Petőfi Népe, 1969. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-26 / 21. szám
CZ1NE MIHÁLY Ady öröksége ÖTVEN esztendeje halt meg Ady Endre; sírjából ma is életet és hitet üzen. Költő aligha adhatott volna többet nemzetének: emberi méltóságra ébresztett. A megmaradásra és a megújulásra. A kartársak általa hitték magukat valakinek, embernek, magyarnak; a hazájukon kívül rekedteket 6 bírta szóra mindenütt. A humánumban kiteljesedett magyarságot jelentette. A huszadik század a magyar irodalomban — köztudott már régen ez az igazság — Ady Endrével kezdődik. ö hozott új látást és új hangot; ő volt a nagy fölszabadító. Szinte felmérhetetlen a jelentősége: a magyar kultúra nagy megújulását, századeleji virágzását A-fly-koraként tárgyalhatná az irodalomtörténet. Ady nélkül nem születhetett volna meg az új magyar irodalom és aligha győzedelmeskedhetett volna széles körben a forradalmi gondolat. A századelő elégedetlensége és jobbravágyása talán művészi különcködéssé satnyult volna, ha nem jön valaki, aki világosan megfogalmazza a bajt — „ez a magyar Ugar” — feldobja a megtalált igéket, és összefogja az elégedetlenek és újat keresők százszínű seregét. Ez volt Ady Endre. A hétszilvafás, kálvinista kis- nemes Párizst járt fia. A „forró szívű, zengő szavú dalnok” —- aki elsírta minden magyarok bánatát és harcra hívta a sötét vizek partján kesergőket. Ahogy Móricz Zsigmond mondta Ady ravatalánál: „Az emberiség... még néma nyomorban hevert: Ady Endre már akkor a szabadságot zengte. A szívek gyáván és mindenbe beletörődve, korbács előtt meghunyászkodva gubbasztottak: Ady Endre mint egy fiatal isten szállott ki a magasba, s az egekig dobta az új igazságok lángoló igéit. A lelkekben siket és vak ködök gomolyogtak: Ady Endre lelkében már tisztán égett a felszabadulás örök fénye...” A magyarság előtt álló feladatokat 5 fogalmazta legteljesebben. Költő volt, a teljes élet megszólalta- tója. Így hathatott mindenkire serkentőleg: a harcosok a fegyvertársat látták benne, az esztéták a vers megújító ját. A század elejének jobbra törekvői egyszerre tisztelték Ady Endrében a költőt és a váteszt. A költőt, aki nagy lépéssel vitte tovább a verselés művészetét és a prófétát, a politikust, aki tízezer fokra hevített vas izzásával élte át nemzetének és a korabeli Európának nagy kérdéseit. Nincsen kérdése a korabeli magyar és európai történelemnek, amivel Ady nem birkózott volna. Százával vetette fel a gondolatokat, egy-egy strófájához, egy-egy cikkéhez köteteket kapcsolhatna lábjegyzetként a tudomány ma is. A szocializmusról, a militarizmusról, a cárizmusról, Kelet-Európáról, a kacskakezű császár mesterkedéseiről lényeges dolgokat tudott, s verseiben — a Magyar Ugaron, a Szentlélek karavánja, az Idő rostájában, a Mesebeli János, a Duna vallomása, a Magyar Messiások, a Magyar jakobinus dala, a Szétszóródás előtt — a magyar történelem számos tanulságát és feladatát fogalmazta meg a századelő és a jövendő nemzedéke számára. ÚGY ÉREZTE, hogy nemzete a betelő sors huszonnegyedik órájához érkezett, ha késik a feudális lomokat eltakarító forradalom, a magyarság kihull az idő rostáján. Demokratikus, független Magyarországot akar. tlgy érezte, az avult idillt robbantani kell, hogy a robbanás helyén nőjjön valami. Addig negyvennyolc és hatvanhét ellentétében gondolkodtak, Ady felismerte: a mameluk hatvanhetességgel és a sírva vigadó negyvennyolcassággal egyszerre szembe kell fordulni a szociális elégedetlenség talajáról, s a nemzetiszín zászlóra fel kell írni a szociális felszabadulás igéjét. Ezért ölelkeztette költészetében a magyar márciusokat és a vörös májusokat. Nemcsak a maga népére gondolt. A magyar Jaku- binus az „elnyomottak és összetörtek”, a „magyarok és nem magyarok” egyforma keservét dalolta, s a „magyar, oláh és szláv bánat” egygyökerűségét, a Duna kilesett titkát. Lírájában ott vannak a Kárpát-medence közös gondjai és vágyálmai. Benne is, mint Bartókban, József Attilábban és annyi jeles magyar alkotóban, ott élt a népek testvérré válásának eszméje. Jelzéseit, kiáltásait ezért fogták fel már életében Fölszállott a páva „Fölszállott a páva a vármegye-házra, Sok szegény legénynek szabadulására.” Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak, Hírrel hirdessétek; másképpen lesz holnap. Másképpen less holnap, másképpen lesz végre, Üj harcok, ú) szemek kacagnak az égre. üj szelek nyögetik az ős magyar fákat, Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat. Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig, í Vagy ez a mi hitünk valóságra válik. Űj lángok, új hitek, új kohók, új szentek, Vagy vagytok vagy ismét semmi ködbe mentek. i Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra, Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva. Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek, Vagy marad régiben a bús, magyar élet. a szomszéd népek költői, románok, szerbek, horvátok, ezért köszönthette a szlovák Hviesdosláv „hajnalókor- szak hőseként”. Lírája magyarságélménye, s forradalmi demokratizmusa felől érthető leginkább. Innen érthető, hogy még a szerelemből, pénzből, mámorból és istenkeresésből is gyakorta politikum lett nála. A MAGA ÉS N£PE sorsával birkózó költő egyetemes emberi titkok megfejtésére is törekedett. Átélte, érzékelte az ember helyét a mindenségben, Vállalta a pokoljárást. Az időhöz és helyhez kötött társadalmi élményt az egyetemesbe emelte, akárcsak Bartók tette a zenében. A késeie Adynál születik meg, a „minden egész eltörött” hangulatában a „csillagtávlat”, az új víziók. Korábban a magyar társadalmi forradalom sürgetője volt, most a világforradalom óhajtozójává válik. Az imperialista háborúval szembefordulva, rémlátomásoktól gyötörve, „kosarazott szájjal”, lefojtott tüdővel” írja az emberség vallomásait. „Ember az embertelenségben” — írja egyik leghosszabb verse fölé. (1916.) Akkor, amikor a szívét csakugyan puskatus zúzta, a szemét „ezer rémség” nyúzta. „Ember az embertelenségben: ez, ennyi a magyarság múlhatatlan, ércbeöntött békeszava, világajándéka, — mint Fábry Zoltán írja — Többet, szebbet nem mondhat, nem adhat senki ...” Igéi nem fakulhatnak; öröksége mindig időszerű marad. ötven esztendeje, 1919. január 21-én halt meg Ady Endre« Ady egy kecskeméti gimnáziumban L „Fölszállott a páva a vármegye-házra, Sok^szegény legénynek szabadulására.” Az Ady költészetével való találkozás legalább egy nemzedék számára élete döntő élménye volt. Idézhetnénk az írókat Móricz Zsigmondtól Németh Lászlóig, Szabó Lőrinctől Kodolányiig ennek bizonyítékául. De idézhetnénk őket annak tanúsítására is, milyen nehezen jöhetett létre ez a találkozás, mennyi akadály tornyosult elé. Más magyar költők sem jártak épp kikövezett úton, de az egyenesen megdöbbentő, hogy egy olyan formátumú költő, mint Ady, aki annyira vágyott „magát megmutatni”, a XX. század elejének fejlett kommunikációs viszonyai ellenére is milyen nehezen vált szélesebb körökben valóban ismertté. Idézzük csak az ifjúságára emlékező Veres Pétert! Lapokon át sorolja a Számadásban a kor másod« és harmadrangú magyar és külföldi íróit, akiknek műveit betűfaló éhségében elolvasta, Adyhoz azonban nem jutott hozzá. Ezt írja: „Hogy egy korszak legnagyobb íróit, Móriczot, Adyt, a jövendő igazi íróit ne ismerhesse meg nemhogy a nép, de még az irodalomra olyan éhes és fogékony törekvő ifjú se, mint én akkor voltam, az, azt hiszem, a világon egyedülálló gyalázata volt a magyarországi kultúrpolitikának.” De nemcsak a parasztfiatalok elől zárták el Adyt, Az értelmiségi ifjúság, a diákok is nehezen jutottak el hozzá. Csak gyalázni, ócsárolni hallották a felnőttektől, kevés kivétellel tanáraiktól is. Közkézen forogtak az Adyt gúnyoló rigmusok, sokan a költeményeiről készült paródiákat eredeti verseinek hitték — s nevettek rajtuk. S ha egy-egy értelmes diák mégis rátalált az igazi Adyra, ha újszerű szépsége megfogta a lelkét, tüstént belefojtották a többiek felé kitáruló, társakat kereső élményt. A Független Magyarország című lap 1910. április 29-i számából idézem: „A Markó utcai főgimnázium, diákjai kedden este hangversenyt rendeztek. A műsoron egy nyolcadik osztályos diák is szerepelt Ady- versek és Hoffmannstahl—Elektra egy jelenetének elmondásával. A programnak ezt a számát azonban félbe kellett hagyni. A hangversenyen ugyanis jelen volt Erődi Béla tankerületi főigazgató is, aki rosszallását fejezte ki az Ady-versek elmondása fölött." Az Adyt és az új irodalmat támogató, haladó szellemű lap cikkírója — némi rezignáltsággal — így kommentálja a történeteket: „Az eset apró kis iskolai affér, és a nyilvánosság elé csak annyiban tartozik, mert hozzá hasonló gyakran előfordul. Hogy Ady Endre kicsoda, nem kell mondani. Hogy a fiatalság, a diákok, minden előítéletektől mentes, forradalmi rajongással üdvözlik benne az újat, merészet, csodaszépet, érthető és örvendetes. Hogy azonban a középiskola nem vesz róla \— legalábbis hivatalos formában — tudomást, ezt nem lehet rossz néven venni. Ady sokkal előtte van korunknak, a középiskola pedig messze elmarad mögötte. Megszoktuk, hogy az iskola és az élet között még csak kapcsolatot se keressünk Mindezt azért kellett elmondanom, hogy világosabban kitűnjék, mit jelentett a Kecskeméti Református Főgimnázium Önképzőkörének az az 1907-ben vagy 1908-ban tartott gyűlése, amelyen Adyt szavaltak, s amelyre a volt diák, Molter Károly emlékezik Tibold Márton című önéletrajzi regényében. Érdekes lenne megtudni, ki volt valójában az, a Molter regényében Móréh Gyurkának nevezett tabáni proli gyerek, aki a Vér és aranyt elszavalta, aki Ho- lozsnyai Laci, az úrifiú, akadékoskodása ellenére is „megérezte”, „gyűlölködve szerette” Ady verseit: mi lett belőlük, merre vezetett az útjuk. Csak azt állapíthatjuk meg, hogy a megváltoztatott nevű szereplők közül Tibold Márton, az önképzőkör akkori elnöke, akinek bátor, de egyben diplomatikus magatartása lehetővé tette, hogy ne csak Ady-vers, hanem a szocializmusról szóló előadás is műsorra kerüljön az önképzőkörben — maga az emlékező író. Molter Károly. Az ő útja a haladó romániai magyar irodalom legjobb munkásai, legkiválóbb alkotói közé vezetett. De nem egyszerű, véletlenszerű eseménye volt-e az önképzőkörnek az, amelyet Molter regénye említ? Nem a megszépítő távlat mutatja-e azt is ilyen jelentősnek? Lapozgatom az iskolai évkönyveket. Az önképzőkör munkájáról szóló beszámolók nem tüntetik fel az el- , hangzott versek címét, az előadások közül Is csak né- hányét. Az önképzőköri könyvtár számára azonban nem sokkal az említett esemény után Ady következő köteteit szerezték be: Üj versek, Vér és arany, Az Illés szekerén, Szeretném, ha szeretnének. Megvették a Holnapot és Horváth János Ady-könyvét is. Ugyanakkor az iskolai nagykönyvtár is három Ady-kötetet vásárolt egyszerre, s a következő évben a Nyugatra is előfizettek. A könyvtári beszerzések, az önképzőkör;! és iskolai pályatételek és a tanárok programértekezései egyaránt tanúsítják, hogy a kor legjobb színvonalon álló, _s a polgári radikalizmus eszméit és törekvéseit segítő munka folyt a gimnáziumban azokban az években. Erre az időre emlékezve írta az iskola kiváló növendéke, Kecskemét utolsó fél évszázadának egyik kiemelkedő személyisége, Tóth László: „Számomra, s minden szegénysorsú diákja számára veteményes kert volt a gimnázium.” ö öt évvel Molter után, 1913-ban érettségizett, s ha a diákság Ady felé forduló érdeklődésében Molter regénye a kezdő pontot rögzítette, Tóth László már szinte meggyökeresedett Ady-kul- tuszról számolhat be. Már diákkorában rajongva szerette Adyt, s osztályfőnöke és magyartanára, Garzó Béla „a felső osztályokban mindig szentelt néhány percet Ady egy-egy újabb kötetének, a körülötte dúló harcoknak. Bátran és meggyőzően méltatta Ady jelentőségét”. Tegyük hozzá Tóth László szavaihoz: nem sok ilyen művelt és bátor irodalomtanár volt abban az időben. Hadd idézzek végül egy későbbi emléket is a 30-as évek végéről, saját diákkoromból. Ötödik gimnazistaként, első önképzőköri szereplésül Ady-verseket szavaltam a Kecskeméti Református Gimnázium önképzőkörében. Nem jobban és nem rosszabbul, mint az önképzőköri versmondók átlaga. Ennek megállapításával kezdte bírálatát volt kedves tanárom, Csikós Tóth Aladár. S aztán — számomra oly emlékezetesen — azzal folytatta, hogy Adyt nem érdemes, nem szabad középszerűen szavalni. Adyért lángolni kell, s ezt a lángolást, ezt a rajongó szere tetet érzékeltetni minden versének, minden sorának mondása közben. Ady költeményei lelke legmélyéről, népünk sorsának szenvedélyes vállalásából, átéléséből fakadnak. Ügy kell őket mondani, hogy beleborzongjunk a lélek mélységeivel, a nemzet sorsával való találkozás izgalmába, gyönyörűségébe. Ezekről a dolgokról beszélt, de sokkal szebben, megkapóbban, mint ahogy én harminc év távlatából megpróbálom visszaadni. Ennek az oly rokonszenves, az Ady iránti szeretetről kigyúló szemű, felhevülő szavú fiatal tanárnak — aki egyébként nem is irodalom-, hanem rajztanár volt — köszönhetem, hogy megtettem az első lépést Ady igazi megértése, megszeretése felé. Adyt olvasni, Adyt szeretni — állásfoglalás volt az új mellett irodalomban és politikában egyaránt. Tóth László, a fiatal újságíró az 1918—19-es forradalmak idején — politikai szervező és agitációs munkával egyidejűleg —■ irodalmi estet rendezett Kecskeméten, ahol Adyról beszélt, Adyt szavalt volt iskolatársával, a Szintén Ady-rajongó Szabó Ambrussal együtt. Ady és a forradalom elválaszthatatlan volt egymástól, s most, amikor egy fél évszázados távlatból emlékezünk a költő halálára, megállapíthatjuk, hogy az az iskola, amely verseit a tanulók kezébe adta, jó útravalót adott számukra a •forradalom felé. Orosz László
