Petőfi Népe, 1968. május (23. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-12 / 110. szám
A s,Petőfi Népe” utolsó oldalán, a legutolsó hasá6 alján olvasom a meghökkentő hírt: „Eladtak egy iskolát”. No hálistennék, gondolom, nem vész már el a magyarság. Nemrég a kalocsai temető kriptáit árusították ki, most meg a tudományok szentélye lett kalmárkodás tárgya. Ilyen élelmes nép csak örökéletű lehet! De ahogy tovább böngészem a hírt, hazafi űi lelkesedésem lelohad. Nincs itt semmi botrány. Csak a megye több elnéptelenedett iskolája közül adtak el egyet Halason. Az eset azonban mindenképp furcsa, majdnem hihetetlen. Szaladjunk hát le Halasra! — El hát, persze, hogy eladták — mondja Vass Béni sógor minden felháborodás nélkül. — Felsőszál- láson, Pirtó-szélben. A tázlári csonka köves út végénél. A tázlári csonka kövesutat hamar végigfutja az autó, mert a halas—kecskeméti úttól csak négy kilométerre jutottak el az útépítők. Még 1939-ben. Am a szőke homok Itt Pirtó és Felsőszállás határán épp úgy, mint arra befelé a Tázlárig, meg azon túl nyúló messzeségben — ugyanaz maradt, ami volt. Folyvást és folyvást kergetik és görgetik a szelek. A királydinnye, a kutyafej és a lajtoriatüsök is csakúgy uralkodó termény benne, mint amikor még Kötöny vezér bocskortalpát szurkálta Itt az aglicetü- sök. A szőlő, meg a gyümölcsös — az persze más! Abból ugyan kevés van, de mégis abból élnek és újabban tán iskolát is abból vásárolnak a kiskunok. 1^1 ért ez az Iskolaeladás most már bizonyos. * ■ Állok a kövesút-osonk végnél, nézem a hatab- lakos, szép sárga épületet és a tőle illő távolságra, a két nem számára épült sokülőkés külön helyiséget. Tázlár felől két süldőleány tolja a kerékpárt a mély homokban. — Ezt az iskolát adták el? — kérdezem. — Ezt, ezt! — nyúlik szélesre a szájuk, látható nagy elégedettséggel. — Veres István, bácsi vette meg. — Ugyan mért adták el? — Mert nincs már gyerek? — mondja a kis pufók barna. — Mink még ide jártunk! —■ toldja meg a vékony szőke. — Mink voltunk az utolsók!... Közelebb sompolygok, s látom, hogy a drótkerítéssel körülvett iskolaudvart már föl forgatták. Gyümölcsfákat, meg szőlőt telepítenek bele. Nézzünk hát szembe azzal a Veres Istvánnal, aki — úgy gondolom — elsőnek mondhatja el magáról az egykutyások közül, hogy telekkönyvi tulajdonosa egy valóságos állami általános iskolának! A haidani tanítőlakás ajtójánál kerékpár támaszkodik a falnak. Szétszórt szerszámok, tűzifa, seprő, barom fi etető-itatóedénvek mutatják az élet nyomát. Kopogok. Nem felelnek. Jó napot kiáltok, nem hallják. Nézem a sokö lökés házikót. Ott is hiába kiáltok. A drótkerítésen túl dűlőút, annak a túlsó oldalán kis nádas tanya. Benézek oda is. Se ember, se kutya. Csak a haidani iskolai fekete tábla terpeszkedik a gang végében. Ide került a kutyafülú! Vis-sza hát az iskolába! A tanterem ajtóján kopogtatok. Kiáltok. Senki. Benézek az ajtóűvegen. A négyablakos, nagy terem közepén egy rakás kukoricacsutka. Egyik sarokban meszes vödör, odébb meg valami kutyafekvésnek dobott csurák. És piszok, meg por, meg pókháló. E lszontyolodok. Uramisten hát ezért csatáztunk? ! A tanyai nép iskolacsaitál száznál több éve kezdődtek. A határ tagosításakor a még gyérebb tanyai lakosság iskola telkek kijelölését is kérte. A duplatokás tanácsbeliek azonban kimondták nagy bölcsen: „Elég a parasztnak annyi tudomány, hogyha esik, álljon az eresz alá.” S tanyai lakosság, a tanács segítsége nélkül, Sgy oldotta meg az iskolázást, hogy egy-egy üres szobát, kamrafélét, istállót átengedtek a közművelődés céljára. Értelmes mesteremberek, kiszolgált obsitos katonák: úgynevezett parlagi tanítók látták el ezekben a paraszti magániskolákban az oktatást. Gyerekenként 1 koronáért, 1 kiló szalonnáért, 1 kenyérért Dömötörtől Szent Györgyig oktatták az írásra, olvasásra és ezerig való számolásra tanoncaikat. 1883-ban már 1372 iskolaköteles gyermek volt a halasi tanyákon, de képzett tanító és rendes Iskola még egy sem! 1889-ben végre az országos hatóság elrendelte a „zugiskolák” bezárását és hét tanyai iskola létesítésére kötelezték a várost. 1891-ben Bodogláron és Tájén épültek fel az első Iskolák. És aztán hosszú évtizedeken át. örökös harcok, csatározások, vajúdások között a többi. ■élezzünk csak néhány példát. * ' 1935. Kömpöc tizennyolcadik éve harcol, hogy régi egyházi Iskolájához még két tantermet és két tanítót kapjon. Az egyetlen — 63 köbméteres — tanteremben ugyanis 85 gyerek részére van pad, de 224 mindennapi és 57 Ismétlőiskolás tanuló van. A padokba csak azokat ültetik, akik éppen írnak. A többi a padlón, meg a katedra szélén üldögél. Hiába a depu- tációzás. rimánkodás. Benn a faluban a tanácsbeli ku- lákok és urak nem hajlandók a mindössze 59 százalékos pótadót pár százalékkal fölemelni. No, de ez még hagyján! Pár kilométerre innen: Kötényben 1912 óta könyör- gött a kinti nép iskoláért. 1932-ben felhívták a kötö- nyi birtokosokat, hogy építsenek érdekeltségi iskolát. Az „érdekeltség” a m. kir. Tudományos Akadémia 2900 holdas birtokából, 8—10 nagygazdából és sok száz félcsipejű szegényparasztból állt. Gerényi Jakab mél- tóságos úr, az Akadémia gazdasági igazgatója, fel- okosította a nagygazdákat:, ne vállalják az iskolaépítést, mert az ő nyakukba szakad minden teher. Leszavazták az érdekeltségi iskolát. 1935-ben kiszámolták a tanyaiak, hogy az Akadémia majorjában néhány híján 20 iskolaköteles gyerek van, s az uradalom rövidesen köteles lesz iskolát építeni, tanítót alkalmazni. Gerényi méltóságos úr pedig utasította az ispánt, hogy olyan cselédet, akinek iskolaköteles gyermeke van, nem szabad alkalmazni! A csengődi határban Deutsch-Tibold Frigyes 1000 holdas birtokán 1923-tól a tehénistálló végéből elre- kesztett éltetőben működött „uradalmi magániskola”. Az ajtótól 8 lépésre volt a trágyatelep, s előfordult, hogy a „tanterembe” folyt a vizeletpocsolya. A tanítást 1936-ig a páhi plébános látta él, de hogyan! Heti egy-két napon megjelent pár órára. Az új plébános nem vállalta ezt a kultúrbetyárkodást, és Deutsch-Tibold apróhirdetést adott fel: tanítót alkalmaz. A tízezernél több állástalan tanító közül egy családos, háromgyermekes, tanítónak volt szerencséje. Deutsch-Tibold szerződést kötött vele, amely szóról szóra ez volt: „Tekintetes Priszlinger Vendel úrnak, Gara. Alkalmazom önt páhipusztai gazdaságomban üresedésben levő segédtiszti (ispáni) állásra a következő évi fizetéssel: 110 pengő készpénz, 800 liter búza, 1200 liter rozs. 400 liter árpa, vagy kukorica, 28 kiló só, 15 liter petróleum, 2200 kilogramm tűzifa, 2000 négyszögöl föld, 1 marhatartás. 2 kocatartás. 2 szoba, konyha és kamrából álló lakás. Teendői közé fog tartozni a gazdaság bármely ágában a cselédek és munkások felügyelete, etetések, abrakolások ellenőrzése, a számvitel ellátása és szükséghez képest heti, havi, évi zárlatok utasítás szerinti elkészítése. Ezenkívül különös feladata leend az uradalmi iskolában a tankötelesek oktatása és nyilvános vizsgákra való felkészítése.” Az elletőben tartott 30—40 iskolás gyerek tanítója hajnali 3-tól este 9—10 óláig Ispánként működött a gazdaságban. Délelőtt 8—12 óra között tanitgatett is, ha éppen nem volt más dolga. Másfél évtized alatt sereg gyerek nőtt fel tudatlanul. Csák azért, hogy Deusteh-Tibold nagybirtokos megtakarítson évi 700 pengő iskolaadót és ne kelljen 30—40 gyereket a Pá- hin levő, legközelebbi iskolába fuvarozni. Noshát: Kötönyben is, a Deutsch-féle intézmény helyett is 1939-ben létesült végre iskola; ugyanabban a szériában, amelyben ezt a Felsőszállás 2. számú iskolát építették. Hát ilyen és hasonló személyes élmények, újság- csaták fűznek a tanyai iskolákhoz. így tán érthetőbb, mért látok én konspirációt ebben az iskolaeladásban! 1/ ettem állunk itt most elhagyatva. A sárga isho*'■ la a nagy szürke homoksivatagban, a szürke ég alatt. És én a kerítés mellett. Nézem az elkent fekete felhők közt bukdácsoló Napot és rámköszön egy korosabb férfiú. — Maga tán az iskolatulajdonos? — kérdezem. — Nem, én a szomszéd vagyok — mondja. — Hát csakugyan nem volt gyerek? —• Csakugyan. Tán négy akad az egész környéke«, aki valamikor iskolába menne. — De hisz a tanyák mind megvannak! — A tanyák igen. Csak a fiatalok mentek el. Ki Halasra, ki Pestre. Az enyémek Pestre. Gyárba. — Ott jobban megélnék? — Csakis azért! —■ Hát ez az új iskolagazda hol lehet? — kérdezem! — Ott — mutatja — a régi tanyáján. Hol itt, hol ott vannak. Most hurcolkodnak. — Azt látom, hogy a tanítólakást már elfoglalták. De mit csinál majd Veres István azzal a ménkű nagy tanteremmel? — Az még csak hagyján! — kajánkodik a szomszéd. — Az iskola majd jó lesz raktárnak. De arra vagyok én kíváncsi: mit kezd ezzel a kis házzal!? — mutat a sokülőkés melléképület felé. Csóválja a fejét: — Minek neki az a sok telefonfülke, mikor itt van ez a rettentő határi? Hát ez csakugyan fogas kérdés. Ezen én is elborongok. n e lohet' hngy nem is Veres István várható nehéz dilemmáin bánt. Inkább tán az a gondolat: mi volna itt, ha 1939-ben nem állnak meg a kövesútcsi- nálók? Azt hiszem, kevesebb volna a királydinnye, meg az iglicettisök és több az élőföld. És az volna a jó, mert ahol élőföld van, ott van fiatalság és van gyerek is. És ahol gyerek van. ott van remény, hogy lesz munkáskéz és boldog ember akkor is, ha a vén tanyákból kihalnak az öreg emberék. Jó, jó! Hát nem kellett, eladták azt az Iskolát! Csak nehogy azt gondolja valaki: ezzel egy szikrá- nyi is megoldódott abból, amit úgy hívunk: homoki gondok, tanyaproblémák ... LAKATOS VINCE zászlóaljával egyidejűleg hatolt be az épületbe Da- vidov zászlóaljának több százada. Az épületben sötét volt. Lépten-nyomon bútorokba, szobortöredékekbe, papírhalmokba botlottunk. Itt már harcoltak. Nemsokára a Reichstagba érkezett Zincsenko ezredes, az ezred parancsnoka. Ismertettük a helyzetet. A pincéből szünet nélkül tüzeltek és kézigránátokat dobáltak a németek. Később a németek megjátszották, hogy parlamentereket küldenek. Ez volt a soronkövetkező provokációjuk. Azután felgyújtották a Reichstag belső helyiségeit. Tűzvész kezdődött. A hitleristák arra számítottak, hogy emiatt elhagyjuk az épületet. Matvejev százados • sndkívül feszült volt a helyzet, tudtuk, hogy embereink ott vannak, de hogy mi van velük. azt nem. Megpróbáltam egy rádiós összekötőt küldeni, de megölték. Ogy döntöttem, hogy huszonegy harminckor új támadást indítunk. 21 óra 30 perckor megkezdődött az újabb tüzérségi előkészítés, de most nem a Reichstagot lőtték, ahonnan az ellenség már nem tüzelt, hanem a körülötte levő utcákat és a lövészárkokat, melyek a Charlottenburger strasse és a csatorna hosszában húzódtak. A tüzérek feladata most a szárnyak biztosítása volt. A szárnyakon vetették be a gyalogság fő erőit is — Nyeusztrojev és Davidov zászlóaljait. Zincsenko ezredes, a Szovjetunió Hőse • A század már a csator- na mellett állt, mikor átnyújtották nekem és Kan tart ja szakaszvezetőnek a vörös zászlót. Az ablakokból elkeseredetten lőttek. Elérkezett a mi támadásunk pillanata is és mi egymásután rohantunk. Rádiósokat is küldtek velünk, akiknek az volt a feladata, hogy amint kitűztük a vörös zászlót, azonnal jelentsék Zincsenko ezredesnek, ezredparancsnokunknak. Nem sokáig futottunk, mert fedezni kellett magunkat egy bombatölcsérben. Félórányit feküdhettünk ott, olyan tüzet kaptunk, hogy a fejünket sem emelhettük feL Fekszünk a gödörben, szemünk állandóan a viaszosvászonba burkolt zászlón. Felugrottunk és rohantunk tovább a Reichstag felé, nem messze volt már és úgy állapodtunk meg, hogy többször nem állunk meg. Jegorov szakaszvezető, a Szovjetunió Hőse • Ej lőször a kör alakú ^ terem gyulladt ki. A tűzvész lángjai körülfogták Jarunov századát, ők a pincét ostromolták. Hátuk mögött terjedt a tűz. Azután az épület északi szárnyát gyújtották fel a németek. Jarunov százada felrohant. A németek azt hitték, hogy elhagyták a Reichstagot. Valójában a felrohanó harcosok az egyik mellékbejárathoz tartottak, ahol németekre találtak. A mi katonáink elárasztották őket kézigránátokkal. A németek fejvesztetten menekül-i tek lefelé. Matvejev I. százados * C s délután két órakor, amikor a tűzvész elérte tetőfokát, gyalogságunk a robbanások sűrű füstjében utolsó rohamra indult. Iljuhin gárdahadnagy A küszöbön egy létra hevert, a főbejárat egyik oszlopának támasztottam és odakiáltottam Kan tártjának; — Gyorsan bontsd ki a zászlót! — Mivel kőtöd oda? — kiabálja vissza. Körös-körül hihetetlen recsegés-ropogás ... Hirtelen arra gondoltam, hogy kötelet tényleg nem hoztunk magunkkal. — Majd a borítójával kl- kötözzük — kiabálom visz- sza és elindulok fel a létrán. Nagyon nehéz állni, a létra Inog. úgy érzem, mindjárt eldől. A zászlót felerősítettem. Vörös lobogó leng a Reichstag bejárata felett. — Menjünk be —mondja Kantarlja — nézzük meg, ml történik. Balra Indultunk. Sötétség. Minden ablak berakva téglával. Felrohantunk az emeletre. Folyt a harc. Egy német páncélököllel tüzelt fentről. Volt öt gránátunk, tehát mi is tudtunk valamit segíteni a gyalogságnak. — Ha a gyalogság már felküzdötte magát, a zászlónak is fent kell lennie — mondta Kantarija és lefelé indult. Én követtem. Levettük a zászlót és visszarohantunk. Kidugtuk az első emelet egyik lőrésén. Azt akartuk, hogy a zászló mindig ott legyen, ahol a harc folyik. Már megvirradt, amikor mi a zászlóval a tetőre értünk. Körülnéztünk — az egész Berlin a lábunk alatt. Ég a város. Körös-körül fekete füst terjeng. A tetőn gránátok robbannak. Állunk a zászlóval és gondolkodunk, hova tenne a legjobb kitűzni. A vas-lóba kapaszkodunk, nehogy lesöpörjön a légnyomás. Közben egy gránátszilánk eltalálta a lovat és lyukat ütött a hasába. Kantarija megszólalta- Erősítsük ide. Egy harcos futott felénk. — A zászlót csak az egyik oldalról lehet látni — kiabálja lentről úgy néz ki, mintha a lovas tartaná a kezében. Azért küldtek, hogy áthelyezzem. — Ne viccelj — repli- káztunk —, köszönjük a jó tanácsot, a zászlót valahogy mi is meg tudjuk igazítani. Ismét visszamentünk a tetőre. Talpunk alatt ropogtak az üvegcsereDek. Minden terítve gránátszilánkokkal. Hova tegyük a zászlót, hogy az egész Berlinben lásson? A kupolára! Viszont a kupola csupa roncs. Hogyan lehetne feljutni? Az üvegek már kitörtek. csak a bordázat maradt. Elhatároztuk, hogy a bordákon mászunk fel. Lenézünk. Alattunk feneketlen, félelmetes mélység. De nem lehet vesztegetni az időt. A tetőn egyik gránát a másik után robban. Kantarija elöl, én utána, mászunk együtt a kupola bordázatán. Legfelülre érünk. Kikötöttük a zászlót és leereszkedtünk. Jegorov M. szakaszvezető, a Szovjetunió Hőse
