Petőfi Népe, 1968. augusztus (23. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-19 / 195. szám
A pámat, negyvenöt nyarán hazajövet a hadifogságból, négy hold uradalmi földből osztott lucernás várta. Volt még a falu alatt két magyar hold- nyi jó öntéses talajú föld, amit ősidők óta rétnek hívtak, s a családi örökségből ez a keskeny nadrágszíj maradt csak ránk. Ügy határozott anyámmal, hogy gazdálkodni fognak. A lucernát eladják, az árát összerakják, s vesznek még vagy két holdat. No de addig is... A csősz- kunyhónál alig nagyobb asztagocskát elcsépelte a gép, s ott gyomosodott a tarló még késő ősszel is. Majd, a föld közepe tájától a kukon cáfold is lemeztelenedet!, tökindák sárga, bronzlevelű kígyói tekeredtek az éles hegyű torzsok között. Se ló, se ökör, se szerszám. Február táján aztán apám, nem halogatván tovább a dolgot, egyik komájával megállapodott a kocsmában — az illetővel csak ott lehetett szót érteni —, hogy odaadja mindkét szarvára csonka tehenünket, a Rózsit, s cserébe megkapja a koma öreg lovát, a Zantát. Szőrért szőrt, így ment ez akkoriban, mivel a pengőt tíz- meg százezrekben számolták már. Apám, anyám halk sirdogálása közepette még aznap este elvezette a Rózsit S én is megértettem, hogy ettől kezdve a tej legfeljebb csak ünnepnap jelenik meg az asztalunkon. De a méla csüggedés árnyát rögtön elhessentette a pillanat amikor apám a félszámyára kinyitott nagykapun bevezette a Zantát. Utólag elgondolom, hogyan is hallgathatott szegény pára heréit létére, ilyen nőies hangzású névre, de akkor csak a féktelen öröm viháncolt bennem, s öcsémmel, aki még csak ötéves volt, valamiféle indiántáncot lejtettünk a négylábom járó csontkollekció körül. — Hogy húzza ez majd az ekét? — kérdezte anyám aggodalmasan, miközben eltessékelt bennünket a lólábak környékéről. — Ne félj, elhúzza — nyugtatta meg apám. N agy kazal lucerna volt az udvaron, s répa is jócskán a veremben, legtöbbje vödömagyságú. Zantát bőséges porcióban részesítettük, falt is az áldott jószág, ahogy csak a pofáján befért. S mire kitavaszodott, szőre megfényesedett, szemei csikófrissességgel csillogtak, s amikor apám járatni vitte, már a farát is megbillegtette a felhős: irányába. Zamta megH.ifmltnTli li ’ .Mir . _.'W uSKX88Ou0t, UjTA élte. Ekét kellett szerezni, meg boronát, nekünk egyik se volt Adott is a harmadik vagy a negyedik szomszéd, azzal, hogy majd visszase- I gítjük. Mármint a Zantával együtt. Az eke öreg jószág volt, a gerince fából, de hát az is megtette akkoriban. A ló elbírta az ekét, ahogyan apám este elmesélte, csak néha makacsolta meg magát, lassú macskalépéseket vett fel, s ha ilyenkor biztatót kapott az ostorral, meg-megugrott, majdnem szaladni kezdett, s az eke is ki-kiugrott a földből. |_| armadnap engem is kivitt apám. Először csak ** mellette haladtam, de pár kerülés után megengedte, hogy én fogjam az eke szarvát. Először úgy látszott, megy a dolog, de hamarosan azt vettem észre, az eke mind keskenyebb földszeletet hasít, s a vas már-már az előző barázda szélét súrolja. Apám mosolyogva vette vissza a helyét, a vas újból rendesen fogott. Csöndben megjegyezte; — így kell ezt, fiú. A ló okos állat. Ez pedig még huncut is. Pár év múlva ügyesebben tartottam az ekét, a karom is erősödött. Akkor már volt saját ekénk, teljesen vasból, elegánsan fényes az olajtól. Meg is csináltam a hiteles modelljét, iskolai kézimunka gyanánt. Aztán Zantán túladott apám, öreg is volt már, meg naplis szeszélyei is eluralkodtak rajta. Akkor már be volt törve a kocsiba a két csikó, s azok húzták az ekét Volt közben két tinó is, de azok lassúknak bizonyultak. Később csak egy lő maradt, az őszi és a tavaszi szántáshoz traktort fogadott apám. A szépséges eke a kocsiszín hátuljára került, fényes vasát elborította a rozsda, s a tyúkok ürüléke. KI éhány éve, amikor otthon jártam, még megvolt. * “ Azonmód mozdulatlanul, ahogyan odakerült Szótlanul mentem el mellette. Legközelebbi látogatásomkor már nem láttam ott. Meg akartam kérdezni apámtól, hová tűnt. De épp akkor kapcsolta fel a rádiót, érdekes hírt mondtak, űrhajósokat lőttek fel valahol.«. Hatvani Dániel Tréningnapló Amikor a televízió 1967 szeptemberében nyilvánosságra hozta az 1968-as irodalmi fej törő játék feltételeit, nem kis izgalom fogott el. „Végre, egy érdekes, nekem való vetélkedő” — kiáltottam fed. Valóban annak ígérkezett. Nem események, nevek, évszámok kopár ismeretét kívánta, inkább az irodalmi élmények gyakorlati alkalmazását, érdekes összefüggések felismerését, s bőven merített az irodaiam és a nyelv játékos, humoros anyagából is. Sokan szurkolták végig a képernyő előtt ennek a műsornak a februártól kezdve havonta jelentkező hat adását, mely „A játszótársunk, mondd, akarsz-e lenni?“ címet viselte, s mi, a versenyzők, nemcsak eredményeinkért küzdöttünk, hanem a műsor létrehozóival együtt azért is, hogy a nézőknek színvonalas, érdekes szórakozást nyújtsunk. Az egyes adások után igen sokan gratuláltak. JŐ volt tudni és serkentőleg hatott, hogy sokan szorítanak értem. Persze, temérdek kérdésre kellett válaszolnom, s ezek közül az egyik leggyakoribb az volt, hogyan készültem fel az egyes fordulókra? Nos, konkrét anyagot sohasem kaptunk. A már megismert irodalmi anyagon felül a jelentősebb alkotók fontosabb műveit olvastam el, de volt egy más irányú 5,edzésem” is. Az irodalmi játékok szabályainak megfelelő apróságokat igyekeztem írni. Bár ezeket köz* vétlenül nem használtam fel az adásban, közvetve mégis segítettek, hogy bizonyos feladatokat köny- nyebben oldjak meg. Ezekből szeretnék most néhányat bemutatni. Palindromok (visszafelé olvasva agyamat). £ kerek apáca vágya a cápa kereke. Tele bürü, nád, kéksolyom gyereket neved-e, eleven teker egy molyos, kék. dán ürübelet. Rímjátékok DlAK-ATOK Rég tudom, rám ez pikkel. Készítsék él aszpikkel. A MAKACS CSABA Utálom a harcsabajuszt is, pedig azt akar Csaba juszt is. TOTAL BOLONDSÁG Elnyalt három tonna enyvet, míg a betegágyban senyvedt. BÁNAT Kihullott a liba haja, ez már öreg hiba, Laja. CSENDÉLET Asztalomon apró bross-to. kikötődből hoztam, Rostocu ' díszes tetejű, piros tok benne különféle rostok. Kétsoros versek földrajzi nevekre Az örömtől, hogy jön ESZÉK, útitársunk esze veszék. Kiskutyám, emlékszel? Ez a falu SARKAD. Divatos rövidre itt vágták le farkad. Szurkolók tömege morog, NB U-s lett a DOROG. Jobb rímet rúd NAGYBAJOM* nem ad ki az agybajom. S végül egy Juhász Ferenc paródia! Csukás Ferenc: Pazargató Avarzörgés-lopó vád-lila-röt madárkadörgés petty- bimbós csatorna-csápjainak lihegés-áruló üzeneteivel harsonázom gumierdö-forgácsoló idült-szürke láz-érdekes protongyöngyös-f árkus életeim első-hözép-utolső- mindcsillagokig bugyborékoló tévé-képsorait (bontás 450, feszültség 220 V, frekvencia 50, garancia még érvényes). Kupolás tenyerem szál-galaboló zsebkendőgombócaiban gyászazurt-izzadó fémbűz-száraz robbanóbogaraim zöldtúró-sugárzó babvese-muzsikás csecsemői fagylatják a volt-végtelen pára-gépkerék-örizte jövőbütykös Tejút-hamuját. Rü, pöntyő csimdurracsuhaj-szabta mocsár-primití- váinak málétömörítő agyszivacs-betonja nyák-hozsan- nózza böngő-duzzadtszin bárányka-gleccserein temp- tomgombréz-fáradt légpárnás rakodótutajom. S mindenutána mondjátok feleim, hát nem fránya-egyszerű lesz a csillagászat, a biológia meg minden? Hát még az őslénytálan? Masszírozom a világ hömpölygő atomóráját — po- zargatok, pazargatok szembarlangom alkonyáig. Keszthelyi Pál Gál Farkas: Emlékeim érctorkú kakasok Hajnalonként fölébresztenek emlékeim. Megzörgetik a lugast megkaparják az ablaküveget patkós lábbal dübörögnek az ajtóm előtt fénylő ekevassal villantanak be hozzám láncok csörögnek, nekiütődnek az ökrök vaskemény szarvának nyikorog a járom, keservesen jajgat a talyigakerék Ragacsos őszi esőben ballagok apámmal, vállunkon kapa, homlokunkon ólomnehezék a csönd. Nézzük a földet, bámuljuk az utat. Keréknyom patarajzolat, elhullajtott magvakon élő madarak csipke-lábanyoma csigák ezüst vonulata, összetört akáclevél bársonyhátú pókok körülnyálazott fészke. Ragacsos eső pengeti a kapát. A víz lefolyik a göcsörtös akácnyelen, markomban összegyűlik. Zsebemben trágyává ázik a dohány. Hajnalonként fölébresztenek emlékeim. Ágyam köré tekerednek a végtelen tengerisorok s rázzák arany-pikkelyes buzogányukat a sisakforgós zöld katonák. Vadállattá vert szelíd lovacskák nyerítenek, mert tüzet raktak a hasuk alá, hogy kihúzzák a tengelyig merült szekeret. Kaszámat eldobva mezítláb futok a tarlón előttem elmetszett lábú fácán biceg. Szemében szinte emberi rémület.., Egy kiadós leszidás az ára. Micsoda ember az, aki a szerszámot eldobálja? Hajnalonként főiébresztenek emlékeim, érctorkú kakasok, ricsajgó vekkereknél hűségesebb időmutatók. Harsogjatok, zörgessétek meg ablakomat, kuporodjatok ágyam köré, ébresszetek fel, ha gyülekezni kell a dologra. Egyszer majd leballagok a tengerig s barnára mosom arcom a fény hajnaU hűvös záporában. Janhovieh Ferenc: Szeretem a számok világát... Szeretem a számok világát, még akkor is, ha meg nem értem: mert a törvények, axiómák, miképp a csillagok az égen, az Értelem fényét ragyogják a körben sötétlő, vak űrbe; oda hintik a szellem magvát, hol az ember is istenülve néz fel magára, tudást szerkeszt: — istent, iskolát, elvet, tervet — s az egyszeregy-kapaszkodókon mászik tovább és hitet tervez — míg maga is felér az égig, a Jákob-létra tetejéig. ** tfC f Bozsó János; Tanya.
