Petőfi Népe, 1968. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-16 / 140. szám
Ifjúság és zenehallgatás • Egy évad tanulságai Szaoályos szezonvégi beszámoló helyett néhány gondolatot szeretnénk inkább az elhangzott ifjúsági hangversenyek ürügyén felvetni. Nincs értelme ugyanis a hangversenyek színvonalát önmagunkban meghatározni, csakis abban a kölcsönhatásban, mely a zene és a fiatal közönség találkozásában létrejön. Ha így nézzük, egészen más, mondhatnánk: felnőtt mértékkel mérve váratlan eredményeket kapunk s éppen ezek tanulságaival szeretnénk e cikk keretei között foglalkozni. Közhely, de kiindulási alapként elfogadható, hogy gyerekek között sznobokat, nem, vagy csak igen Ids arányban találunk: hangversenyeken igazában csak a közvetlen élmény képes lekötni és fellelkesíteni a fiatal közönség döntő többségét. Az első kérdés éppen az: mi az, ami az élmény erejével ragadja meg a 14 éven aluli zenehallgatókat? Két, felnőtt mértékkel mérve is magas színvonalú hangverseny volt az idei sorozatban, mind a kettő külföldi együttes fellépéséhez fűződött (hála hazánknak a Jeunesses Musicales mozgalomba való mind aktívabb bekapcsolódásának): a belga vokálquartett és egy jugoszláv kamarazenekar koncertje. Az elsőnél egy nagy, több évszázados vokális kultúra örökségét, áttetsző és minden ízében csiszolt éneklést, a másodiknál szép, egységes vonóshangzást s egyebek közt néhány kortárs jugoszláv zeneművel való megismerkedés lehetőségét kaptuk, a rendező szervek jóvoltából. Élveztük is, főleg mi felnőttek, akik a nézőtéren ültünk. De akiknek szólt, azok részéről a siker — jobb híján használom ezt a nem pontos kifejező szót — nem volt arányban a produkciókkal. Ha a hangversenylátogató gyerekek legértelmesebbjeit, zeneileg viszonylag legműveltebbjeit megkérdezzük, bizonyára elismeréssel szóltak volna a vendégegyüttesekről s talán többen meg is tudták volna fogalmazni, mi volt jó benne, de én most a primér élményre, a spontán reagálására gondolok. A gyerek zenei érdeklődésének további fejlődése szempontjából ugyanis ennek van döntőbb jelentősége, mint az utólagos értelmi megfontolásnak és megfogalmazásnak. Mi hozott ellenben valódi sikert? Az első, az „Együttesek muzsikálnak” évi programjából kissé kilógó műsor, amelyben hegedűs, zongorista, énekes, színész és balettpár lépett fel, valamint az utolsó, amikor népszerű (ismét félreérthető szó!) operaáriák s egy teljes, kisoperának átkeresztelt komikus kantáta szólalt meg. Azt láthatjuk ebből, hogy bizonyos esetekben valamilyen más művészet társulása hoz sikert s ezt ügy általánosíthatjuk, hogy a zene hatása asszociációk révén fokozódik. Ez lehet vizuális, mozgásból fakadó, de felkeltheti a szó, a szöveg értelme és utalásai, a cselekmény egésze, vagy — mint tapasztaltuk — a humor is. A zene, mint meglehetősen elvont művészeti ág nem lebeg tehát légüres térben, hanem kötődik valamihez s ezen keresztül fejti meg és tárja fel saját jelentéstartományát. Így vezet el a későbbiekben ahhoz, amikor már saját eszközeivel is meg tudja indítani a hallgatóban a fen temlített asszociációkat: önmagában is élvezhetővé válik. Ez a kapcsolat nemcsak zenén kívüli területekkel jöhet létre. Felkeltheti a gyerek érdeklődését az a zene is, amelyet részleteiben nem ismer: hallotta, énekelte vagy amelynek stílusában otthon van. (A belga éneknégyes túlnyomórészt olyan műveket adott elő, amelyek nem szerepelnek iskolai kórusaink repertoárján s előadásmódjuk sem volt azonos a hazai, másféle stílusokon kifejlesztett' hangvétellel.) Ez a felismerés egyfelől a műsorösszeállítás problematikáját érinti (vegyes korosztályokról lévén szó ez az egyik legnehezebb feladat!), másrészt azokra ró kötelezettséget, akik az ifjúságot a hangversenyre előkészítik, tehát az egyes iskolák ének-zenetanáraira. Röviden: az előkészítésben a zenének kell döntő szerepet játszania, nem pedig egyéb, többnyire elméleti ismeretek szóbeli közlésének. A zenei előkészítés módszereinek felvázolása meghaladja jelen cikkem témáját. Az igazság az, hogy nem mindig és nem mindegyik műnél nyílik lehetőség a tartalmas és eredményes előkészítésre (sőt az is előfordul néha, hogy maguk a tanárok sincsenek tájékozódva az előadandó művekről), de ahol erre mód van, az eddigieknél jobban ki kellene használni. Végül nem elhanyagolható tényező a hangverseny atmoszférája, az a mód, ahogyan a hallgató a művekkel találkozik. Sok függ az előadóművész személyétől, szuggesztivitásától, közvetlenségétől — gyerekeknél még fokozattabban mint felnőtt közönség előtt. A művészek személye úgy is kapocs lehet a zene és a közönség között, hogy a gyerek az ismert előadót nagyobb figyelemmel hallgatja. Az elmúlt években rendszeresen adtak műsort pl. a helyi zenetanárok, az idén pedig a sorozat negyedik koncertjén kecskeméti énekkar és zenekar muzsikált. A siker azt bizonyítja, hogy a növendék szívesen hallgatja meg a pódiumon tanárait, még akkor is, ha ezek esetleg nem is érik el egy fővárosi, ám számára teljesen Ismeretlen művész előadói színvonalát. Van lehetősége a műsorközlőnek is az előbb említett közvetlenség megteremtésére, ha sikerül „érdekeltté” tennie az ifjú hallgatót a zenehallgatásban. Nem elsősorban a fejtörőkön elnyerhető jutalmakra gondolok persze, inkább a közönség aktív bekapcsolódásának sokféle, bár korlátozott módjaira. Közös éneklés, daltanulás éppúgy része lehet ennek, mint az olyan „fejtörő”, melyben a kérdező nem csupán néhány tájékozottabb gyerek előre meglevő tudására épít, hanem a folyó hangversenyeken megfigyelés útján elsajátítható ismeretekre, benyomásokra is. Ide tartoznak az olyan gyakorlati feladatok, melyekben a versenyzők pár pillanatra maguk is a hangverseny „szereplőivé” válhatnak. A közelmúltban cikk jelent meg e lap hasábjain, melynek szerzője a tapasztalat hitelével hasonlított össze egy három év előtti és egy idei ifjúsági hangversenyt a hallgatók fegyelmezettsége szempontjából. A fejlődés nyilvánvaló, de a leírtakat ki szeretném most egészíteni. A két szélsőséges eset közötti szembeszökő különbség oka az ifjúság zenei nívójának, befogadó készségének nyilvánvaló emelkedése mellett a fent vázolt különféle tényezők összejátszása, az utóbbi esetben szerencsés találkozása. Hogy ez megtörtént, méghozzá nem is egyszer, örömmel állapítjuk meg s a tanulságokat igyekszünk a továbbiakban hasznosítani. Ehhez azonban az összes érdekeltek: rendező szervek, a műsor összeállítói, a szereplő művészek, a műsorközlők és nem utolsó sorban a gyerekekkel mindennapi, legközvetlenebb kapcsolatban álló nevelők együttes munkájára van és lesz a jövőben is szükség. Körbcr Tivadar Dóra Ferenc: Vietnami műszak. A KISNŐVÉR minden ágy előtt megállt, összeállította a kórlapokra kiírt gyógyszereket, s közben arra is szakított időt, hogy mosolyogva néhány kedves szót váltson a betegekkel. Egyébként mindegyikük ilyen, Marika, Irénke, Ildikó, Ilonka, Margó, Magdi és a többiek. Másodéves ápolónőképzősök, rövidesen végeznek. De addig? Addig több mint húsz tárgyból kell vizsgázniok, közben három műszákban váltják egymást. Áldozatos, nehéz munka az övék. Az egyik ágyon fekvőnek például mozdulni sem szabad. Forgatni, te- tőtől-talpig lemosni naponta. Sok mindent meg kell tenni az ápolónőnek. Ezek a fiatal lányok két éve csinálják, s nem vesztették kedvüket. Valami ellenállhatatlan vonzalmat éreznek a betegápolás iránt. Margó szakmát tanult a gyárban és többet is kereshetne vele, mint itt a kórházban, mégis inkább ápolónő lesz. • JANCSI az ablaknál levő ágyban feküdt. Vágyódva bámult ki a szabadba. Ott ugyan csak a főépület átépítését láthatta, de az 5 képzelete a gazdaságban járt, ahol dolgozott, a faiskolában kapált. Injekció járt neki minden reggel. A fiatal, 18 éves tanyasi fiú nehezén viselte el még a tűszúrás gondolatát is. Hozzá két kis- nővér ment ilyenkor. Az egyik a fejét és könyökét fogta, míg a másik ügyesen a bőre alá szúrta a tűt. Injekciózás után mindig nagylegény lett, s nevetve mondta, hogy nem is érezte a szúrást, nem is fájt. Ha megszólítottuk Jancsit, mindig nevetett. Ilyenkor odajött ágyunkhoz, nem szólt, csak szavainkat figyelte. Tekintetében nem volt tolakodás, csupán érdeklődés. Az asztalon levő tárgyainkat minden szó nélkül kézbe vette, s mégsem vettük bizalmaskodásnak. Egy ízben újságomért nyúlt. Lassan, tagoltan kezdett felolvasni. Kiderült, hogy ez a szép szál legény — ki tudja miért — csak négy általános iskolát járt. Kevesen vannak már ilyenek, ezt 6 is tudja, őszre bevonul katonának, örül neki. Talán ott majd könnyebben elindulhat a továbbmüvelödés útján, • MARTON, a Jancsival szemben levő ágyat foglaltd el. Szívesen ült ő is ágyamhoz beszélgetni. Kőműves volt. Sérvet kapott egy ablak beemelésénél Most operálni fogják. — Ügy van ez, hogy az egyik szívesebben fogja meg, ha valamit emelni kell, mint a másik. Éppen a mellettem levő nem fogott rendesen, utána azonnal éreztem én, hogy baj van — mesélte minden harag nélkül — Hogy tud keresni ma egy kőműves — faggattam Mártont, már csak azért s, hogy ne szakadjon meg a beszélgetés fonala. — Akik elhúzzák az étkezési időt, sokszor tartanak traccspartit, azok 1400—1500 forintot, — Es maga? — Én jó brigádban dolgozom, még ha meg is történt ez a baleset velem — mondta büszkén. — A háromezret megkeressük, igaz reggeltől estig keményen dolgozunk, « A MELLETTEM levő hely, amikor a belgyógyászati kórterembe kerültem még üres volt. Másnap azonban gazdára talált, súlyos szívbeteget hoztak, akinek mozdulnia sem volt szabad. Fiatalos arcú, de már fehér hajú férfi, nincs még ötvenéves. Időnként csendesen beszélgettünk, s e kis mozaikokból raktam össze élete iivid történetét. A felszabadulás előtt uszályokba hordta a teli zsá- okat. 1945-ben a pártnak nemcsak tagja, hanem aktív munkása lett. Dolgozott a pártapparátusban. Az ellen- íorradalom ideién állandó Jenueaetésnek volt kitéve»^. Kórteremben élete hajszálon múlott, de (t helyén maradt. Sokat tanult és igen felelősségteljes munkakört töltött be. Mindenre és mindenkire vigyázott, csak önmagára nem. Túlerőltette szervezetét. Lassan világossá vált előttem, hogyan kopott meg szervezetének ellenállóereje, kapott infarktust, s lett idő előtt nyugdíjas a párt önzetlen harcosából. • — FŐORVOSI vizit következik — nyitott be az egyik kisnővér. Arca a helyzetnek megfelelően komoly volt, tekintetét végigjártatta a szobán, s csak akkor röppent át az arcán egy röpke mosoly, amikor úgy találta, hogy minden a legnagyobb rendben van. A főorvossal egyébként csak a régebben itt fekvő betegek találkoztak már, mert éppen szabadságról jött vissza. Míg távol volt, az osztályt egy vékony termetű, szőke hajú, fiatal adjunktus vezette. Szokták mondani, hogy „ég a keze alatt a munka’’, ö is ilyen típus. Az egyik pillanatban még itt volt, de ha kitette a lábát, a kisnővér legtöbbször már'a harmadik, vagy a negyedik kórteremben érte utol. Ö volt az egyedüli, aki a pavilonok között is kerékpáron járt, hogy minél előbb odaérjenA beteg azonban sohasem érezte, hogy siet, a legaprólékosabban vizsgált, kérdezgetett, s mindenre türelmesen válaszolt. Titka az volt, hogy rendkívül tervszerűen osztotta be a munkáját, s mindig pontosan odament, ahol éppen szükség volt rá. Talán csak gyors, zajtalan járása miatt tűnt úgy, hogy szinte száguld a kórtermek között. • NYÍLT az ajtó, a főorvos lépett be, ntSna az osztály orvosai, majd vezetői és beosztott nővérek. A szobában mély csend lett. Minden szem a főorvosra szegező- dött, akinek derűs, magabiztos nyugalma pillanatok alatt az egész kórteremre átragadt. Ismertem már régebbről, munka közben azonban most láttam először: Alacsony termetű, mégis mintha kiemelkednék környezetéből. Magas, boltozatos homloka alól élénk szemek villannak elő, pedig jóval túl van már az ötvenen. Halkan, de éles hangon beszél, s Így minden szavát jói érteni * A KÖRTEREM betegeit egy fiatal, magas, vállai fekete hajú alorvos kezeli, ő referál a főorvosnak; Nyugodt, magabiztos hangon ismerteti a diagnózisokat, s a kezelés módját. Számunkra mindez érthetetlen, hiszen jobbára latin szavak röpködnek a levegőben. A főorvos közben maga is gondosan vizsgálgatja a beteget, s többször elismerően bólint, míg az alorvos beszél. Még a tekintetével is dicséri a fiatalembert. Azután ő kezd magyarázni, amaz pedig figyelmesen hallgatja. Az ismeretlen szavakat nem értem, csak a fiatal orvos szeméből látom, hogy nagyszerű pillanatok tanúja vagyok, olyan perceknek, amikor a mester a tudásából, gyógyító művészetéből újabb darabot nyújt a tanítványának, az ifjú orvosgeneráció egyik tagjának. Ebben a pillanatban értettem meg igazán egy régebben történt esetet. Egy másik kórházban jártam akkor, de nem mint beteg. Az intézmény kitűnő belgyógyász főorvosa betessékelt szobájába. íróasztala mögött egy kép függött keretben a falon — ennek a mi főorvosunknak az arcképe. Mondta is vendéglátóm, hogy sokáig dolgoztak együtt, s mesterének vallotta őt. Ránéztem a fiatal alorvosra. Elképzeltem őt is egy majdani főorvosi szobában, amelynek falán ugyanennek a mesternek, a tudós főorvosnak, a nagyszerű pedagógusnak, az új orvosnemzedék nevelőjének az arcképe függ. S így tesz talán majd az adjunktus, a fiatal, szőke doktornő és még remélhetően sokan az utánuk következő orvosgenerációkból. Nagy Ottó
