Petőfi Népe, 1969. június (24. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-08 / 130. szám
PUSKIN: Az emlékmű* Exegi monumentum Szobrot állítottam, a népemben magamnak: Nem emberkéz műve, útját gyom nem növi, Égnek tör s dacosabb, mint amely a hatalmat, A hős Sándor cárt hirdeti. Egészen soha én meg nem halok. Befödhet Rontó sír, ahová a test salakja tér, Glóriám őrzik a dalaim, míg a földnek Költője, bár csak egy is, él. Beszárnyalja nevem messze Oroszországot, S minden nép, s törzs nyelvén külön megszólalok, Ismernek finnek és kalmükök, büszke szlávok És irámbőrös tunguzok. S féltett kincs maradok népem hálás szívében, Mert a jó ösztönét szítottam benne csak, Mert bús napokban a szent szabadságnak éltem, S védtem az elbukottakat. Istenednek figyelj mindig szavára, Múzsa! Ne fájjon sérelem, babérért ne epedj, Tekints közönyösen a tapsra, és a gúnyra, S a balgákkal ne pörlekedj! (Szabó Lőrinc fordítása) * (170 éve, 1799. VI. 9-én született az orosz nép egyik legnagyobb költője Alekszandr Szergeje- vics Puskin.) RUDNAI GÁBOR: Túli József: rÉrettségi bizonyítvány rózsával Már ébren volt amikor az autó megállt az ablak statt: minden reggel ébren volt. amikor az autó elment az iskola előtt, noha már esztendők óta nem állt meg. S ma reggel ismét megállt, hallotta, amint kinyílt az ajtaja, lépesek közeledtek az ablak felé és a következő pillanatban valami berepült a nyitott ablakon a szobába. Aztán kisvártatva ismét felbúgott a motor, az autó elviharzott. csak egy kis szürke porfelhő jelezte. hogy merre. A sertésólak irányába. Tehát ő volt! Egy csokor vörösrózsa feküdt a szoba padlóján, friss még. rajta volt a reggeli harmat, a hosszú sízárak egy vastag kantomé apírral voltak becsavarva, s egy selyemszalaggal átkötve. Hány éve is már? Nem emlékszik pontosan, olyan régen volt. amikor ez a pusztai kanász megkérte a kezét. Sertésgondozónak mondják mostanában Igen. nem átallotta megkérni a kezét Volt bátorsága odaállni eléje, és azt mondta: legyen a felesége. Éva csak dadogni tudott ekkora merészség hallatán: ha akármennyire is csak egy pusztai tanítónő ő. s ha nincs is rá reménye, hogy valamikor innen elmehessen. akkor is egy tanítónő, több itt valamennyinél. Tapintatosan. nehogy megsértse ezt a vakmerő fiatalembert. tudtára adta: odáig rendben van. hogy a pusztai bálban fölkérte táncolni, de gondolja csak el. mi lenne. ha ők ketten összeházasodnának? Soha nem lenne egy közös témájuk, nem tudnának egymással miről beszélgetni, mert hiszen, szóval hált. a szellemi különbség. az iskola. . . nem lenne boldog a házasságuk. Reménykedések között múltak fölötte az évek. hogy majd csak jön valaki is: egv-két találkozás után odálbb- állt az orvos, nem jött többé a főagtronómus. elfogadta Aki világhírrel tért haza 'J1 óth Imrének hívták hajdan a művészt, aki Amerigo Tótként, világhírrel, és hatvanévesen érkezett szülőföldjére. Művészetét hozta, és élete tanulságait az egykori fehérvárcsurgót parasztfiú, aki igaz karriert csinált a világban: karriert épített emberségből és műalkotásokból. A műcsarnoki nagy kiállítás — az ötvenöt szobor, ugyanannyi grafika, és a fényképek Zabhegyezők asztaltársasága Asztal körül önjelölt zsenik, elfuserált költők és próféták, kontrázó kontár műítész. Két dupla közt egy szimpla vers a téma, majd vitára invitál a séma, mit szokásjog szentesít, zúg a presszó, mint aréna, páholyában, mint a tornán Caesar, lenn a pultnál szoknyás pincér áll, hüvelykujja felfelé mutat: — Mért játszanak, ha pénzük nincs, urat? — a pálya művészi állomásait jelzik csupán, s nem beszélnek hat évtized hat emberéletre való kalandjairól, a művek fundamentumáról. merigo Tot jelentőségét olyan szobrok, mint a római olimpiai csarnok plasztikái, a római Kennedy-emlékmű (ezt a megbízatást hatalmas pályázat, rendkívül erős mezőnyében nyeri első díjasként), vagy az amerikai Bartók-emlékmü Budapesten is látható egyik kis változata is jelzik. Emberi, társadalmi hovatartozását pedig az olasz kommunista értelmiséggel ma is meglevő erős kapcsolatai fémjelzik, s nem utolsósorban szülőföldjéhez való ragaszkodása: a Karinthy és Olivcrona emlékének szentelt szobor, a Csurgói Madonna, és ez az egész kiállítás a Műcsarnokban. Könyvheti jegyzetek Németh László: Negyven év — Horváthné meghal — Gyász Büszkén, minden túlzás nélkül írhatjuk le, hogy nemcsak nemzeti irodalmunk élő klasszikusa Németh László, hanem századunk európai irodalmának is kiemelkedő egyénisége. A könyvheti könyvek közül a Németh László munkáit megjelenítő „életműsorozat” első kötete (majdnem 800 oldal) lehet legnagyobb örömünk. A hatalmas kötetben a már klasszikussá vált „Gyász” című regénye a legismertebb. Ma már irodalom- történeti tény az, hogy Németh László ifjúkori Németh László ezzel a arcképe regényével új és tökéletes példát állított kortársai elé: szigorú, tökéletes szerkezetű művében harmóniát teremtett a pontos, hiteles társadalomrajz, és az utolérhetetlen mélységű lélektani ábrázolás között. A kötet második része a pályakezdő Németh Lászlót idézi, aki a „Horváthné meghal” című novellájával a Nyugat pályázatán első díjat nyert 1925-ben. A Nyugat 1925-ös karácsonyi kettős számában Gellért Oszkár, Kosztolányi Dezső és Osvát Ernő számol be a pályázat eredményéről a következőképpen: „Életteljesség igazság, a megírás hiánytalan művészete helyezi az összes pályaművek elé a „Horváthné meghal” című paraszttörténetet, melyet a realizmus ökonómiája, a stílus magyar gazdagsága, a humorrá tisztult életdsmeret az általános emberi magasságába emeli. A nagy írók sokszor magyarázzák műveiket, elemzik pályájukat (pl. Goethe, Thomas Mann), különösen érdekes ez olyan alapvetően-esszéírói alkat esetében, mint Németh László. 1965-ben a nagyszerű regény, az Iszony párizsi megjelenése idején írta a „Negyven év” című esszéjét, melyben pályáját, fontosabb műveit, alkotói arculatát szeretné bemutatni. (Hadd jegyezzük meg, hogy az Iszony elé, a francia kiadásban, Illyés Gyula írt szép előszót, találónak érezve Pascal mondását Németh Lászlóra: „írót vártam, embert kaptam”.) Németh László „elvágja a köteleket”, úgy érzi, mindig az utolsó szót mondja ki „mielőtt műve léggömbjében továbbszáll.” Kicsit a búcsúzás fájdalmas, rezignált hangjait is érezzük a „Negyven év”-ben: „Mind ritkábban történik meg, hogy a mondanivaló áttörje a szavakat pötyögtető csöndet, s ha megtörténik: da- dogóvá váló hangom, az arcok elidegenedése figyelmeztet, hogy fájdalmaimra nincs fül, gondolataimra felvevő szerv.” Illy és Gyula: Kháron ladikján Horatius is észrevette az idő futását, Berzsenyi is tudta, hogy a szárnyas idő hirtelen elrepül, Illyés is már korán kezdett küzdeni a lebírhatatlan öregséggel a mindig jelenvaló közelgő halállal. Körülbelül harminc évvel ezelőtt írta Illyés az Éjfél után című versét, melyben hirtelen megborzong a „hessenthetetlen éjben”, hanyatt fekve, az öregség közeledtét érezve. Legutóbbi verseskötetében, a Fekete-fehér címűben is Futtató öregség címmel ír verset, mely Tolsztoj „futását”, halála előtti menekülését idézi, az öreg Móricz Zsigmond példáját villantja fel, mindenről szólni akarva, mindent menteni akarva. Illyés Gyula úgy érzi, hogy „Khárom ladikjában” ül, visszafelé halad előtte a „gyönyörű part”, az élet szép tájai, emlékei még kirajzolódnak előtte, de már „kifelé” halad velük, vele a ladik. A kötet címadó verse érinti a témát, ahogy az alcím mondja: „az öregedés tüneteit” akarja megragadni. De téved az, aki Illyéstől túlzottan hideg, racionális, kórtünetszerűen, orvosian precíz adattömeget vár. Nem, Illyés nemcsak „tüneteket” idéz fel, nemcsak mint költő, az átlagembernél jóval érzékenyebben néz szembe önmagával, pillant tükörbe, hanem műfaji tekintetben is igen érdekesen, az esszé oldottabb, szabadabb formáját választva, jegyzetlapokat illesztve egymás mellé — vall az öregségről, vall önmagáról. Meg merném kockáztatni azt a feltevést, hogy kevés ennyire „lírai”, „szeegy kolléga közeledését, de az is elmaradt, és mást vett feleségül; futó kalandjai voltak, ha beutazott a várasba. Aztán belépett- a harmincadik életévébe, s a kegyetlen magányos éiszakákon arra gondolt, hogy róla már mindenki megfeledkezett, sorra-rendre megnősültek, kikben egykor reménykedett. A pusztáról sem igen mozdult ki. s ha néha el is ment valahová, hideg közönyt talált a kollégák társaságában. esetleg szánakozást látott a tekintetekben. Nem ment. Inkább maga köré gyűjtötte a pusztai gyerekeket. nyaranta kirándulni vitte őket Pestre, vagy paradicsomot és paprikát szedni az állami gazdaságba Tavalytól tyúkokat tart. Januárban disznót vágott, s a falubeli kollégák reggelig maradtak a disznótorban, s amit nem ettek meg. toros-kosár címén elvitték magukkal; nem győzték dicsérni, milyen kitűnő házi aisz- szonny lett belőle... S hogy egy esztendőben egyszer megint boldog legyen, ismét vásárolt egy kis malacot és már hízásra fogta ... És visszaköszönt a kanásznak. aki. ha autóval elment mellette, mindig üdvözölte, de mindig valamilyen gúnyos mosoly kíséretében, és soha még csak meg sem is állt. pedig néha már arra vágyott Éva: álljon meg, kérdezze meg tőé hogy van. legalább csak ennyit: de ennyi sem történt. Bizonyára megsértődött Hallott róla másaktól Soha nem érdeklődött senkitől, mégis beszélitek: hetenként több alkalommal el-eltű- nik a faluból, biztosan van valakiie a városban, ahhoz megy autóval, sőt némelykor már tudni véltél:, hogy valami nagy tisztséget viselő nőnek udvarol: meg hogy olyan szén háza van. tele rózsával az udvar, kettőt se lehet ilyet találni a faluban, talán még a városban se. Garázs is van a ház alaitt! És lám. annyi esztendő után megállt az autó az iskola előtt és egy csokor vörösrózsa berepült hozzá az ablakon. Remegő kézzel bontotta le róla a kemény kartonpapírt. és nem kapott levegőt: a kemény kar- tomiap egy érettségi bizonyítvány volt. Azt bizonyította, hogy Kondor Gábor jeles eredménnyel érettségi vizsgát tett a K.-i mezőgazdasági technikumban. Ennyi, semmi több Képünkön: Amerigo Tot dedikál a kiállításon. mélyes” töltésű verskötete van Illyésnek, mint ez az esszé-regény, ez a jegyzetekből álló vallomásgyűjtemény. Proust „az eltűnt idők nyomát” kereste nagy regényfolyamában, Krúdy Gyula Szindbád történeteiben az ifjúság csodás pillanatait idézte fel, Illyés a gyermekkor tovatüntét és az öregség állandó közellétét ragadja meg. A legapróbb helyzetek, pillanatok, gondolatok elevenednek meg a kötet lapjain. Az egyik jegyzet az alacsony „ülőalkalmatosságból” való nehézkes feltápászkodás kínos, nevetséges másodperceit idézi fel. „Minél keservesebb a kapálódzásunk, hogy gyermeki frisseséggel fölszökkenjünk, mosolyunk annál élénkebb, virgoncabb.” Majd így folytatja: „A sír felé tánclépésekkel, bakugrásokkal közeledünk.” — Nagyszerűek azok a megfigyelések, melyek a kirakatok üvegjében olykor felvillanó önarcképet idézik, vagy azok, melyek szerint — mint Kosztolányi is mondta — „öregedve megnyúlik az orrunk”, „mindnyájan lógó orral távozunk az életből.” — Máshol azt fejtegeti, hogy miért öregszik leghamarabb az arc? Illyés így válaszol: „a külvilággal való küzdelemben az kapja a legtöbb ütést, és próbát.” Derűs pillanatokat is olvashatunk Illyés kötetében. Az öregség lehellete olykor a „feledékenység” formájában borzongatja meg. Például: felkel az asztaltól, hogy a sótartót elhozza, de ő a törkölyös üveget veszi ki a faliszekrényből. Vagy: a könyv hátát akarja megragasztani, és a gumiarabikum helyett a szódabikarbónát kéri. De ezek, és a hasonló epizódok periférikusak az Illyés-kötetben. A mű lényege az apró megfigyeléseken túlmutató gondolatanyag, az önvizsgálat sok, metsző-ironikus pillanata. Illyés Párizsban és Tihanyban, télen és tavasszal, másokkal és egyedül, háborítatlan csöndben, és társasági beszélgetés közben az öregedésre, az életre, a halálra gondol. „Férfikor nincs. Illetve nincs figyelem reá. A bölcső és koporsó közti rohanatban az villan el leghamarabb. Igazánból csak eleve elképzelni, s utólag fölidézni lehet. Ez állítólag az élet.” Ruffy Péter az Illyés-kötet olvasása végén ezt a kérdést teszi fel: az elmúlás könyve ez? Nemmel válaszol. Igaza van. Illyés a múló élet, a lehulló szirom, a jól halál költője, észreveszi az öregkor „adományait” is, bölcsességét is. S ahogy a Teremteni című versében írja: ő megvív a förtelem halállal, a rendért, a harmóniáért küzdve. Szekér Endre