Petőfi Népe, 1969. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-26 / 21. szám
A nagyváradi Ady-múzeumban Nélküle szegényebb lenne ez a század... ÍZ1 étszer nyílott alkalmam, hogy egy-egy kis időre elmerüljek a nagyváradi Ady-múzeum csodálatosan vonzó légkörében, s ha csak rövid percekre is, de átadjam magam az Ady-emlékek hangulatának. Első utam alkalmából sikerült arra is rávenni a turistabusz vezetőjét, hogy útban Nagyvárad felé álljunk meg néhány pillanatra Csúcsán, a híres Boncza- kastélynál, a^-1 Ady hosszabb ideig tartózkodott, s hová olyan kedves és feledhetetlen érzések fűzték. Elhanyagolt volt akkor az útmenti sziklára épült, fecskefészekre emlékeztető kis kastély, de később azt hallottam, hogy akadt gondozója, Goga Octavian, a neves román politikus és kiváló Ady-fordító özvegye személyében. Milyen sajnálatos, hogy a szokásos IBUSZ-utak programjában nem szerepel egyórányi elidőzés Csúcsán. (Nincs kifejezetten irodalmi, történelmi útiprogram sem erre a vidékre, pedig biztosan volna jelentkező bőven, pláne ha szakavatott idegen- vezetőt is adnának hozzá). Így aztán két esztendeje hiába szerettem volna ismét megállni itt egy pillanatra. Tovább robogtunk. Pedig mondják, már rendbehozták a kastélyt, s a hangulatos vidék is megérne néhány pillantást. A nagyváradi Ady-múzeumnak is csak futóvendégei a magyar turisták. Pedig nem csak Ady nagyváradi éveinek hű tükre ez a múzeum, de a nagy magyar költő világirodalmi, s főként a környező népekre gyakorolt hatását is jól szémlélteti. £ ok-sok Ady-emlék, s a halhatatlan költő hatása, ^ üzenetei a mának. Számos verse — a Páris- ban járt az ősz, a Proletár fiú verse stb. — román fordításban. Adyt méltató cikkek a világ minden tájáról, franciául, angolul, oroszul, németül, románul. Goga Octavian Ady-fordításai. A Magyar jakobinus dala románul, Jebeleanu fordításában: Dunare, Olt-la fel an graim, un grai domol sí moratur... S egy idézet a hazafiságról vallott nézeteiről: „Pélfy tisztelendő úrtól megtanultuk, hogy hazafias dolog a németet, szerbet, románt, tótot, szidni, így van? Ha így van, én ünnepélyesen kijelentem, hogy nem vagyak hazafi. Én minden fajt, nyelvet, vallást, meggyőződést és jogot tisztelek extra et intra A vörös Nap Harcot és dögvészt aki hoztál Babonás, régi századokra, Kelj föl, óh, kelj föl, szent vörös Nap Reám ragyogva. Csupa gyászt és feketét látok, Amint halódva széttekintek: Éjszakás, gonosz, részeg balsors Uz, kerget minket. Sokáig lesz, sokáig tart még A régi sors, a régi átok? Késlekedő, tunya vörös Nap Hozzád kiáltok. Nem akarok dühvei meghalni, Ajzott és visszatartott ívvel, Remény nélkül, fekete gyásszal, Fekete szívvel. Kel föl, óh, kelj föl, szent vörös Nap, Míg gyűlölök, vagyok és élek. Hatalmasabb, pusztítóbb lennél, Hogyha én nézlek. S ha te rám néznél, lángot küldnél, Amiként az meg vagyon írva, A gazokra. És én nyugodtan Dőlnék a sírba. hungariam. Sőt én az erőszakos magyarításnak sem vagyok barátja.” (Nagyváradi Napló 1901.) S a későbbi kedves, nagyváradi napokat idéző vers: A hosszú hársfa-sor. Poros a hosszú hársfa-sor, Holdfényes a püspöki udvar, Simulnak a városi párok, Vasúthoz futnak a kocsik.., A múzeum, mint egy kis sziget, vonzza a látoga- tókat. Nem a lelkes gondnoknő — aki szenvedélyesen és talán túlzott pátosszal szavalja Ady verseit — az oka, hogy az itt felhalmozott kincseket mégsem veszik alaposan szemügyre a magyar turisták. Rohannak tovább új látnivalók, látványosabb dolgok felé. Nagyvárad öreg utcája, a Kanonok-sor ma is tán olyan, mint a költő ifjú éveiben, itteni újságírósko- dása idején. Amikor szenvedélyesen ostromozta az „előkelő, feszengő, jómódról valló paloták” lakóit, akik a legmihasznább, legingyenélőbb emberek. Innen Indult hát a költő, a szenvedélyes hangú, harcos tollú publicista. Itt sétált ezen a fasoron, a hánsak alatt. Itt született valahol az Egy kis séta című karco- lata, amelyért háromnapi államfogházra ítélték. Huszonhárom mondat az egész, s alig 25 sor. Szinte csak egy lélegzetvétel, egy kiáltás. És szinte csak szárny- próbálgatás. Hol van ez a többi nagyhatású Ady- írástól? És mégis. Olyan sokat ért ez a hatalmasoknak, hogy még börtönt is kiszabtak érte — félelmükben ... rf^sak perceket töltöttem az Ady-múzeumban, egy félnapot tán Nagyváradon, s egyszer megálltam a csúcsai kastély mellett... Ennyi az egész. S mégis, ha Ady Endrére gondolok, az a táj, az a környezet jut eszembe, s mintha jobban érteném őt. Képes beszédét, hasonlatait, szimbolikáját, magyarságát... S verseit, mellyel félévszázad távolából is frissen, szenvedélyesen üzen a késői nemzedéknek. F. TÓTH PÁL Ady és Babits IFJÚKOROM első ámulásakor, amikor a titkokat rejtő nagyvilágra először kezdtem igazán rácsodálkozni, ő volt az egyik segítőm és mesterem. Ahogy Vergilius vezette Daniét túlvilági bolyongásain, úgy vezetett engem, a mindenben rejtelmeket és ijesztő mélységeket sejtő és látó eszmélni kezdőt az a költő, akit első verseinek olvasásakor örökre magaménak éreztem. Amikor verseit olvasom, ereimben ma is gyorsulni kezd a vér, agyam lázasabban dolgozik, szívem izga- tottabban dobog: sorai nem csak az agyamhoz, nem csak a lelkemhez, de egész lényemhez szólnak, ilyenkor újra és újra varázslat történik velem, szinte kifordít a sarkaimból, minden pórusommal, idegemmel azonosulok vele, hogy aztán — immár gazdagabban — ismét én lehessek én. Sorai életem legjelentősebb igéi lettek „kölyökkutyakorom óta” (Dylan Thomas szavaival), fel-felrém- lenek bennem ezek a tömény-izzású sorok, félsorok, szakaszok, szavak, versek, ismét és ismét megejtő izgalomba hoznak: nem hagynak békén, hozzá tartoznak, elválaszthatatlanul életemhez. „VAGYOK, mint minden ember, fenség, észak-fok, titok, idegenség, lidérces messze fény, lidérces messze fény.” „Én a halál rokona vagyok.” „Megcsókolom csók-kisasszonyt.” „Gőg és Magóg fia vagyok én." „Vak mestere tépi, cibálja, ez az élet melódiája, ez a fekete zongora." Sorolhatnám még sokáig, nagyon sokáig a mindenki által jól ismert sorokat. Ö, aki a lét nagy titkait kutatta, ő, aki megváltoztathatónak hitte a meglevő világot, ö, aki a hatalmasokat dörgő szavakkal ostorozta, s a létezés legmélyebb humuszába eresztette gyökerét, aki az örök-megújulásban, az eljövendő emelkedettebb életben hitt, ő, aki mindnyájuknál többet szenvedett, s aki mindnyájunknál többet élt, 6 tudta: eljön az idő, amikor igazán értik a költő szavát. Nem hiába és nem véletlenül írta, hogy „ifjú szívekben él”, és azt sem: hogy vérei a proletárok. Ady Endre minden pesszimizmusa, minden mély fájdalma, minden nyomasztó gondja, kínja, minden magányossága ellenére is hitt ebben az eljövendő új világban. EGY-KÉT volt harcostársa, a vele hasonló korúak közül még él. Néhányan meg csak a legutóbbi években távoztak el tőlünk örökre. öt korán megemésztette az élet. Am csak látszólag halt meg ötven évvel ezelőtt: szavaiban, soraiban, próféciát és igét, igazságot és jóslatot sűrítő verseiben tovább él. Ott él tovább az „ifjú szívekben”, és a tapasztalt, bölcs koponyákban, ott él harcos mindennapjainkban, szenvedésünkben és fel-feltörö örömünkben, álmainkban. Ady Endre örökre a miénk, elevenen élő jóbarátunk, testvérünk, mesterünk és bírónk. Nem a sziruposan — andalgó, szivárványszínűre festett egű költészet, nem a lilaalkonyatos, nem a méz- édesen elomló, nem a pózolós álnépies, nem az álszenten forradalmi, nem a felszínen politizáló költészet kell nekünk ma, hanem az élet értelmét szenvedélyesen kutató, törvényszerűségeket feltáró, titkokat megfejtő, igazságot és emberséget szenvedélyesen kereső költészet! Ady Endre költészete és a hozzája hasonlóké, MERT ő a miénk. Nélküle szegényebb lenne ez a század. És az eljövendő századok is. Varga Mihály „Akik mindig 1945. AUGUSZTUS 15-én a Nemzeti Bizottság 175/ 1945. számú javaslatára új utcaneveket fogadott el Kecskemét vár06 közgyűlése. A helyi mártírokon kívül ily módon megörökítették Dózsa György, József Attila, Bajcsy-Zsilinszky Endre és Ady Endre emlékét is. A hivatalos indokolás szerint: „olyan országos jelentőségű személyiségek, akik Kecskeméttel közelebbi kapcsolatban nem voltak, mégis illő, hogy nevük és emlékük fennmaradjon”. Régi adósságot törlesztettek ezzel. Születésének ötvenedik évfordulóján 1927-ben a Katona József Társaság elnöke így méltatta Adyt: „Nagy elfogultság, ha az lebeg szemünk előtt Ady megítélésénél, hogy annak idején az ő nevével tűzték ki a vörös zászlót. Élete egy tanulságos negatívum. Nem ösztönözheti Ady az ifjúságot hazafiságra, mert a magyar földet a lelkek temetőjének nevezi, a rónát ha- lálszagúnak ...” Később néhány egészséges gondolkodású polgár javasolta, hogy Katona József városában utcanév hirdesse a XX. század egyik legnagyobb költőjének dicsőségét. A költő magyartalanságára hivatkozva utasították el az indítványt. Hibáznánk, ha a hasonló állásfoglalások miatt csak néhány kurzusférfiút, politikust, betokosodott irodalmárt ostoroznánk. Tekintélyes nyugalmazott iskola- igazgatóval beszélgettem a napokban. Értelmetlennek minősítette egyik élő jelesünk költeményét. Adyra hivatkozva próbáltam meggyőzni: „Lám, őt is kinevették ...” „Igazuk is volt” — vágott szavamba. Még van mit tennünk tehát Ady népszerűsítése érdekében! Ismerjük költészetének hatását? Gondolatai nemcsak az irodalmi közvéleményben gyűrűztek. Az „újakra készülők” valamennyien szövetségesüknek, lobogójuknak ekintették. Kecskemét és Ady kapcsolatait vizsgáltatva csak erősödik ez a meggyőződésünk. IGAZ, a költő sohasem járt itt. Sajnáljuk, hogy a helyi sajtószövetség radikális vezetőségének sem sike- Ült őt Kecskemétre csalni. 1912-ben hívták meg „a or legnagyobb költőjét”. Végül is barátja, Révész Béla és Kosztolányi Dezső vett részt a balul sikerült ünnepségen. Költeményei — és ez a fontos — a század első évtizedében értő lelkekre találtak. Már 1908-ban közölték Ady Endre verseit a helyi lapok. A Kecskeméti Újság egyik cikkében azt ígéri, hogy — többek között — Ady Endrétől is kapnak írásokat. 1913. május 8-án valóban megjelent a „Szaffó a vonaton” címú tárca- novella. A Magyar Alföld a foghíjas irodalmárokkal, az elaggott féltehetségekkel szemben Bródy Sándorra, Ady Endrére hivatkozik, mint akik megértették a kor fejlődésirányát, akik érzéseiket a tömegek lelkében feloldva fejezik ki. Peterdi Andor bámulattal köszönti a „holnap fiait” élükön Adyval. A Petőfi Munkásszínjátszó Egyesület tagjai is szívesen tolmácsolták költeményeit. Visszaemlékezésekből tudjuk: a forradalmi gondolkodású ifjak, Tóth László, Horváth Ambrus, Vágó Béla, Hajma József és társaik sűrűn forgatták versesköteteit. Szép jelkép: az első szabad május elsejei ünnepségen, 1919-ben, Simon István elszavalta Ady „Felszállott a páva” című versét. A hatás leírhatatlan volt. Héjjas Ivánék ezt sohasem bocsátották meg neki. A fogságban különös kegyetlenséggel az ütlegelések között újra és újra elmondatták vele a költeményt. Szomorú helyzetében is tudta, hogy „elveszünk egy szálig”, de azt is hogy „nem marad — örökké — régiben a bús magyar élet’1. KODÁLY Zoltán, városunk nagy szülötte Ady Endrét a legnagyobbak közé sorolta és számtalan művét megzenésítette. Az „Akik mindig elkésnek” című hatalmas vegyeskar itt hangzott fel először, még 1934- ben. A mester élete utolsó óráit Ady szellemi társaságában töltötte. Kórházi asztalán egy félig elkészült kompozíciót találtak. Ady prófétikus sorai ihlették meg: „aki csak élt más könnye árán, rettenetes, rút véggel pusztul”. Most, halálának ötvenedik évfordulóján forradalmi gondolkodásmódját, újra és újra megújuló költészetét idézve megállapíthatjuk, hogy hiába féltették tőle a magyar ifjúságot. Példája él és hatni fog az egymást váltó nemzedékek szívében. Ady és Csinszka Heltai Nándor
