Petőfi Népe, 1969. április (24. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-13 / 83. szám
ÓDA A FŐVÁROSHOZ i. Szél zuhogásában száz gyerek, árván, szenet szedeget. Sorsuk csupa könny, csupa vér, se szülő nincs, se kenyér — Háború dúlt, mint rég, háború dúlt, s elment messzire apjuk, csak a gond, csak a bú, csak az ég havában sívó vidék, csak annyi maradt akkor minekünk. Rég volt, de tudjuk, nem feledünk: mert látva láttuk a bajt, mert nyögve nyögtük a jajt, nagy város, lompos tereiden — Így volt, s a szörnyű látomásra mintha a villám szúrna szíven. II. így volt... De nem, már mást mutat a ma: nem véres habot görget a Duna; vashideg árját rengetve alant nyújtózkodik a daliás folyam, a nyers-fényes habokkal csobogó, a négy égtájat vígan befogó, rettentő, hengergő nagy Duna-test — s rajta — a hídjaival — Budapest. — A város és a vadvizű folyam, az nyeregben, ez nyerítve rohan, fitogtatja a terhét — mint huszárt, kinek a lába jó kengyelbe szállt: az egyik Pestet, a másik Budát tiporja, szikra-sarkú csillanón — Így együtt, egy világjáró úton, és száz halálon, történelmen át: együtt lobogva, őrzik a Hazát. JANKOV1CH FERENC: DEMENY OTTO: Ballada Anyám, kis vakmerő parasztjány, aranyat hordott kosarában. Zebegény, s Nagymaros között ballagott vele át az erdőn, Azt mondta, nem félt sohasem s nem bántotta soha senki. De ennek több mint ötven éve, s bizony, ma már mesének hangzik. Kartonruhás, vakmerő ositri, április végén már mezítláb vitte a gazda aranyát Zebegény, s Nagymaros között. Kétoldalt kankalin virágzott, fönn sárgán ragyogott a nap. Falu Tamás: Füst Füst vagyok én, kémény füstje, háztetők fölött kerengek, messze van az ég ezüstje és közel az utcák, kertek. Ügy szeretnék felhő lenni fenn a magas égen, a világon átlebegni, ó, de más sors jutott nékem. Füst vagyok csak, kémény füstje, álmaimmal kergetőzöm, s felhők közé nem kerülve, meghalok a háztetőkön. Celeste Icban-Dadap (Fülöp-szigetek): CHANSON Nem találom az utat az űrben, ahol szemed mindenfelől rám mered furcsán mint az esőt csiholó ég lefosztva engem csupaszságomig nem tudok megállni lezárva pórust pórus után , be vagyok falazva önmagamba odavetve csapkodó szikkasztó szemrebbenéseknek ,vágyak tülekedése hogy felfaljanak hogy legyen hely elég elég asszony-nemességemnek Bán Ervin fordítása Az angol nyelvű levél mellett ott a magyar fordítás. Tóth István magyar fotóművészt a hongkongi fotóművész szövetség megkéri, írjon egy szakcikket az idei évkönyvükbe. Nézegetjük az előző évek díszes kiállítású könyveit. Mindegyikben találkozhatunk Tóth István valamelyik nagyszerű képével. — Itt egy másik levél — mutatja. — Az NSZK egyik városából érkezett. Nemzetközi fotoművész-társaságot alakítanak, s kérnek, legyek én is alapító tag. Az asztalon levelek tömege. Argentin, kanadai, japán, olasz, s ki tudná hirtelen felsorolni hány országból érkeztek. — Sajnoö, egyre kiterjedtebb a levelezésem, lassan már szinte fotózni sem tudok a sok adminisztráció miatt Jelenleg a világ minden táján 18 helyen vannak képeim. — A két évtizedes fotós műit utolsó esztendejét hogyan értékeli? — Szívesen gondolok az elmúlt évre, az hozta meg a hetvenhatodik nemzetközi díjat. Az elsőt 1956- ban nyertem Calcuttában, majd Spanyolország, Anglia, Singapur, London következett. Tavaly? — egy pillanatra elgondolkodik. — Brazíliában a Kulturális Kapcsolatok Intézete közreműködésével rendezték ötven képből álló gyűjteményes kiállításom. Rio de Janeiro után a képeket még bemutatták az ország öt nagyvárosában. TudomáTóth István: Matuzsálem. som szerint ez az anyag útban van Mexikó felé. Most várom az értesítést, hogy pontosan hol és mikor lesz a kiállítás. Rio de Janeiró- ban aranyérmet kaptak a képeim. Másodszor ítélteik oda tavaly Olaszországban a Michelangelo díjat. Az aranyat én kaptam. Írországból és Jugoszláviából is kaptam egy-egy aranyérmet, ezenkívül mintegy húsz egyéb díjat nyertem. Nagy élmény volt számomra az ősszel az a háromhetes külföldi út, melynek során egy hétig a franciaországi Bordeaux város vendége voltam. Az ottani Sa- lon-ban rendezett kiállításon a város nagydíját kaptam és a Salon dísztagjává választottak. Tóth István a Duna— Tisza közi Mezőgazdasági Kísérleti Intézetben dolgozik, s tudományos munkában fejlődött ki rendkívüli technikai felkészültsége. — Sokan azt tartják — mondja —, hogy a fotózás nem művészet. Pedig az, a tudatos fotózás, az művészet. Kedvenc témám az emberábrázolás és sokan azt hiszik, hogy ez köny- nyű. A gép elé állítjuk a modellt, kattan a masina és kész. Ám a kép nem mutatja meg az embert — ha nem látszik rajta a modell belső egyénisége. Hiába élesek a vonalak, hiába tökéletes a technikai kidolgozás, a kép csak ipari termék marad. A fotóművész keresi a témát, előre megalkotja magában, a 1 mondanivalót tökéletes technikai eszközökkel fejezi ki. — Az idei tervek? — Van bőven — mondja mosolyogva. — Egy amerikai fotóművész szövetség értékelte a nemzetközi fotóművészek múlt évi tevékenységét, meghatározta, hogy tavaly ki volt a legeredményesebb száz fotós. Örömmel vettem tudomásul, hogy ezen a listán a tizenhatodik helyet foglalom el. Ez pedig kötelezett - i séget is jelent. Szeretnék minél több jó képet alkot' ni és természetesen tovább öregbíteni a magyar fotóművészet jó hírét a világ távoli országaiban. Jelenleg tizenhat kiállításon szerepelnek képeim, remélem, mindenütt elnyerik a közönség és természetesen az értékelő zsűri tetszését. Megkezdtem a Franciaországban készített felvételeim kidolgozását, remélem ezeknek is sikere lesz majd. Nagyon sok tervem van — teszi hozzá —, csak jutna elegendő idő a me g val ásításra. Nem feledkezem el az utánpótlás neveléséről sem — motidja befejezésül. — Mint a Ceglédi Fotoklub e’nöke, rendszeres előadá- s'-’mt, foglalkozásokat tar- t- ’<• a klub harminc lelkes r' iztvevőjének. Opauszky László T á borfűznél Ülünk a tűz körül. Leves és füst szagával illatozik az este. Lassan eljön az éj a sziklák meredek ormaira. Ülünk és hallgatunk. Nem kell most a beszéd. Kiáltása éji madárnak. Mintha hangokat hallanék a víz felől, — mintha ünnepi vacsorára jöttünk volna a dzsungel sűrűjébe, honunk végtelen szerelmével. Fölöttünk oly nyugodtan csendben úszik a hold, mintha nem is robbannának a bombák, csak álmodnánk a harcot,.. Testvéreim! Testvérek! Hová fut a folyó, hová nyúlik a dzsungel bozótja, sűrűje? ömlik a vér, mindenhol, — földemen, amely oly kedves, oly jó, S az emberek verik kezét, lábát, bordáit, — bár összetörhetik, nem ölhetik meg őt. E harcok súlyait s fájó ütlegeit a mi erős vállaink viselik. És mindenütt, hol ellenségeink, ott mi is ott vagyunk, mi, — katonák. Fejünk felett tető, a csodálatos ég, ahol a hold ragyog. Testvérek! Halljátok! Szívünkben rajzanak a tűz izgalmai, s bátorság születik a hazaszeretetből! Fordította: Antalfy István Nam Ha (Vietnami költő): Dear Mr. Tóth!
