Petőfi Népe, 1969. március (24. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-21 / 67. szám

Maga köré gyűjtötte a szakadt ruhájú munkásgyerekeket hEn jól érzem magam. Remélhetőleg nem tart már sokáig. Ne csüggedjetek el. A proletárok nem félnek semmitől. Bátran viselik sorsukat, az eszméért ál­dozatokra készen. Ha most vesztünk is, ismét rendbe­jön minden.” Ezeket a sorokat küldte Mausz Rezső, a Magyar Tanácsköztársaság volt hadügyi népbiztashelyet- tese a gyűjtőfogházból 1920-ban, legfiatalabb hú­gának, Ilonnak. özv. dr. örley Ödönné, aki nemrég töltötte be 90. életévét, könnyektől csil­logó szemekkel idézi fel bátyja emlékét, a bácsal­mási családi otthonban. — Rezső ebben a köz­ségben született 1877. ok­tóber 23-án. Édesapánk, Mausz Károly, szabósegéd volt. VéméncLről vándorolt ide Bácsalmásra, munkát keresni. Itt ismerkedett meg édesanyánkkal, 1875- ben kötötek házasságot Ti­zenhármán voltunk testvé­rek. Rezső szorgalmas, ren­des, jó fiú volt. Sajnos, a szüléink nem tudtak ta­ket a cenzúra alaposan megnyirbált. A háború vége felé az események meggyorsultak A forradalom lángja ma­gasra csapott és Mausz Rezső részt vett a prole­tariátus diadalmas harcá­ban. 1919 áprilisában be­lépett a Vörös Hadseregbe. Június 24-én nevezi ki a Forradalmi Kormányzóta­nács hadügyi népbiztos­helyettessé. A népbiztos­ság szervezési főcsoportját, a katonai politikai ügyek, a katonai szabályzati ügyek és a felmentési ügyek osz­tályát vezette. Itteni tevékenységéről nem sok maradt ránk. Is­meretes egy rendeletterve­zet, amelyet Kun Bélával és Böhm Vilmos hadse­regparancsnokkal egyetér­tésben fogalmazott. Ä Vö­rös Hadsereg katonáinak hozzátartozóival kapcsola­tos. Ugyanis a hivatalok­ban maradt ellenforra­dalmi elemek sok esetben megakadályozták a segé­lyek kifizetését, basáskod- tak, gorombán bántak a harcosok hozzá tartozói vaL Ide kerül az emléktábla. juttatni bennünket és a ha­todik elemi után szétszé­ledtünk a négy égtáj felé. Sírva hagytuk el a szülői házat. Rezső nyomdásznak tanult Már 16 éves korától részt vett a munkások emberibb életért folyó küzdelmeiben. 1897-ben ott van a bács­almási május elsejei tünte­tésben, amelyet a csend­őrök szétvertek. 1901. no­vember 20-án belépett a Magyarországi Könyvnyom­dászok és Betűöntők szak­egyesületébe, melynek 1909-től 1912-ig központi vezetőségi tagja. 1912-től a Központi Munkaközvetítő Hivatal vezetője. Budán, a Keleti Károly utcában la­kott. Itt alakította meg né­hány társával a Testvériség Munkás önképző Szerveze­tet, amely budai, öntuda­tos ifjúmunkásokból állt és erőteljes bírálója volt a burzsoáziával lepaktáló szociáldemokrata pártveze­tőségnek. — Vasárnaponként maga köré gyűjtötte a szakadt ruhájú budai munkásgye­rekeket. Tejet vett nekik a saját pénzén. Elvitte őket a hegyek közé kirándulni és mesélt nekik a szebb jövőről, amelyben rendü­letlenül hitt — idézi a múltat örleyné. 1912-ben nősült meg. Két év múlva kitört az első vi­lágháború. A frontról is a katonák békevágyát közve­títette leveleiben, amelye­Mausz Rezső kemény, szigorú intézkedéseket kö­vetelt ennek megszünteté­sére. Fiatalkori arckép a családi archívumból. vérezett, a másikat ütöt­ték rajta, hegedő sebeit felszakították, hogy ordít­son, hogy őrjöngjön, tépték, marcangolták, zúzták, vé­rét csapolták a bestiák.” A Szovjetunió közbelé­pett. Egy magyar forradal­már haláláért száz magyar tisztet áldozunk — üzent a hóhéroknak. Mausz Rezső harminc­kilenc társával együtt el­indult a Szovjetunióba, a szabadság felé. A börtön­ben elszenvedett kínzások azonban nemcsak az idegeit tették tönkre, hanem a tü­dejét is. Harminckilenc fo­kos lázzal szállt be a sze­relvénybe. Nem sokáig bír- bírta. Rigában 1922. április 11-én utolérte a halál. * Életútját Fekete Dezső, a Bácsalmási Vörösmarty Könyvtár vezetője dolgoz­ta fel a honismereti gyűj­tés során. Így vált ismere­Vöröshuszár líertfalú, fecskefé­* szeknyl, aprószemű ház Kalocsa külső perifé­riáján. Alkalmas hely volt, nem esett útba. Nekike­seredett kubikosok vad ká­romkodásaira, bujkáló kommunisták suttogó sza­vú tanácskozásaira emlé­keznek a rozoga nyárfa­bútorok, merevarcú, fakó- barna családi fotók. SOMOGYI JÁNOS: — Én már 12 éves ko­romban ersdkó lettem: úgy hívták azt a gyereket, aki kötélhámmal a nyakában fölsegíti a lejtő meredek- jén a felnőtt kubikusok ta­licskáját Erősebb voltam akármelyik gyereknél Ka­locsán. Csak a csontjaim görbültek meg. Örültem, hogy 16-ban besoroztak. Azt mondta egy hadnagy úr, hogy a huszár a világ legelső katonája. Hanem a román fronton nem volt se piros nadrág, se kék attila sárga zsinórral, de még ló se. — Rossz katona voltam az első háborúban. Többet zárkában, mint őrségen, Egyszer is, mikor már ne­gyedszer akart végigkú- szatni egy nyálasszájú zász­lós a jeges udvaron, mon­dom neki, hogy ez azért nem járja, vannak regulák, amiket a tiszteknek is be kell tartani. Mosolygott, és cibálni kezdte az orrom a szarvasbőrbe bujtatott uj­jaival Az ilyet még a cimborámtól sem tűrném el: úgy fejbe csaptam, hogy letört a karabélyom tusája. 28 napot ültem olyan fogdában, ahová be­esett a hó. öt év utánszol- gálatot mért rám a ge- ritkommendáns, átdobtak Olaszországba, ott pusztul­tak az idő szerint legsza­porábban. — Hát milyen is az „iz­gága” kubikos! Alig szök­tem meg az olasz frontról, önként beálltam vöröska- tonának. Akkorra már fo­gott rajtam Nagy János bá­tyám, földmunkástársam, a-K A barátok, hozzátartozók a koporsónál Rigában. A Tanácsköztársaság bu­kása után börtönbe került. Kaczender József barátja és nyomdásztársa az 1922- ben New Yorkban meg­jelent Űj Előre című ille­gális kommunista lapban így ír róla: „Egyik sebből tessé a fiatalok körében is a humanista forradalmár tevékenysége. A Tanács- köztársaság kikiáltásának 50. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen már­ványtáblát lepleznek le an­nak a háznak a falán, amely Mausz Rezső szülő­háza helyén épült Az ün­nepi alkalomra eljönnek még élő testvérei, gyerme­kei, unokái, rokonai, bará­tai. Kegyelettel emlékezik meg róla az egész község. K. S. „Császár” tanítása. Azelőtt is berzenkedtem a nagy nyomorúságunkért, azt hit­tem néha szétütöm ököl- léi a visTTónkat Császár Nagy János megmagyaráz­ta, hogy az aranylánco6 vál­lalkozók, lilaöves papok, érsekuradalmi intézők, lakkcsizmás parasztok kö­zött kell szétütni. ecskeméten állomá­soztunk, 13-as vö­röshuszárok. Fehér Pista volt a főbizalmi — az a kalocsai, nyugodjon — én meg a század komisszár. Kiadták a jelszót: „Irány Orgovány!” (Ott a nagy­gazdák lefegyverezték a vörÖ6Őröket.) Végigsöpör­tünk a falun, másnap reg­gelre nem volt ellenforra­dalom. Utána Szolnoktól Mezőtúrig üldöztük, nyug­talanítottuk a fehéreket Egy baj volt, a fegyver. Csupa szedett-vedett, ki­mustrált holmi, géppuska csak mutatóba. Így is mi­lyen sokáig tartottuk a csongrádi hídfőt! (ötvenéves csatakiáltás: felsípol a századkomisszár beteg tüdeje. Dús pálmalomb alatt ülünk a kalocsai kór­ház folyosóján, hófehér nő­vérek lebbennek át a me­nekülő vöröshuszárok öl­döklő vágtájának emlékké­pein.) — A tanácsrendszer bu­kása után két hónapig rej­tőztünk négy barátommal együtt egy kriptában. Boris néni hordott ennivalót, az Otta Vencel kocsmáros any­ja. Az Otta-koasma volt a téli fagyszabadság alatt a fiatal földmunkások ren­des tanyája, meg „szemi­náriumi” szobája is. Kap­tunk hitelt akármennyit, mert tudták, hogy a kubi­kos nem marad adós. de hogy még ilyen veszélyt is vállaljon miattunk a Boris néni, azt nem gondoltam volna. — A húszas-harmincas években kubikoltam min­denfelé. A dunavölgyi fő­csatorna ásásakor hétszáz ember bandagazdája vol­tam — ugyanúgy dolgoz­tam, mint ők —, iparvá­gányt építettünk a Mátrá­ban, nagy palotákat Pes­ten ... Tulajdonképpen nem is kerestem rosszul, de ha igazságtalanságot láttam, azonnal elöntött a harag. (Ha jól meggondolom, egész életemben egyfolytá­ban haragudtam.) Amikor a mátrai munkálatok után gyereknapszámot akartak kifizetni, mert azt hitték, hogy hat hónap óta adott csipp-csupp előlegek, ter­mészetbeni juttatások ösz- szekavartók a fejünkben az elszámolást, úgy odavág­tam az ásót, hogy rámás­tul kiszakadt az iroda ab­laka. Fejire olvastam mél- tóságos Szabóky főmérnök úrnak is, hogy nemzetőr­parancsnok volt az ősziró­zsás forradalomkor Kalo­csán, most meg kortescé­lokra használja föl a föld­munkás szakszervezet se­gélypénzeit. Ilyenkor aztán be-bevittek a hűvösre két- három napra, jól megrnán- goltak. Ha az ember dol­gozik, haragszik, verést kap, és nem felejt el köz­ben gondolkozni, lehetet­len, hogy ne legyen belőle kommunista. egy ven öt után párt- titkár voltam, 52- ben kizártak. Olyan vörös- huszárosán csináltam min­dent, rögtön kimondtam, ha nem tetszett valami. Azt is, hogy nem szeretem a par­fümszagot a Nemzeti Bi­zottságban, azt is, hogy ne a belvárosban kezdjék a járdaépítést, hanem a sze­génynegyedekben, azt is, hogy a magamfajta, jutta- tottföldes kétholdasokat ne nyúzzák agyon a beszolgál­tatással. Oda se neki! Tud­tam, hogy a talicska az egyetlen, amiben nem csa­lódhatok, kubikoltam to­vább, ahogy azelőtt. — A kizárás éveiben is pártmunkásnak tudtam magam. Fiatal lányt vá­lasztottak egyszer párttit­kárrá a munkahelyemen* nagyon félt a feladattól. Biztattam: Vállald el, Ilus- kám, majd csináljuk együtt. Csináltuk. Hej, ha tudta volna a főnökség hogy én vagyok a tanácsadója! 1956. november 4-én lép­tem be az MSZMP-be, fol- dozgattam még két évig a Duna-gátakat, akkor ért el a nyavalya. Hiába, sokat cipekedtem. Jól megjár­tam. Az utolsó két évem­ben már csak ezerforin­tos, könnyű munkát végez­hettem, 500 forinttal nyug­díjaztak, nagy nehezen si­került csak fölsrófolni 720- ra. Igaz van egy 500 fo­rintos félállásom a Textilfel­dolgozó Vállalatnál, amikor nem fekszem éppen a kór­házban. Nagyon szeretnek, ott, segítek a pártvezető­ségnek, amit tudok. Aztán úttörőkhöz járok el sokszor, mesélek nekik, régi moz­galmi dalokra tanítom őket. Meddig? Újra Csá­szár Nagy János, apám he­lyett apám, jut eszembe. Vénséges vén volt már, amilcor az utolsó többpár­ti« választást tartották, évek óta föl sem kelt az ágyból. De akkor eljött, hétrét görnyedve, két bot­tal, alig tudta kimondani: „Fiam, leadom a vokso- mat az én elvtársaimra.” Alacsony, csontsovány M ember a 70 éves So­mogyi János, pontosan olyan, mint aki egy hegyre való földet megmozgatott. A kórházból vissza jövet nyugtatom a feleségét, le­het, hogy elengedi a főor­vos az urát Kecskemétre, a Munkaérdemrendet átven­ni. Az utcájukat most Hő­sök utcájának hívják. Somogyi Jánosnak öt testvére volt, a feleségé­nek kilenc. Nekik két ha­lott, négy élő gyermekük van. tizenhét unokájuk, nyolc dédunokájuk, Meg mi. Szabó János

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom