Petőfi Népe, 1968. november (23. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-24 / 276. szám

Sz. Lakács Imre:

Számoltam

az estéket

A z emberrel olyan sok buta história megtörtént Mint például a piros kiscsizmáké. Kirakták a kirakatokba, a Mikulás elvitte, széthordta a gyermekeknek. Sok cipőt megtisztítottak ilyenkor, fogadalmakat mondtak, mert hát a csizmának is van ára.

— Anyu, vegyél nekem piros csizmát — mondtam.

— Piros csizmát? — csodálkozott — Miből?

— Pistának van, abban jár az iskolába.

— Ha neki se lenne, kinek lenne?

— Csizmát akarok — rángattam anyám kezét.

A malmosék Pistája büszkélkedett Mutogatta fűnek, fának.

— Idenézzetek. Nektek sohase lesz Ilyen.

— Nekem lesz, még jobb is — mondtam.

— Nekem is, nekem is — kiabálták a többiek.

— Ha látom, elhiszem.

Délután megkömyékeztük, felkínáltam a zsebemben levő két diót ha egy percig ideadja. Szerettünk volna abban csizmában lépkedni néhányat. Hiába kínáltuk a szentjánoskenyeret, ceruzavégeket, csak a fejét rázta Nem hajlott a szóra

— Úgyse adom.

— Elhozom neked a Fekete Pétert.

Nemet intett

Közeledett a szombat Apám akkor járt haza. Megírtuk neki, hogy csizma kellene. Elkopott már a bakancs, piros csizmát várok.

Esténként odasimultam anyámhoz, ■ csodálatos meséket hallgattam a télapóról, a kimeríthetetlen puttonyról, meg a szépen szóló csengettyűről. Igyekeztem az iskolában. Feleléskor megdicsért a tanító néni és az első padbe ültetett. Hátha, majd az ajándék is meglesz. Az új csizma. Kinyújtom a lábamat a pad alatt A dobogóról éppen odalátni.

Számoltam az estéket Aztán vaskóval megtisztítottam ázott bakancsomat morzsolt csutkával megdörzsöltem. Vártam. Hetenként egyszer érkezett apám, messziről, fáradtan. Mosakodott, evett, és nekidűlt az ágynak. Néha köfiécselt. Hétfőn hajnalban már ment Sötét reggeleken Indult és mindig megcsókolt

— Majd írok — mondta. Am sohase hozott tőle levelet a postás.

Akkor este vártán. Elfújta anyám a lámpát. Hideg szelek rázták meg ablakunkat

— Hó iesz — szólt anyám,

— Én szeretem a havat

— Hideg lesz.

— Kimegyek az új csizmában. Jó?

Nem szólt. Magunkra húztuk a dunyhát Megérkezett apám. Elößzedegette az ajándékokat, az asztalra tette. Lecsuktam a szemem. Azt hitték, alszom. De figyeltem. miket raknak ki a tarisznyából. Néhány szem cukrot és szentjánoskenyeret

— Alszik?

— Várt nagyon. Elaludhatott.

Tbehogy aludtam. Sírni szerettem volna. Nem lát- tam sehol a piros csizmát.

— Nagyon várta — mondta anyám.

— Csizmára nem futotta. Sehogyan sem futotta.

Pedig nekik használnánk vele. Megkímélnénk őket az enyhe lenézéstől, a titkon váltott fintoroktól, a butaság látszatától (akkor is, ha egyébként szakmailag okos, rátermett emberek). Mert bizonyára nem szándékosan törik kerékbe nyelvünket. Negyed századdal a felszabadulás után senkinek sem kell csúnya beszéddel bizonyítania, hogy „népi káder”.

Ismerek egy igazgatót, akit a titkárnője szoktatott le a suk-sükről, meg arról, hogy: Nem-e lehetne elvtársak?”, meg arról, hogy „tudnák”. Megmagyarázta neki, hogy a „nem” tagadószóhoz, valamint az igekötőhöz sohasem szabad odaragasztani az „e” kérdó- szócskát, s a feltételes módban mindig ,,-nék” járul az igéhez, nem pedig ,,-nák”. Innék, ennék, aludnék, tudnék ... Ha pedig úgy érzi, hogy kitörik a nyelve ebben: Nem lehetne-e, elvtársak? (mert három e betűt kell egymásután mondania), akkor csak kérdezzen ,,-e” nélkül, úgy is megértik. S könnyű megjegyezni a többit is: Nem kellene-e?, nem szabad-e?, s „El-e tudnák menni?” helyett: El tudnék-e menni?

Ez az igazgató remek ember. Okos, s nemcsak okos, hanem meg van áldva józan bölcsességgel is. Hogy nem-e sértődött meg? (ugyebár így: Hogy nem sértődött-e meg?, vagy így: Hogy megsértődött-e?). Nem, éppenséggel nem. Sőt, hálás volt érte. S eljött az idő. amikor ó igazította ki a munkatársait, osztály- vezetőket, műhelyfőnököket — ha vétettek. Környezetének azokról a tagjairól pedig, akikről akkor már tudta, hogy ismerték ezt a hibáját, nem volt túlságosan jó véleménnyel. Igazat is kell adnunk neki.

Ritka volna az ilyen ember? .Más talán megneheztelne érte? A tekintélye lejáratásának venné?

Meglehet. Sajnos. De gyanítom, hogy az olyan főnökkel más baj Is van.

Én senkit sem akarok uszítani. Ahol lehet, mindenesetre meg kell próbálni. Mint ahogy a Televízió illetékes szerkesztőiének vagy rendezőjének is meg kellett volna kockáztatnia, hogy esetleg megbántja Rodolfó mester érzékenységét, ha megmondja ennek a kivételes képességű bűvésznek, hogy tudása, eszközei tökéletesek, csak egyetlen egy szerszám a kelléktárában, a nyelv az, amit még csiszolni, alakítani kell. Kötelessége, s nem is kerül olyan nagy fáradságba.

Mester László

Ismét sötét lett a szobában. A szomorúság feküdt

mellém. Hétfőn iskolába mentem. Ültem a padban, s lábam önkéntelenül magam alá húztam. A malmosék Pistája meglökött,

— Kaptál csizmát?

— Kaptam. Szebb a tiednél.

— Az enyémnél?

— Annál.

— Hazudsz. Nincs csizmád, csak rossz bakancsod.:

A tanítónéni betűket rajzolt a táblára. A sarokban

hatalmas kályha ontotta a meleget. Az ablakok megremegtek néha, kint erősödött a szél. Az első hó elolvadt az éjszaka.

Lassan, bátortalanul kinyílt az ajtó. Odanéztünk. Mezítlábas Berci lopakodott a terembe. Halkan, félve köszönt. Aztán megállt az ajtónál.

— Hát te? — kérdezte a tanító néni. — Hol csavarogtál?

— Otthon. Nem engedtek előbb.

— Miért?

— Azt mondták, most már ne jöjjek. Majd tavasszal.

— Tavasszal?

— Persze. Ha jó idő lesz.

A tanító néni most figyelte asak meg jobban Bercit. Ott állt a kályha közelében mezítláb. Semmi újdonság nem volt rajta. A rossz sityak, szakadozott kabát, mind a régi.

— Te még mezítláb jársz?

— Én mindig mezítláb járok. — mondta halkan.

Szünetben a kályha köré gyűltünk. Tenyerünkkel fogtuk fel a meleget. Berci közénk furakodott. Melegítette a lábát. Pirosra csípte a hideg, a megkeményedett bőr lángolt, mint malmos Pistának a csizmája.

— Fázol? — kérdeztem.

— Itt nem fázok.

A malmosék Pistája is odajött. Nevetett, osúfolódott.

— Te már új csizmát kaptál Berci, pirosabb az enyémnél.

Berci nem szólt. Visszahúzódott az utolsó padba. Egyedül ült ott, amióta iskolába jártunk. Nem jeleskedett a tanulásban. Mindent eltűrt. De olykor-olykor »dalöktük neki megmaradt tízórainkat.

Tanítás után vállamra akasztottam a táskát, fülemre húztam a nagy kucsmát. Sorban mentünk. Berci a leghátulján. Amikor elhagytuk a Kocsis boltot, előre futott Szaladt hazáig.

— Ennyire süt a csizmád? — nevetett malmosék Pistája.

erei attól kezdve kimaradt az iskolából. Eleinte fel se tűnt senkinek. Csak amikor a megmaradt tízórainkat kínáltuk volna nem jelentkezett senki.

Nem tudtam nevetni. Es azon az estén megkértem anyámat, ne vegyen nekem piros csizmát. Soha többé.

DEVECSERI GÁBOR:

Három csendélet

\ 1í Egy fa alatt karosszék.

< A karosszék fölött fa.

< Köröttük kert.

) Mindez a kert közepén.

) Itt egykor emberek éltek.

S Ez az egykor most van.

S Tiszteljük magunkat

> 2.

I A gondolataim fehér libák.

> mik szétszórva, zöld égen legelésznek,

5 mert pihennek és szabadságot adtam

s gazdájuknak, az észnek.

I 3? A bimbó oly kevéssé vár, akár a nyomda,

1 míg nézem és töprengek, ő magából

5 az elhatározott formát kinyomja,

s mely illatos és szép, akár az álom:

< kár volna korrigálnom.

TJitz Béla: Önarckép

Kőhegyi Mihállyal

Ha valaki egy-két órát beszélgetni akar Kőhegy Mihállyal, a Bajai Tűr István Múzeum főrhunka társával, készüljön fel arra hogy figyelmét ez idő alaí állandóan koncentrált ké széniéiben tartsa. A zömöl: testalkatú, erőteljes fiatal tudós ugyanis rendkívü gyors észjárású ember, akinek imponálóan önálló gondolkodása kifinomult humorérzékkel párosul. Szereti magát szellemes nyelv: fordulatokban kifejezni, tehát korántsem tartozik azok közé, akiknek nagy tárgyi tudása száraz és jellegtelen stílusban nyilvánul meg.

Amíg eljutott a múzeum főmunkatársi fokozatáig hosszú és kacskaringós utat kellett bejárnia. Az már nem lehet megható rozni, hogy a katymári kis

diák álmaiban, a lélek in- _

díttatásaiban hol van ennek az útnak a kezdete, időben azonban pontosan emlékszik rá Kőhegyi Mihály. Sólymos Ede, a-múzeum jelenlegi igazgatója 1951-ben Katymáron járt, mert úgy hallotta, hogy aranypénzeket találtak. Éppen az édesapánál, idős Kőhegyi bácsinál érdeklődött, aki akkor hivatalsegéd volt a tanácsházán, s ilyen minőségben a legjobban tájékozottak közé tartozott. Pénz ugyan nem volt, de kiderült, hogy a fiú — Kőhegyi Mihály — szintén szereti az ilyen régi dolgokat, van is már neki egynéhány holmija.

— Innen már viszonylag könnyebben ment a dolog ■— vallja mosolyogva a fiatal muzeológus. — Ez a könnyebbség persze csak nagyon relatíve értendő, mert amikor Bajára, a középiskolába kerültem, egyúttal a múzeumban is dolgoztam: könyvek rendezését bízták rám, s egyéb apró munkát, ami nekem igen nagy önbizalmat adott. Szerettem a csöndes szobákban búvárkodni, ismerkedni olyan írásokkal, tanulmányokkal, amelyeket máshol aligha találtam volna meg. Ebből persze konfliktusok származtak az iskola és a múzeum között. Bevallom, nem voltam a legjobb tanuló. Jobban érdekeltek a könyvek, mint a tantárgyaim. Sokszor megtörtént, hogy otthon megvirradt rám egy- egy, a népvándorlás korát tárgyaló munka fölött — menni kellett az iskolába.

Még középiskolás korában elkészítette a megye községeinek úgynevezett helységkataszterét, amely könyvalakban most ott áll az egyik szekrényben, s nagy hasznára van a muzeológusoknak. Híre megelőzte az egyetemen, mégsem volt könnyű ottani helyzete. Rájött, hogy akármennyire is igyekszik, nem tudja „be- hoznii” olyan évfolyamtársai előnyét, akik az otthon levegőjével magukba szívták a műveltség alapjait. Ez váltotta ki belőle azt a reakciót, hogy akkor „legalább” a tanulásban mutassa meg, mit tud, mire képes. S az egyetlen parasztszármazású hallgató az évfolyam élére küzdötte magát.

— Természetes, hogy diplomával a zsebemben ide jöttem vissza, Bajára, s hozzáfogtam régi tervem és elképzelésem megvalósításához: Áshattam! Nos, ennek a munkának azonban mégsem lehet csak nekiugrani — magyarázza élénk kézmozdulatokkal, arcmimikával kísérve szavait, s én minden idegszálammal az asztalon levő papírra figyelek, mert oda rajzolja a madarasi hun temető sírjainak elhelyezkedési szisztémáját. Említettük már, hogy a népvándorlás korának tudósa Kőhegyi Mihály és a Madaras melletti sírmezőből az ő irányításával eddig több, mint kétszáz halmot és lapos sírt tártak fel, s bennük a késő szarmata korban élt nők és gyermekek csontmaradványaira bukkantak.

— A madarasi leletekkel és bizonyítékokkal most egy egész sor korábbi, szilárdnak hitt feltételezés, sőt meggyőződés halomra dőlt, kezdhetik elölről az egészet sokan — mondja mosolyogva. Minden joga megvan erre. Hiszen fiatal kora ellenére már tekintély a szakmabeliek között, olyan ember, aki nemcsak beszél, hanem bizonyít. Sőt először bizonyít, aztán beszél, ha valaki nem érti egyszerre bizonyítékait. Egy ilyen rövid, csupán bemutatónak szánt írásban nehéz megmagyarázni, hogy mit jelentenek a madarasi ásatások a tudomány számára, de kétségtelen, hogy ennyi eredménnyel, sőt a felével megelégednének sokan egy életre, ö azonban nem így vélekedik.

— Többet kellene dolgozni. Igaz, hogy az országban mi ásunk legtöbbet évenként, úgyszólván mindig kint vagyunk a terepen. De írni, írni is muszáj. Ügy gondolom, hogy a telet az idén is jól ki tudom használni erre. Ilyenkor szoktam különböző tudományos lapoknak cikkeket küldeni, ezek azonban nem elégítenek ki — recenziók, ismertetések, némi saját véleménynyel ...

Persze, idő még van bőven. Alig több harminc* évesnél,

Gál Sándor