Petőfi Népe, 1968. november (23. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-24 / 276. szám
“ A folyamok bennünk szélesednek A világűrtől tisztára mosott szomorú vagy vidám reggelek öntik elém a ricsajt, az emberi párát, a gyűrött arcokat: az alkoholszagút, a lárva-szeműt, a mocskos beszédút, a hízelkedőt, a kedveset, a morcosat. mindenfelé a fájdalom-egyenes síneken És a legtöbb vonat is reggel indul s az áporodott vagonokban az utasok űrhajókról beszélnek. A fény is vakít, ha vádlón égeti szemem, hogy szinte üvöltök s vajúdni kell a belőlünk jövőért, ami a holnapunk lesz. Ma arcunkra fagy a verejték, biztatjuk egymást: ne lankadj, ne csüggedj! Belenevetünk a sors aknáiba s ha már zuhanunk, végső mentségnek ott az eszme, mely önmagunkba bukni nem hagy, mert újra dong lábunktól az út, ha megyünk a nappalok traverzei alatt — átitatva savakkal, sóhajokkal — füstmarta szemmel, és nagyon szeretnénk együtt dalolni már a világ madaraival. Bizony, az ember nagy fémtűi átszurkálták az egek szemhéját s túllátunk a sörényes gondokon, a lélek útjainak fagymarta gödrein, és az értelem tiszta vizében fürödnek már a cselekvés bokrai, mert a folyamok bennünk szélesednek. S én megyek a rozsdás háztetők között, papírok szóródnak kezemből zizegve, immár szabadon, nem félve semmitől dobolnak bennem a gépek. Átvonul szememben a kor, nem fanfárokkal és zászlókkal, csak a hétköznapok toronydaruival, nyikorgó csigákkal, kötelekkel, amiket poros ujjakkal penget a szél, hogy eljátssza nekem a szocializmus izmokra tapadt énekeit. Polner Zoltán: , A madár Ha utánad lopódzom a csillagok sása között a kristálytöltetű vad szelekben, az erdőn túl a hajnali napot elönti a düh. A sömlyék zöldes üvegén eltűnik lábad nyoma, csak az ég kékjében beszélgetnek rólad az űrbe támaszkodó jegenyék. Te sugaras mezőket gázló madár: arányló fákat hullató vidék boldog ki tollad megtalálja és megfejti benne a nyár színét. Bozsó János rajza EGY ESZTENDŐ leforgása alatt másodízben rendeznek Kecskeméten kiállítást általános iskolások képzőművészeti remekeiből. Elsőnek a Cifrapalotában rajzbemutatót láthattunk, most pedig a Katona József Múzeum négy termét tölti meg az a 82 batikalkn- tás, amelyet a kecskeméti, keceli, kiskőrösi és fülöp- szállási általános iskolás szakkörök tagjai készítettek. Hadd tegyük hozzá mindjárt az elején: ez a kiállítás — egyrészt a „műfaj” súlya, másrészt a kiállított anyag minősége folytán — rangosabb az előzőnél. Mi teszi vonzóvá, érdekessé és fölöttébb kedvessé a mostani kiállítás anyagát? Mindenekelőtt a gyermeki fantázia százszínű varázslata, a belőle áradó kristály- tiszta lélek és az életből ellesett, szinte elszámolni is nehéz téma variáció. Csak úgy találomra a legjobbakat: Árvái Ekelka (Kecel): Beszélgetők című képe: Gibert Margit (Kecel): Bárányka; Csetkó Mária (Kiskőrös): Madárijesztő; Koszta Zsófia (Kecel): önarckép; Szil- berhom Erzsébet (Kiskőrös): Aratók; Varga Erzsébet (Fülöpszállás): Pletykáló varjak című képében a játékos költészet elemei fedezhetők fel, Kutyifa Márta kiskőrösi kislány Öregszőlői pincék-je pedig amellett, hogy a természetet másolja, sugallja a szülőföld sze- retetét is. Százszínű varázs néz eredetű textilfestő művészeti ág a teremtő fantázia mellett nagy technikai felkészültséget, türelmes pepecselő munkát kíván. Nehéz tehát annak a dolga, aki batikolásra adja a fejét. Vonatkozik ez mind a pedagógusra mind a diákra. Mert nemcsaka tanulókat kell ehelyütt dicsérni, hanem az őket oktató pedagógusokat is, akiknek odaadó munkája nélkül nem gyönyörködhetnénk a vasárnap megnyitott kiállítás kedves, vonzó tárgyaiban. KÁDASI LASZLÖ, a megyei tanács vb művelődés- ügyi osztályának vezetője megnyitó beszédében többek között ezeket mondotta: — Az olvasó nemzet, az éneklő ifjúság jelszavai mellett jogosnak érzem a rajzoló ifjúság jelszavát. Még akkor is, ha a gyerekek zöméből nem művészt, hanem dolgozó embert, a művészetet értő, becsülő közönséget nevelünk. Így igaz. Ezek az alkotások nem művészek produktumai. Az is lehet, hogy közülük egy sem lesz festő, rajzoló. Az eredmény mégis dicséretes és egy kicsikét csodálatos is. Bizonyítéka annak, hogy gyermekeink lelkivilágát sok-sok szépség, jóság telíti napról napra. Balogh József Ám elemezzük tovább. Koszta Zsófia másik képe, a Gyermekek tanítónővel érdekes, eredeti megoldás. A gyermekek fölé magasodó tanítónő ötletesen hangsúlyozza a tanító és tanítvány viszonyát. Kis Zsuzsa (Fülöpszállás) : Állatkertben című munkája színes, több dimenziós látáskészséget bizonyít. Váczi Tamás (Kecskemét) Tornyok elnevezésű batik-kompozóciója a lényeget sűrítő, dús mondanivalójú ábrázolás. Csősz Eszter (Fülöpszállás) nagyanyjáról készített portréja érett, további reményekre jogosító mu. De megemlíthetnénk valamennyi alkotást, hiszen a ssíirinek volt miből válogatni, száznál jóval több pályamunkát nyújtottak be a kiállításra. Közülük — mint már mondottuk —, nyolcvankettő került a négy kiállítási terembe. KÉRDEZHETNÉNK: ez az igényes, számtalan munkafázist igénylő művészkedási forma hogyan vált népszerűvé nem egészen egy évtized alatt iskoláinkban? Szinte minden évben újabb szakkörök törnek az élre, közülük a Keceli Arany János Általános Iskola batikoló kisdiákjai már világhírre tettek szert. Nem múlik el gyermekrajz-kiállítás külföldön, hogy megyénk általános iskolásai ne hoznának haza fődíjat. Az sem véletlen, hogy a keceli Rácz Rózsa 300 ezer pályamunka közül egyedül kapta tavaly az indiai köztársasági elnök nagydíját. Nehezen felmérhető szorgalom, kimeríthetetlen igyekezet van az eredmények mögött. A batik, ez az indoJ egyset Á mester rossz szerszama Tíz heten at tartott a televízióban Rodolfó mester műsora, a Képzőbűvészet. Az elnevezés kissé logikátlan, de illik a téma könnyű voltához. S azonfelül utal arra is, hogy ez valóban nem bűvészképző tanfolyam. Legfeljebb afféle kedvgerjesztő bepillantás a műhelybe, hogy a néző abba a hitbe ringassa magát: ellesett valamit a Titkok Titkából. Ha jól odafigyelt, még talán maga is elszórakoztathatja majd a társaságot (ámbár a Televízió nyilvánossága után aligha akad olyan társaság az országban, amelyiknek újdonság lesz néhány egyszerű kártyatrükk), s mindenesetre a bennfentes érdeklődésével nézi legközelebb a bűvészeket. Tehát okvetlenül megnézi őket. Amivel azt akarom mondani, hogy ha sokkal okosabbak nem is lettünk ettől a műsortól, jó propaganda volt a bűvészeinek, pontosabban szólva: a bűvészeknek. Annál kínosabb bizony, hogy a szakma — úgy is mondhatnám: a Rend, mivelhogy ez a foglalkozás afféle beavatottak szövetsége — tehát a Rend hazai nagymestere, a valóban minden titkok tudója, a lenyűgözően ügyes és fölényesen biztos Rodolfó éppen csak egyet nem tud: beszélni. Illetve beszélni tud. Néhány alkalommal személyesen is tanúja voltam, hogy akár órákhosszat szóval tartotta a hallgatóságot, boszorkányosán félrevezetve bennünket a szőáradattal éppen akkor, amikor legjobban kellett volna figyelnünk arra, amit csinál... Beszélni tehát tud, bőven, okosan, szellemesen is — csak éppen helyesen nem. Mint megfigyelhették, „közepébe” helyett Rodolfó mester következetesen azt mondja: közepibe — „ide teszem a kártyát a csomag közepibe” — s ,,-ban”, ,,-ben’’ helyett azt, hogy ,,-ba”, „-be”. „Itt van ebbe a csomagba négy ász ...” Ám ez még csak hagyján. Hanem amikor legutóbb egymás után háromszor mondta Rodolfó mester, hogy: „Na, melyiket válassza Marikám, mondja meg nekem, melyiket válassza, szóval ezt válassza!...” — akkor sok-sok nézőtársammal úgy érezhettük magunkat, mint akiket fültövön csapott a mester. Fél ország hallotta, tíz, illetőleg az ismétlésekkel együtt húsz alkalommal, ráadásul hét végén, amikor legnépesebb a nézők tábora (én is így lettem részese az élvezetnek néhányszor).' Mért háborgók? Mert ártalmasnak tartom a pongyola beszédet, különösen nagy nyilvánosság előtt. S legkivált a „suk-sükölést”; minden vétkek között, amit a szép beszéd ellen manapság elkövetünk, a legcsu- nyábbat és a legragadósabbat. Azt a hibát, ami Rodolfó mesternél is a legjobban bántotta a fülünket. A „válassza” a „választja” helyett. A láthassuk, tudhassuk, tehessük — a láthatjuk, tudhatjuk, tehetjük helyett. Meg a „tarcsa”. Nemcsak a tartsa helyett (ami jó, mert betű szerint ejteni ezt a szót nevetséges finomkodásnak hatna), hanem a tartja helyett is. Jó, jó, mondhatná ezek után valaki, minek kell ezt a dolgot úgy felfújni? ... Azért, mert ha tetszik, ha nem — felfújódik! A nyilvánosság miatt. Mert sokan hallják. S az, aki tudja, hogy rosszul mondta az illető, elhúzza a száját: Megvan a véleményem!... Aki pedig nem tudja, azon ront... Terjed a ragály!... Na és? Mit lehet tenni? — mondhatná megint valaki. — Hányszor hallani ilyet a rádióban, televízióban! A riportalanyoktól. Meg amikor nyilatkoznak egyesek... Ez igaz. S az egyszeri szereplővel csakugyan nincs mit kezdeni. De Rodolfó mesterrel például egészen bizonyosan próbát is tettek, s előbb megbeszélték vele a műsort... Eközben számtalan alkalom lett volna, hogy figyelmeztessék. Nyilvánvalóan azonban senki se szólt rá, hiszen olyan angyali ártatlansággal ismételgette ki tudja hányszor, hogy „Melyiket válassza Marikám?” De vajon miért nem szóltak? Ez itt a legizgalmasabb kérdés, ök sem tudták volna? Nem. Az igazság az, hogy nem mertek szólni. És tegyük a szívünkre a kezünket, Kedves Olvasó: mi mernénk? Félelemből — mármint a kellemetlenségektől való félelemből vagy tapintatból, vagy közönyből — mi nem hallgatnánk? Megtörtént már, hogy szóltunk a barátunknak vagy a kollégánknak? Vagy az igazgatónknak?
