Petőfi Népe, 1968. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-16 / 140. szám
1968. Június 16, vasárnap & oldal ■ TEDD, AMI JÓLESIK? „A felnőttek ítélőképességében van a hiba” — nyilatkozza dr. Kadnai Béla, az ELTE Lélektani Tanszékének docense az Ifjúsági Magazin márciusi számában, amikor a riporter a „tizenévesek” felszínességével kapcsolatban tesz fel kérdést. Úgy érzem, mint pedagógus, több év gyakorlati tapasztalataiból kiindulva, kötelességem elmondani mindazt, ami a fentiekkel kapcsolatban sokunkat foglalkoztat, töprengésre, megoldáskeresésre késztet. Mindenekelőtt — véleményem szerint — összességében sem az ifjúságról nem lehet egyértelműen megállapítani; hogy felszínes; sem a felnőttekről, hogy ítélőképességük torzító tükrében feketének látják a fehéret! Ez a probléma sematikus leegyszerűsítése. Eszerint a kiút vagy a húszon felüliek akarat-, érzelem- és értelemvilágának -„átprogramozása” volna a kamaszkorúak s,szuper-modem” követelményei alapján; vagy pedig a középkori nevelés erély-, engedelmesség-igényének visszaállítása. Mindkettő nevetséges, nem szolgálná a nemzedéki ellentétek enyhítését, inkább mélyítené a szakadékot. Nemzedéki ellentét ■— nem új fogalom. Ax ifjú, ember természetes vágya az önállóságra törekvés. Amikor ezt merev szabályokkal, túlzott tekintélytisztelettel elfojtják, megsemmisítik, a társadalom egészére jellemzők a zsarnok-törvények. (Pl. a patriarchális rabszolgaság kora.) De engedhetjük-e a másik véglet érvényesülését? Szabad-e helyeselnünk mindent, amit gyermekeink elkövetnek, vagy el akarnak követni? A nagy és szép tettekre vágyó, de tapasztalatokkal még nem bíró ifjúság maga nevelheti-e magát, kizárólag saját értékítéletét fogadva el? Az emberiség fejlődése során az idősebbek minden tudásukat, az elmélet és gyakorlat egyre tökéletesedő anyagát mindig a következő nemzedékek számára gyűjtögették. Így van ez a fáról leszálló majom első botladozó lépéseitől a beláthatatlan távlatokba szálló űrhajók szerkesztéséig. A múló idő azonban megváltoztatja az embert. Nem követelhetünk azonos életfelfogást a különböző korúaktól. Ám az is képtelenség, hogy egymástól függetlenül haladjanak. Szükségük van egymásra! Az idősebbnek kell a tudat, hogy amit tett, nem volt hiábavaló. Nemcsak szürke napok egymásutánja a múlt. Munkája, küzdelmei, minden cselekedete fontos lépcsőfok a jövőhöz, szükséges és elengedhetetlen ahhoz, hogy az utána jövők tovább léphessenek. iVem bántani, „idegesíteni” akarják a felnőttek a fiatalokat, akiket bírálnak, hanem megóvni a tévedésektől; edzett, erős, jel- lemes emberré formálni őket; különbbé — önmaguknál! A fiatalok bosszankodnak, amikor ilyeneket hallanak: „én a te korodban mezítláb jártam”; „örültem a zsíros kenyérnek”; „lövészárokba, légopincebe, munkatáborba hajszoltak” ... Ne vonjanak vállat! Hiszen igaz, számukra mindez csak szó. Nincs mögötte élmény. Nem több nekik, annyi sem, mint filmkocka a televízióban az óceán messzi szigetének primitív lakójáról. De azt sem feledhetjük, hogy a mostam negyvenesek, meg az idősebbek nemzedéke leginkább ilyen élményekre emlékezik, ha saját gyermek- és ifjú korára gondol. Hála az eltelt két évtizednek, a mai fiatalok ilyen sötét sorscsapásokra nem tekinthetnek vissza. Ne is ismerjenek szégyent, borzalmat, nyomort sohasem! Csak ha összkomfortos villát, autót, külföldi nyaralást, vezető állást akarnak egyszerre, azonnal, amikor még meg sem száradt a tinta a bizonyítványukon, akkor idézzék fel apáik, nagyapáik ifjúságának idejét. Meg akkor, ha az osztályfőnök, vagy szülő figyelmeztetését „ostoba prédikációnak”, vagy „süket dumáknak” minősítik. Panaszkodnak a túlterheltségről? Nyilvánvaló, hogy amikor a kollektív tudás csupán bogyók, gyökerek és gyümölcsök összegyűjtésére vonatkozott, kevesebb erőfeszítést kívánt meg elsajátítása, mint ma 5—6 ezer év technikai és kulturális ismeretanyagának befogadása. Az is nyilvánvaló, hogy száz, ötven vagy akár húsz év múlva a minimális tudás alapját képező általános műveltséghez még nehezebb lesz hozzájutni. Viszont semmiképpen sem jelentheti ez azt, hogy csak az atomfizika fontos, az egyszeregy és a nyelvtani szabályok ismerete nem! Kristóf Attila újságíró egyik rip.ortjában beszámol arról, hogy találkozott valahol a Tisza-parton egy „srác”-cal, aki most végzi a negyediket, de fogalma sincs arról, Budapest na- gyobb-e, mint a faluja, és húsz- vagy kétmillió ember lakik-e ott? Nos, magam szintén találkoztam tizenöt éves fiatalokkal, városban, városi nyolc általános osztály elvégzése után, akik a térképen nem ismerték fel az égtájakat, nem tudták felsorolni a kontinenseket. Kossuthról — harmincból! — mindössze egy akadt, aki annyit elnyögött: „valami szabadsághős”... Nem egyedi, kirívó, hanem évenként újra, nagyobb számban ismétlődő eseteket említek a tulajdon tanári gyakorlatomból. A holnap munkásai hogyan oldhatnák meg a rájuk váró nagy feladatokat, ha nem akarják ismerni ezt a szót; kötél ességtel j e - sítés? Nemcsak azért kell tanulni, hogy „közepes”, „jó”, vagy „jeles” jegyet érdemeljenek ki egy-egy feleletért. Bártfai Ö. József — a márciusi Üj Írásban — kifejti korunk követelményét a pedagógiával szemben: „Biztosítsa a múlt értékes, és a továbbhaladáshoz szükséges örökségének átvételét, oly módon, hogy az ifjúság annál a pontnál állhasson be az előző nemzedékek sorába, ameddig azok eljutottak, és tudja egyéni adottságainak megfelelő szinten önmagát alakítani, műveim, hogy a jövő társadalmának értékes tagja lehessen.’* Mi felnőttek azt szeretnénk, ha utódainkra hagyományozhatnánk mindent, amit szépnek, jónak, értékesnek találtunk az életben. Éppen az 6 érdekükben. De ilyen tanácsokat is kapnak: „Ne mondj le semmiről!” „Mindent ma!” „Mással ne törődj P» Ezek sajnos nemcsak Nyugatról importált rossz filmek tanulságai. Hányán gondolkoznak így a felnőttek közül is. Hetényegyházán történt egy irodalmi esten. Sipos Gyula olvasta fel egyik versét: „Ifjú társak, hol a nemzedék? Húsz év elég, hogy lehűtse az ifjúság hevét, menetekét és tüntetésekét, s porral, sárral lepjen be mindent, ami szép?9 E szenvedélyes felkiáltással majdnem egyszerre hangzott el április elején a „Halló fiúk, halló lányok” műsorában Illésék új száma. Ilyenformán; „Szülői ház, unalom, megszokott arcok, régi hangok, semmi más...m Hát igen ... Vannak részeges apák, hagyományokhoz ragaszkodó, zsörtölődő nagymamák is... De ez a szöveg nem sok egy kicsit, kedves barátaim? Gimes Márta MA: Ifjúsági találkozó Kunfehértón és Tasson A KISZ kiskunhalasi rási bizottsága ma, vasárnap rendezi meg a járás ifjúságának hagyományos kunfehértói találkozóját. A szolidaritás, a béke, a barátság gondolata és a VIT előkészületei jegyében sorra kerülő nagyszabású rendezvényre a fiatalok ezreit várják. A délelőtt 10 órakor kezdődő nagygyűlés szónoka Borsos György, a KISZ megyei bizottságának első titkára lesz, akinek beszéde után egész napos kulturális és sportprogram következik. A dunavecsel járás fiajá- fiatjainak találkozó j ára szintén vasárnap, ezúttal Tasson kerül sor. A jelenlevők a délelőtti nagygyűlésen fejezik ki szolidaritásukat a szabadságukért küzdő népek hősi harca mellett, A nagygyűlés előadója, Szabó Tibor, a dunavecsei járás KISZ-titkára, megemlékezik majd a járás fiatalságának VIT-tel kapcsolatos előkészületeiről is. A nap hátralevő részében színes, változatos szórakozási lehetőségek — többek között a népitáncosok és énekesek műsora — várják a tassi ifjúsági találkozó résztvevőit Színházi notesz Ülök a páholyban Az évad utolsó előadása amolyan fesztelen, vidám kabarévá változik majd minden esztendőben. A színészek önfeledten komédiáénak —•, örülnek, hogy már több jó szerepet nem oszthat a vetélytár- sakra a rendező. S a kritikus is hiába hegyezi a tollát, legfeljebb még az egyszer írhat a szezonban róluk kritikát. Különben is, kint süt a nap, a bajai Sugovicán már száguldoznak a motorcsónakok, $ ha minden jól megy, a fárasztó előadások után végre egy kis pihenés is következik, némi munkával tarkítva, de mégsem olyan robotostul, tájelőadásokkal terhelten, mint ezidáig. Hát csoda, hogy vidám az ember? Különösen, ha a darab olyan bohókás, hogy nem is lehet komolyan venni. Meg aztán a rendező is alaposan átpofozta, kicsit a saját képére és hasonlatosságára formálta. Azért olyan terebélyes, hogy lötyög a szereplőkön az egész, meg kell hát tölteni valamivel, kölcsönvett dalocskákkal, aktuális szóviccekkel, a helyi közönségre kacsintó alkalmi poénekkel. Szóval, jól érzik magukat a színészek, olyannyira, hogy a primadonna a végén nevetőgörcsöt kap és alig tudja folytatni az előírt szöveget. A közönség — mondja valaki, hogy nincs érzéke a váratlan helyzetekhez! — nagy tapssal jutalmazza a ritkán látott és hallott produkciót Ülök a páholyban és nézelődöm. Van idő körülnézni, mert végre nem kell a darabra figyelnem. (Persze előfordult ez már egyszer-két- szer az évadban...) Elég ha a hozzám csapódó zajok és hangok egyvelegéből szűröm ki magamnak a legszükségesebbet. Élvezem például a mindig előnevető drámai színészt, aki az egyik emeleti páholyból nagylelkűen segít a színpadon levőknek, ö az, aki szinte „beinti” a közönséget, akár a karmester a zenekart. Vagyis egy lélegzettel előbb nevet, mint a közönséges halandók. Könnyű neki, biztosan tudja a poént, vagy ha nem, hát a kollégák megszokott manírjait figyeli, s érzékeli, mikor kell „bejönni” a nevetésnek. Hangja betölti a környéket. Aki nem ismeri, azt hiheti: ő a hálás közönség .. 2 Az igazgatói páholy most üres. A bérletesek megszokott névsora is hiányos. Sokan ismerőseiknek „passzolták” a jegyet. Az elegancia azért teljes. Látni néhány csinos dekoltált ruhát, jólfésült kon-, tyot, frizurát. A szünetben kifelé és szünet után befelé sétálókat nézegetem. Méghozzá örömmel. Most látom, hogy fiatalabb férfitársaim közül jó néhányan csak szembenézetben dúshajúak, fentről nézve viszont erősen kopaszodók. S ez őszinte megnyugvással tölt el. Érzem, hogy nem csak felettem múlik az idő... Aztán vége az előadásnak. A függöny lemegy, a színészek kijönnek újra és újra, köszönik a tapsot. A közönség hálásnak látszik, a kasszasiker meglesz a szezon utoljára is. Becsukom magam után a megszokott páholy ajtaját. S elszomorodom. Ejnye! Az ördög vigye el! Már megint öregebbek lettünk egy színházi évaddal.j F. T. P. SQDRQát SANDOR 19. Tudjuk, hogy ezzel a társasággal juttattuk biztosabb vizekre azokat a hajósainkat, akiket az európai hullámverés elnyeléssel fenyegetett. Az összekötő, akivel kapcsolatban állottam, ma is létezik. Az igaz, hogy közben a CIA-ügynökség- hez is „leszerződött”, de hát ez nem rendkívüli jelenség nálunk. Ügy gondolom, kellő anyagi ráfordítás esetén ez a vállalkozás megfelelő haszonkulccsal tudna dolgozni. A szakmi. niszteri költségvetésre gondolok. Félmillió márkáért néhány ember sok mindenre kapható lehet. — Csak arra nem gondol, igen tisztelt kollégám — szólt közbe a miniszter —, hogy ez a Wocheck nem Ausztriában, Olaszországban, nem a „Paradi- csom”-szigeteken, vagy Honoluluban van, hanem sokkal közelebb és sokkal távolabb ezeknél a helyeknél. Wocheck úr — Budapesten van. Nem hinném, hogy az ODESSZA. .3 , — Ugyan miniszter űr.:: melyik megszállt országban mulasztotta el annak idején az SS, hogy tiszteket sorozzon? Legyen biztos abban, ott is akad néhány bujkáló egykori katonánk. Egy hatásos belépő, néhány határozott mondat. .. Az értekezlet elnöke felugrott. — Mióta Eberling űr, ön a szervezet vezetője, még én sem merek az irodámban hangosain gondolkodni. Kérem, ne itt beszéljék meg magánügyeik apró részleteit. Én sajnálkozom Wocheck úr elhatározása felett, de hivatalosan — mint már mondtam — semmiről nem tudok és semmiért felelősséget nem vállalok. A viszontlátásra uraim... A két férfi a titkosszolgálat központjába hajtatott. Eberling az IBM számítógéposztály vezetőjét kérte. — Állapítsa meg, hogy ez időben Budapesten hány volt SS-katona tartózkodik. Keresse ki az ODESSZA bécsi rezidensének e havi hívószámát és a nevemben a jelkulcs szerint táviratilag a Kopasz Oroszlánba rendelje. Hívjon le kétszáz. ötvenezer márkát a költségvetés terhére, abból százezret váltson át dollárra, tizenötezret forintra, a többit pedig márkában még ma este bocsássa rendelkezésemre. Amikor a két férfi magára maradt, Eberling konyakot bontott. — Ezen a Wocheck- ügyön... — mondotta — úgy tűnik... ügyes emberek kereshetnének valamit. A szakminiszter hangosan felkacagott. A telefonhoz lépett, tárcsázott. — Klau&ke ezredes? Kérem, a költségvetésből szabadítson fel és a titkosszolgálat pénztárához utaljon át ötszázezer márkát. Halló. ., Az illetékes is tud róla... és különben, micsoda vonás ez, hogy így kioktasson engem? Mire letette a kagylót, Eberling már töltött is. — Látja kérem — mondta gunyorosan — a barátok a bajban mindig egymásra találnak... • A Kopasz Oroszlánban, ebben a városszéli és mégis előkelő vendéglőben ezen az estén csak nagyon kevés vendég tartózkodott. Ha valaki 320a töpreng, hogy ilyen kis forgalom mellett hogyan lehet egy ilyen fényűzően berendezett éttermet fenntartani, arra kellett volna gondolnia, hogy a márkák sokféle csatornán folydogálhatnak egy páncélszekrény felé. Ezt a vendéglőt ugyanis az ilyen „magánjellegű” érte- kezletek számára tartotta fenn a titkosszolgálat. így aztán nem csoda, hogy Eberlinget régi ismerősként üdvözölték. — A hetes szeparé már várja önt — közölte a portás. Eberling átadta kabátját és kalapját az elősiető inasnak, majd otthonos biztonsággal vágott neki a magasba vezető, vastag szőnyeggel borított falépcsőnek. A kis helyiségben kere- vet, asztal, s három szék volt. A szabadba nem nyílt ablak, csak egy kis nyílás a táncparkett felé. Eberling odalépett és vastag, bélelt, vörös pülssfüggönyt húzott a lőrésszerű ablakocska elé. Ezután kipróbálta a székeket és végül arra, amelyiket a legkényelmesebbnek talált, leült. Cigarettát vett elő, rágyújtott. Azután halkan megszólalt: (Folytatjuk)
