Petőfi Népe, 1968. november (23. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-24 / 276. szám
I9B8. november 24, vasárnap 7. oldal Bácsszőlősön van-e a világ vége? Találomra megállítod egy embert az utcán. — Hogy érzi magát Bácsszőlősön? — Mintha a világ végén lennék. Csak itt nem tudom lelógatni a lábam. Maga is jót mosolyog a szellemes válaszon, s már fordul is, megy a dolgára. Én az iskola felé kanyarodok. Amint belépek a kapun, elhalkul a gyerekek zsivaj gása, kíváncsian néznek, mint idegent. Talán tanfelügyelőt látnak bennem. Ez az „aggodalmuk” azonban pillanatok alatt elpárolog, mert amikor leülünk Völgyi György igazgatóval a szobában, odakint változatlan hangerővel tombol a szünet. Fiatalok — tanulás — pénz — Hová mennek azok a gyerekek, akik elvégzik a nyolc általánost? — Beszéljünk konkrétan! — javasolja kérdésemre válaszolva az iskolaigazgató. — Tavaly 26 gyerek fejezte be nálunk az általánost A mezőgazdaságban alig maradt közülük valaki. Jelentkeztek ugyanebben az állami gazdaságba, ahol mezőgazdasági szakmunkás- képző tanfolyamot végeztek, de utána változatlanul annyi maradt a fizetésük, mintha nem is jártak volna tanfolyamra. Egyszer— kótszer megkapták ugyan 10 százalékkal magasabb fizetést, de aztán az is „elkopott”. Ilyen körülmények között valóban nem vonzó a mezőgazdasági pálya. Mit tesznek tehát a gyerekek, a bácsszőlősi fiatalok, merre mennek? Természetesen oda, ahol jobban járnak, ahol többet keresnek. Érdekes dolgok derülnek ki, ha ezt közelebbről vizsgáljuk. Még az is, aki képességei szerint tovább tanulhatna, nem az iskolák felé irányozza lépteit, hanem az Iparba. Így számolnak: aki középiskolát végez, keres 1200 forintot, de aki a nyolcadik után ipari tanuló lesz, szakmával a kezében két-három éven bélül háromezret is megkereshet havonta. — Anyagiasak a gyerekek! No, nem maguktól, a szülők oltják beléjük ezt a felfogást. Az egyik leggyengébb tanuló túlkorosként kimaradt az iskolából. Elment állatgondozónak a tsz-be, s ma ő keres a legjobban társai közül. A másik kislány, aki igen éles eszű, jófejű, gyerek nem tanulhat. A szülei megtiltották neki — mondja Völgyi György igazgató. Nem az a baj — félreértés ne essék —, hogy a gyerekek szakmát akarnak tanulni, hanem, hogy nem látják értelmét a középiskolában való továbbtanulásnak. Ez azonban már nem csak bácsszőlősi probléma ... Hogy itt volna a világ vége? Ezt megcáfolja Mon- dovits Mihályné tanítónő, aki jólérzi magát a faluban: szép lakásuk van. hivatásának, férjének és családjának él. Szórakozás? Egy könyv, televízió, és minden. Még a munkát is lehet szórakozásképpen végezni. Schoblacher József testnevelőnek ugyanez a véleménye, ö egyébként falubeli és nem is olyan régen még tanító bácsinak szólította mostani igazgatóját. JÓ itt, de elmennék... A homokúton visszakanyarodom a tanácsházához. Kora délután van. s Eckert Veronikát munkába merülve találom az egyik szobában. Egyedüli nő a tanácsházán, adminisztrátor. rületen. örülök, ha az iskolai anyaggal foglalkozhatok. Most járok a közgazdasági technikum harmadik osztályába. Nem lesz soha semmi? Kinézek az ablakon. A művelődési ház mellett új épület emelkedik: családi ház, szomszédjában a másik, már teljesen kész. Emitt szép, néhány éve Végre Hajósról kilencszázan járnak el dolgozni. Hajnalonként jönnek értük a buszok, teherautók és viszik őket 50—100 kilométerre az állami gazdaságokba: Kiskőrösre, Izsákra, még a Dunántúlra, Szekszárdra is. Az eljárók javarészt asz- szonyok. Csupa szakképzet- len munkás. Kapálni tudnak, gyomlálni, meg minden egyebet is, ami a szőlő- és gyümölcskertészetekben nem végezhető el géppel. — Szeret itt élni? — Hát! — és felhúzza a szemöldökét, vállát, aztán nagyon határozottan mondja, hogy igen, csak lenne egy kicsivel több a fizetése. — Ha alkalom kínálkozna arra, hogy elmehetek, akkor egy percig sem maradnék. Bácsszőlősön úgysem lesz soha semmi. Régi filmeket hoznak, a színház poros operettekkel jön időnként hozzánk. Nekem több kellene, komolyabb valami. Olvasni nem tudok otthon, mert nincs villanyunk. Tanyán lakunk, illetve külteépült üzlet, középen park padokkal, emlékművel. Még orvosi lakás és rendelő is van. — Az valóban van, — mondja már a másik szobában Török Sándor vb- elnök — de orvosunk nincs. Csaknem tíz évvel ezelőtt, 1959-ben építettük a rendelőt meg a szolgálati lakást, azóta üresen áll. Rendes kis falu ez! Galambos Jenő vb-titkár és Bánkuti István párttitkár elmondják, hogy Bácsalmásról jár ki orvos hetenként kétszer, de mindig másik jön. — Óvodánk sincs, de nem is kell — veszi át a szót újra az elnök. — Szétszórt település ez és nem hoznák be kilométerekről a gyerekeket. Bent pedig kevés van. Kilépek a tanácsházáról. Szemben a buszmegálló, öten várják a járatot, ami meg is érkezik. Jobbra házat építenek, vontató zörög végig az úton, tehenet vezet egy öreg bácsi, úgy mint bármelyik más községben. Éppen most nyit a boltos. Mit lehet kapni az üzletben? Mindent Téliszalámitól kezdve a férfiingen át, egészen az iskolai füzetekig. — Jó kis falu ez ugye? — kérdezi tőlem az üzletvezető, aki — míg zárva volt a bolt — otthon a házán igazított még egy keveset. Nemrégiben épített. Szerinte ez a legrendesebb, legtisztább kis község. Nem a világ vége ... Gál Sándor A helybeli tsz-nek ezer tagja van. Nekik nem kell a napszámos. Az állami gazdaságok meg kapnak a szabad munkaerőn. Így aztán tavasztól őszig szinte kiürül a község. Pedig jobb volna az asz- szonyoknak, ha otthon dolgozhatnának. Az utazás órákkal hosszabbítja meg a munkaidejüket, álló nap nincs a gyerekekkel senki, s a főzés, mosás — amit mégiscsak el kell végezni — nyáron át hány óráját rabolja el az alvásra szánt időből!... A községi pártházban is éppen erről folyik a vita. Valaki bosszankodva emlegeti, hogy nem értik meg őket a járásnál, mert lám a Kalocsai Sütőipari Vállalat miért létesített új telepet Dunapatajon, amikor szépen kiépült már itteni telepük a tésztaüzem, nagyon jók termelési eredményeik, s gyártmányaik keresettek mindenütt az országban, ahova csak egyszer is eljutottak. Udvarhelyi Gyula, a községi pártbizottság titkára, Widner József, a tésztaüzem vezetője és Pettinger Pál, a ktsz elnöke higgadtabban fogják fel a dolgot. Nem ismerik a sütőipari vállalat indokait, s megígérik,* hogy legközelebb majd érdeklődnek Kalocsán. De abban ők is egyetértenek, hogy itt, Hajóson a tésztaüzem további fejlődésének minden feltétele megvan. Szabad terület, s főként szabad munkaerő. — Az ember mindig többet szeretne — mondja a zett, énekelt, kiabált ámenét, s röpcédulaesőt zúdítottak ránk. Ami ezután következett, arról szinte összeroskadva beszél, mintha erőtlensége, mely eddig valahol lappangott öreg testében, most hirtelen egyszerre lepné meg. — Sokszor leírták, a jegyzőkönyvekből is kiderül, hiszen a Franczia Kiss Mihály peréből jól ismeri mindenki azokat az éveket, azokat a kegyetlenségeket. Kihullottak a legjobbak közülünk. A törvényszék börtönében őriztek bennünket a forradalom bukása után. Én az ötvenes cellában laktam sok más társammal együtt. A túloldalon Tóth László, Berényi Pál, Lugosi István, majd később — a tanácsháza pincéjéből, kazamatáiból hozták át őket —, Simon István, Buday Dezső és Hajma József is odakerült. November 19-én egyenként szólítgatták ki közülünk, akiket halálra szántak. Reiszmann Sándor keményen védekezett, ököllel ment neki támadóinak a folyosón hátulról leszúrták. így járt Hrabák János mozdonyvezető is. Takács Gyurka nyomdászsegéd, mielőtt elhurcolták volna, borotvával végzett magával, vére a mennyezetig fröccsent mementóul. Örökre elvitték kenyeres pajtásomat Simon Istvánt, Vince Lajost, Lugosi Istvánt. Az áldozatok között volt Berényi Pál, Berkes Ferenc, Buday Dezső, Hajma József — ugyan mi lehetett a bűne, amikor a pénzügyeket intézte —, Horváth Döme, Villám István... voltak vagy negyvenen. Nézem Józsi bácsi vékony, szinte átlátszó ujjait, melyekkel annyi betűt leírt élete során. — Akit nem vittek el, az is tulajdonképpen nyomorék lett. Majdnem élőhalott. Megfagyott körülöttünk a levegő. Amikor ki-- szabadultam, hiába kilincseltem, sehol sem fogadtak be. Pedig kellett a kenyér. Végre, sok utánjárás után egy kis bódé felállítására kaptam engedélyt. Ez volt majd húsz éven át a családom megélhetésének forrása. Tudja, ott a városi mozival szemben. Ha járt akkoriban Kecskeméten, biztosan látta. Aztán képeket is árultam. Iványi Grünwald Béla, akit még a kecskeméti művésztelepről ismertem, juttatott a képeiből eladásra. Hát így éltünk azokban az években. — Azért a tollat akkor sem tudtam letenni. Pro- meteus néven írogattam a helyi újságokban. Akadt néhány barátom, aki segített ebben. Allegorikusán kellett írni, de ezt is megtanultuk idővel, s az emberek is megtanulták, hogyan kell olvasni ezeket az írásokat. A többit már ismeri... Nem merem mondani: dehogyis ismerem. Azt tudom, hogy hatvanéves volt, amikor felszabadultunk, de nem értem, hogy miért mellőzték az azután következő években is. Talán a csendessége miatt, amely visszatartotta mindenféle dicsekvéstől, közéleti visz- ketegségtől. De hiszen joggal kért volna helyet, szerepet az akkori közéletben! Még szerencse, hogy később felfigyeltek rá, s már hosszú ideje valóban megbecsült polgára a városnak, akinek kijár az őszinte és tiszteletteljes elismerés. Kimondatlan is azt fájlalja — csak célozgat rá finoman —, hogy eddig még nem akadt gazdája, gondozója, kiadója írásainak. Majd talán most. Olvasta az újságban, hogy indul egy sorozat, amelyben neki is helyet szánnak. Csak ne nagyon sokára, mert szeretne még útbaigazítást adni ahhoz a kötethez. — Tudja, nem a hírnév és dicsőség miatt. Nincs nekem arra már semmi szükségem. De használni szeretnék, mindig is azt akartam, használni a köznek, embertársaimnak. S az ajtóig kísér a búcsúzáskor, hiába kérem, hogy maradjon csak, ne fáradjon. Néz utánam a kis udvari hajlék ajtajából, amíg be nem csukódik mögöttem a kapu. Gyenge már nagyon, de a szelleme még friss, s várja a beszélgető társakat. Nem bírja a magányt. Sohasem bírt, s nem akart egyedül lenni. F. Tóth Pál párttikár —, s nehezen inti önmagát is türelemre, amikor ilyen nagyok a gondok. De lássuk be, hogy az utóbbi években igazán sok minden történt annak érdekében, hogy munkához jussanak itt helyben az asz- szonyok. A tésztaüzemben tavaly indúlt a termelés, s éppen most fejlesztik újabb ötven fővel, úgy hogy a jövő év elején már százhúsz lesz a létszám. A ktsz új részlege is azért létesült, hogy az asszonyoknak adjon munkát. Ott ugyan jóval kevesebben dolgoznak, s szűkében vannak a helynek is. De azért keresik az újabb lehetőségeket. Ha találnak olyan partnert a nagyüzemek között, amelyik részt vállal a bővítésben, szívesen állítanak fel újabb részlegeket is. Egyébként ha meg akarok győződni róla, — mondják mindhárman —, hogy mit jelent az asszonyok számára a község iparosodása, ugorjak ki a tésztaüzembe. Az új munkások, akiket a bővítés alkalmával felvettek, korábban otthagyták az állami gazdaságot és beálltak segédmunkásnak az építkezésre, csakhogy hamarabb elkészüljön. Csakugyan. Malterfoltos melegítőben, vizes kézzel jön Krausz Mátyásné, amikor odahívja a munkavezető. — Nehéz lehet ez a szokatlan munka ... mondom. Legyint: — Csak egy jó hónapig tart. Aztán tiszta, meleg és főleg állandó munkám lesz odabenn. Ez az utóbbi talán a legfontosabb: az állandó. — Két éve járok Kas- kantyúra, az állami gazdaság szőlőjébe. Huszonötén voltunk, teherautó jött értünk, mindig fáztunk. Egy óra 15 perc volt az út. Oda-vissza két és fél óra. Nem számítva a várakozást. Reggel 6-kor indultak, este 7-re érkeztek. Itt 6-tól 2-ig tart majd a műszak. A tiszta megtakarítás — napi öt óra. — A férjem itthon dolgozik, de hát ő nem végezheti el az én házimunkámat. Két gyerekünk van. Este 11 óra volt, mire ágyba kerültem. A kereset? — Addig, míg az építkezés tart, napi 70 forint. A tésztaüzemben kevesebb lesz. Évi átlagban mégis lesz annyi mint amikor eljártam. S megismétli: — Állandó munka. S tiszta, meleg munkahely... Mester László Épül a traumatológia ' -«É! x yC<-*.v . .. ÜMi Jelentős mértékben javítja majd a lakosság egészségügyi ellátását a megyei kórházban épülő új ötemeletes traumatológiai osztály. A Bács megyei Állami Építőipari Vállalat dolgozói a tervezett ütem szerint végzik a munkát, s így minden remény megvan arra, hogy az építők az 1969. augusztus 30-iki átadási határ-! időre elkészülnek. (Pásztor Zoltán felvétele.)
