Petőfi Népe, 1968. szeptember (23. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-08 / 211. szám
1968. szeptember 8. vasamap S. oldal Felfedező úton a megyében Szegénylegények crs szabadpásztorok íöldje AZ EGYKORI Falkafo- gyasztó, amely több mint száz évvel ezelőtt oly sokszor nyújtott menedéket Rózsa Sándornak és cimboráinak, ma vegyesboltnak és italboltnak ad helyet. Nagy Czirok László, a kiskunsági puszták legjobb ismerője hiteles történetként adja közre egyik könyvében* miszerint a betyárkirály, és — diplomatikusan fogalmazva — legszűkebb környezete a halasi csendbiztost is vendégül látta a csárdában, tak. Értéküket nem aranykoronával mérték, hanem azzal: hány birkát tud eltartani egy-egy hold. Erdős ligetek, nyurga akácok, mintha lombjaikat a szeszélyes homok lökte volna a felszínre. De vannak már frissen növő nyárjasok is, hosszú sorokban beláthatok. Maga az állami gazdaság is telepített ilyet nemrégiben, s állandó munkásainak kiadta köztes termesztésre. A krumpli-, répa- és tökfélék jól megteremnek a Saszlaszüret Kígyós-pusztán. aki pandúrjaival betyárfogásra indult Kígyóspusztára. Miután a puszta szegénylegényeinek teljesült az az érthető óhaja* hogy a rendfenntartás emberei rakják le fegyvereiket a konyhában. Erdei Ferenc írja a Fu- tóhomok-ban, hogy az Árpád-korban a pusztákat benépesítő kunok egészen századunk elejéig fenntartották nomád életformájukat. A szabadpásztorok világa volt ez a vidék, akik egy darab Ázsiát varázsoltak a Duna—Tisza közére. A következő hivatkozás már e sorok írójának élményeihez kötődik. Négyöt éve, a homok nagy szőlőtelepítéseinek idején a Kiskunhalasi Állami Gazdaság Kígyós-pusztai kerületében felkerestem egy szocialista brigádot, amelynek a névadója — Francois Villon, a középkor legnagyobb francia és legle- gendásabb csavargó-költője volt. S noha a vagabund- eszmekörbe egyaránt belefér Rózsa Sándor és Villon is, az egymástól oly távol eső fogalmak itteni ölelkezése korunk különös szenzációjaként hatott. Nyugateurópai költészet az ázsiai pusztán... És mintha a táj is a két nagy föld- és néprajzi egység találkozási pontját mutatná ... Vad vidék? „Harminc éve még az volt” — hümmögi mellettem derék kísérőm, Török Imre, a kiskunmajsai mezőőr. Volt itt két nagy uradalom is, amelyeknek ezer holdakra menő homokpusztái volfiatal erdőben. Cserébe a munkások megkapálják, rendben tartják a fák tövét. S aztán itt van a kerület 275 hold üzemi szőlője, amelynek majdnem az egy- harmada csemege. Már mindegyikről szüretelnek az idén, holdanként 45 mázsás termésre számítanak. Gyönyörű ültetvény! Magasra futtatott szőlősorok, a felső fürtökért már kapaszkodni kell. A sortávolság három méter. Annak idején a telepítő emberek, mondják, sehogyan sem akarták megérteni: ha harmadannyi vesszőt ültetnek is egy holdra, mint a régi parcellákon, azért az átlagtermés legalább kétszer annyi lesz. A legjobb meggyőzőnek az idő bizonyult... A KERÜLETNEK, csaknem az egykori Falkafo- gyasztó szomszédságában* modem, pár éve épült központja van. Állandó szállás épült az ifjúsági tábornak is, pár hét múlva, a szüret dömpingjében jönnek is majd a fiatalok, százas turnusokban, heti váltással. A kerületvezető fiatal kertészmérnök, Jónás János, született ferencvárosi, s főiskolás korában lett a gazdaság ösztöndíjasa. Családostól együtt kint lakik, felesége js kertészmérnök. Az ötezer holdas Kígyóspusztán mintegy 400 tanya található még elszórtan. A gazdaság területére ebből több mint száz jut. Ügy mondják, lakóik együtt öregednek a tanyákkal. Kevés fiatal maradt itt az utóbbi években, s a gazdaság a saszla szüreteléséhez naponta hordja át a munkásokat Balotaszállásról. Felföldi László, Kígyóspuszta három tanyasi isko- lájápak igazgatója elmondja: az idén harminc nyolcadikos végzett, öten közülük tovább tanulnak, mezőgazdasági és ipari szakiskolában. A többiek itthon maradtak, egyelőre ... Korábban is volt már továbbtanuló, kettő, vagy három az utóbbi hat évben. Egy jött közülük vissza, gimnáziumi érettségivel, a tanyai postahivatalban dolgozik. Á kerületnek mintegy nyolcvan állandó munkása van. A törzsgárdához tartozóak már „belerázódtak” a gazdasági fegyelembe. Másoknál bizony, egy év is eltelik, amíg a pontos munkakezdést megszokják. S szembe kell nézni a tanyavilág több más örökségével is; a kerületvezető 15 olyan feljegyzést mutat, amelyek a tilos legeltetésnek, s egyéb károkozásnak a dokumentumai, s ezek csupán az utóbbi két hónapban „születtek”. EZ AZ ÁRNYOLDAL. Az élet fényesebbik feléhez tartozik viszont a tszcs-tagok, legalábbis egy részének jómódja, a gyümölcs-, főleg az őszibarack-termesztés értő gyakorlása. Tizenkét gazda személygépkocsi-tulajdonos a motorkerékpár megszámlálhatatlan. A tanyavilágban ma már ez a legfőbb közlekedési eszköz. Érthetetlen ugyanakkor, hogy a két tanyaközpont kialakítása hosszú évek óta egy helyben topog, vagy kanyarog a bürokratikus útvesztőkben. Pedig legalább tucatnyi tszcs-gazda lenne, aki, ha a központi iskola környékén — ahol egyébként kultúrotthon is van már — megkezdődne a telkek osztása, mondjuk ma, holnap már építkezne. A másik centrumban, a kerületi központ környékén pedig gazdasági segítséggel építhetnének igen olcsó, komfortos lakásokat. ...DÉLBEN a központi iskolából kitódulnak a dű- lőutakra a tanulók. Az elsős kicsinyek csoportosan, kísérő nélkül ballagnak a hatalmas jegenyék alatt. A szabadpásztorok unokái hozzátartoznak a tájhoz, ehhez a különös, évente szelídülő vidékhez. Hatvani Dániel FORDÍTOTTA: SÁRKÖZI • 4MYFI', I. FEJEZET, amely nélkül az olvasó nem igen értené meg a további fejleményeket — Most pedig add ide a puskát és figyelj... Borisz kivette a duplacsövűt a zavart Pétya kezéből és ügyes mozdulattal vállához illesztette. — Dolbd! — kiáltott Borisz. A cserépdarab felrepült a magasba, s megvillant a napfényben. Felhangzott a lövés és a cserépdarab apró darabokra hullott szét. — Láttad? Így kell lőni! A tajgában nincs idő a gondolkodásra. A vadász menet közben és röptében lő a madarakra. Egy másodpercen múlhat minden. Ha gondolkodsz és célozgatsz, kudarc ér... Tudod, milyen gyorsan repül a vadkacsa? — Azt hiszem, százkilométeres sebességgel. — No, látod, csak azt hiszed. Kétszázzal!... Nem akármilyen repülőgép tudja utolérni. No, próbáld csak meg ... Pétya újra töltötte a fegyvert és a magasba emelte a csövét. — Egy, kettő, három! — kiáltotta Borisz és a második cserépdarab felrepült a levegőbe. Pétya összehúzta vállát, a duplacsövűt a cserépdarabra irányította, aztán lenyomta a ravaszt. Lövés! A sörét már esés közben találta el a cserepet. A lövész elvörösödött. Borisz bosszúsan legyintett. — Megint elkéstél! Igaz, ez már jobb volt, de még mindig nem az igazi. Több mozgékonyságot, Petyka! Légy magabiztosabb. Nem szabad határozatlannak lenned. Higgyél magadban! Nem sikerült először, próbáld meg másodszor. Ha megint nem sikerül, harmadszor próbáld meg, míg csak teljes sikert nem érsz el. Kevés a kitartásod, Petyka! — Próbáljuk meg még egyszer. Dobd csak fel... — Nem, nem. Mára elég volt. Elfogyott a patronunk. Meg aztán ideje haza is menni. S elindultak a folyópartról lassú lépésben, mint az olyan emberek, akik nehéz munkát fejeztek be. Az ifjú város utcái a kialudt görbe hátú vulkán lejtős lábánál, a csobogó kis Hamadanka patak partján kezdődtek. E kis patakról kapta a város a nevét. Alig tíz-tizenkét év alatt nőtt ki a földből és ma már méltán viselte a sokra kötelező város nevet. Itt-ott gyárkémények szöktek a magasba; az öböl felől, amerre a kikötői épületek húzódtak, gyakran hallatszott a tengerjáró hajók kürtjének mélyhangú bugása. Az egyenes utcákon csinos, fehér és szürke színű kőházak sorakoztak. Színük összeolvadt az északi éggel és a város déli részén magasodó szürke gránitsziklákkal, ahol az Ak-Csekan rideg tömege kezdődött. Színházunk új tagja Szögi Kedves, kedves régi kecskemétiek, az ötvenen felüliek, ugye emlékeznek még rá? Köszöntsék majd ha látják; amilyen aranyos teremtés a művésznő, örül- ni fog, hogy ismerősre lel. Már attól is ragyog, hogy újra itt van a hírős városban. Jöjjön — mondja — üljünk le oda a színészbejáróhoz. Olyan régen ültem színházi kispadon... — Régen? — Két éve. Akkor jött el Nagyváradról. Fénykép kerül elő a re- tikülből: fiatal lány virág- özönben. — Itt készült Kecskeméten. Miklóssy Imre társulatánál kezdtem a pályát. Aztán néhány év vándorlás, a szokásos, s végül 23 esztendő egy helyen, Nagyváradon. Az egyhelyben úgy értendő, hogy ugyanannál a társulatnál, de járták egész Erdélyt. A nagyváradi a legnagyobb magyar operett társulat Romániában. Szögi Arany volt a legmagya- rabb színésznő közöttük, Arany hiszen Szegedről való, kiejtése, játéka, stílusa a mi hazai szinliázkultúránkat képviselte az ottani közönség szívében. — Rengeteget játszottam. A Csárdáskirálynőben százharmincszor léptem fel. Az Olympia a legnagyobb sikereim egyike volt, azzal búcsúztam Nagyváradtól... Kicsit meghatódik: — Népszerűség, számtalan hivatalos elismerés, jutalmak ... Igazán nem volt okom panaszra. Már közel állt hozzá, hogy megkapja az Érdemes művész címet, amikor eljött. — Nőtt a lányom. Az uram haza akart jönni. Egy kicsit hirtelenül is alakult az egész, évad közepén, decemberben utaztunk. Így történt, hogy itthon szerződés nélkül maradt. — Persze, hisz itt nem ismerik a kinti magyar színészeket. Szerencsére Kovács Apollónia, aki szintén nagyváradi, „befogadott". Az ő műsorában sze- repelgettem. De a vérbeli színész visz- szavágyik a színpadra. — Amikor eljött hozzám Radó Vilmos és Turián György, hogy szerződjek le Kecskemétre, úgy éreztem, kisütött a nap. S mosolyog, mosolyog, mosolyog. — Imádom a munkámat, szeretek dolgozni. Békés természetem van, kis szerepeket is szívesen játszom. Csodálatos, amikor a színész érzi, hogy néhány órára sikerült elfeledtetnie a mindennapi gondokat, s vidáman, felszabadultan, egy kicsit jobb emberként megy haza mindenki a színházból. Miben látjuk az évadban először? — A vendéglősné szerepét kaptam a Cirkuszhercegnőben. Mester László Hamadán csupán egy valamiben maradt el a keleti országrészek sokkal régibb keletű városaitól: hiányzott belőle a zöld növényzet. Sehogy nem sikerült meghonosítani a városban semmiféle növényt. A város lakói minden évben sok száz fát ültettek el az utcákon és a tereken, a leggondosabban ápolták őket, de azok csak nem akartak megmaradni a városban! Vajon mi hiányzik nekik? Elvégre a városi parkban pompásan virulnak a vörösfenyők, sőt még a nyírfák is. Méghozzá elég magasra is megnőnek. Azt beszélik, hogy itt valamikor sűrű tajgai erdő húzódott, de ma már csupán ez, a csodával határos módon megmaradt kis erdőrész az egyetlen zöld folt az északitengerparti város rideg környezetében. A két fiú felfelé haladt a Fő utcán Uszkovék házához, és folytatta beszélgetését. — Az még kevés, hogy az ember megtanul pontosan célba találni — mondta Borisz. — Nagyobb túrán az ember egyszerre rádiós és vadász, halász, szakács és lovas, de még a nadrágját is tudnia kell megvarrni. — Hát igen, a nadrágját is ... Pétya bizalmatlanul pillantott idősebb barátjára. — Minden előfordul... Még amikor az első évfolyamra jártam, kiküldtek gyakorlatra ogy kutatócsoporttal a Nagy Never alá. Akkoriban olyképpen gondolkodtam, mint te most. Aztán jói megjártam ... Egyszer kilovagoltunk. Képzeld, sűrű -bozótos a tajgában. Elbámészkodtam, egy gally belémakadt és kihajított a nyeregből. Szerencsére okos kis lovacskám volt, nyomban megállt. Mindenki nevetett. Meg voltam bántva és szégyelltem magam; se tűm, se cérnám, a nadrágom meg a zsebtől a térdig végighasadt, mintha ollóval vágták volna el... Nyeregbe huppantam, fél kezemmel fogom a gyeplőt, másikkal meg a nadrág maradványait. Azok meg állandóan széjjel akartak hullani... — Figyelj csak, Borisz — szólalt meg Pétya váratlanul halkan. — Hátha Vász- ja bácsi nem ereszt. Ti elmentek, én meg itt maradok ... Borisz hallgatott. (Folytatjuk)
