-e valaha a világon szép író- mester, aki utánozni tudná azokat az ide-oda csúszkáló, hol hanyatt vágódó, hol orra bukó furcsa ákom- bákomokat, melyek korcsolyázó tündérek szeszélyes lábanyomához hasonlítanak? Gokat sírtunk, és sokat kacagtunk azon a télen. ^ Voltak gonosz, makacs betűk, amelyek nem akartak szót fogadni tanítómesteremnek se, és voltak kedvesek, derék, barátságos betűk, amiket az én ügyetlen ujjaim is egyszerre elő tudtak hívni. A g betűnek sohase fogom megbocsátani azokat a könnyeket, melyek a világ legdrágább szeméből omlottak miatta. S az o betűre mindig úgy fogok gondolni, mint áldásra nyitott szájra. Ezt kedveltem legjobban, mert ez volt a legkönnyebb. Le tudtam írni a számmal is; csak rá kellett lehelnem egészen közelről az ablakra. Egyszer ugyan odafagyott az orrom hegye, de édesapám megvigasztalt azzal, hogy marad abból elég, ha a fele lefagy is. A világból pedig csak annyit láttam ezen a télen, amennyit a jégbe karcolt betűkön keresztül látni lehetett. Fagyott madarakat a hóban. A Báró cigány rőzseszedő gyerekeit. Néha egy-egy ijedt nyálat. Egyszer messziről az öreg Küsmödit is láttam egy nagy H betűnek a létrájában. Azon az estén ezt a szót kapartam bele a jégvirágok mezejébe: KINCS Édesapám odaállt mögém a méccsel, hogy jobban lássa, mit dolgozom. A betűk árnyéka óriássá nyúlva vetődött ki a hóra, s úgy reszketett a mécs lobogásá- ban, mint valami varázsírás. — Te, az S-et megfordítva írtad — kacagott édesapám —, nézd, így kell azt írni. Azzal a körmével egy rendes S betűt hasított az ablak jegébe. De én ravaszul csóváltam a fejemet, hogy engem nem lehet bolonddá tenni. Tudom én, hogy az az igazi, amire szülém tanított. S ha gyorsan írok, most is sokszor megesik még velem, hogy megfordítva írom az S-et, mint ahogy falusi szabók cégtábláján látni. S amikor észreveszem a hibát, mindig teleszalad a szemem könnyel, s megcsókolom a szívemmel a ráncos kezet, mely e kígyóbetűt először mutatta meg nekem. Azon a télen még egy nevezetes eseménye volt az életemnek: szűcsmesterségre fogtak. Ez az első pályám azonban nagyon kora véget ért. — Varjúnak varjú a fia — mondta édesapám, s felültetett maga mellé a műhelypadra, hogy tanuljam meg az ő mesterségét. A hosszú selyemszőrű bőrökben, a piros és zöld irhákban, a színes cérnákban, a nagy acéltük bújkáló villogásában csakugyan nagy örömem is telt. A piros irhák nyesedékeiből sapkács- kákat és a zöld irha hulladékaiból kötőcskéket sza- bogattam össze, s azokat lecsúsztattam a műhelypad hasadékain. Bizonyos voltam benne, hogy az alatt törpék laknak az egérlyukakban, és azok éjszaka mind el fogják hordani az én nagyszerű ajándékaimat. 1TW iután ily módon megbarátkoztam a szűcsmester- séggel, pár nap múlva az édesapám a kezembe adott két bőrdarabot, hogy azokat varrjam össze. A térdem közé szorítottam a bőröket, mint őtőle láttam és csakugyan nagyon gyorsan összeférceltem őket. — Kész — mondtam büszkén, és munkám eredményét át akartam nyújtani apámnak. Sajnos, kiderült, hogy a bőröket a nadrágomhoz varrtam. Szűcsipari pályámat ezzel be is fejeztem. A nádihegedű mestere Amikor néhány éve egy idős falusi asszony a Hódmezővásárhely melletti Szikkáncs-tanyán egy halom ókori aranypénzt talált, lehetetlen volt nem gondolni Móra Ferencre. És nemcsak azért, mert Móra műkedvelő régészből az Alföld őstörténetének kiváló kutatója lett, s mint ilyen, több írásában is megjósolta, hogy „Attila mérhetetlen kincsesháza ott rejtőzik az alföldi homok alatt”. Hanem mert a pulykapásztorkodás közben kincsre lelő asszony mintha csak valamelyik naív bájú és sok okosító adattal is gazdagított Móra-elbe- szélésből lépett volna elő. És a kiskunfélegyházi szűrszabó legkisebb fiából, íróvá, újságíróvá, tudóssá lett Móra Ferenc egész munkás életét arra tette fel. hogy aranyat adjon az Alföld népének. Ha nem is az Attilának juttatott, hajdani hadizsákmányból valót, hanem a szellem, az emberség, a boldogság aranyát... Többek között önéletírásában is vallott arról, rni-j lyen hallatlan nehézségek között végezhette el a kö-í zépiskolát „Nagy kincsre leltem, a tudásra” — hangoztatta, gyermekkori énjére emlékezve és élete utolsd írásaiban is arról beszélt, hogy neki, a szegény iparos fiúnak, jobbágyparasztok leszármazottjának sokszoros* különleges erőfeszítéseket kellett tennie, hogy ne vonhassák el tőle a megismerés örömét, a tudás boldogságát. Nyomorgó segédtanárként, kulimunkát végző újságíróként kezdte. Móra Ferenc az Alföld múltjának és jelenének prózában író lantosa, a Tiszatáj krónikása volt, de — s azért haragudott rá a reakció a forradalmak előtt, alatt és után is — nemcsak azt kereste-kutatta, mi a táj sajátos vonzása és hogy mi van a homok, a föld alatt, hanem hogy mi az, ami az Alföld parasztjait, munkásait a nagyvilággal egybefűzi. A humanista kultúra harcosa volt ez a szelid szavú és külsejű, korán ezüsthajúvá lett író, aki atyai barátja, „szögedi komája”, Tömörkény István örökségéből átvette a népi zamatot, s a részletek realista hi-j telességére való törekvést, ugyanakkor kialakította magában art a félreérthetetlenül móraferenci hangvételt, amely egyszerre volt magyar és európai, kristályosán egyszerű és mélyen kultúrált. Móra Ferenc sokműfajú életművéből az irodalom- történet legtöbbre azokat a kisregényeit becsüli, amelyeket közvetve vagy közvetlenül az 1919 véres augusztusában hatalomra jutó ellenforradalom ellen írt. „Hannibál feltámasztása” című 1922-ben és 1923-ban írott kisregényéből készült a népszerű film, a „Hannibál tanár úr”. Problémáival, ellentmondásaival egye-, temben is értékes, s nemcsak szép, de emberarcú re-; gény is az „Ének a búzamezőkről”. Nem lehet méltatni eléggé azt, amit Móra mint ifjúsági író alkotott. Benedek Elek, Gaál Mózes vonalát folytatta: történelmünk legnemesebb alakjairól írt földönjáró legendákat. Mint újságíró is jelentősei alkotott. Újságírói „nádihegedű”-jén — egy cikkeket, karcolatokat tartalmazó kötetének is ez a címe: „Nádihegedű” — valóságos kis dallá variálta azt a melódiát, amit egy honi vagy külföldi aktualitás adott meg számára. Egy napihírből kiindulva balladát tudott írni az elesettek, a testi-lelki nyomorúságban szenvedők nehéz sorsáról. Románcot egy kedves, embermeleg eseményről és az újságadta terjedelemből ki nem lépve, ódát is zengett, ha olyan hír került elébe, ami a haladás erejét és szépségét bizonyította. Az irodalmi veretű újságírás több más mestere mellett Móa Ferenctől is sokat kell tanulnia a ma krónikásának, népnevelőjének. Móra Ferencnek még meg kellett élnie Hitler uralomra jutását és a magukat magyarnak nevező, honi hitleristák mozgolódásait. Idős volt már ekkor és beteg, de a demokratikus érzésű és humanista gondolkodású népfi, az „igazra tanú” írástudó megkettőzte erejét, hogy hitet tegyen a „barna barbárság” ellen. Halálos ágyán is harcos cikket diktált a „Magyar Hírlap” című antifasiszta budapesti lap számára. A „nádihegedű” mestere — aki értett a gordonka mélyebb szívhangjaihoz is — riadót vert ki vonójával „a gyanútlan szegényeket” végveszedelemmel fenyegető, történelem-ellenes erők megfékezése érdekében. A. G.
